Tolna Megyei Népújság, 1979. május (29. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-20 / 116. szám
I 1979. május 20. f TOLNA \ NÉPÚJSÁG 7 Szociálpolitika 7 Forintban mérhető 7 segítség ELŐZMÉNYEK: a közigazgatás alighanem nagyjából egyidős a szervezett emberi társadalmakkal. Gondoljunk Babilonra, Kínára, Rómára, Bizáncig, az inkák birodalmára, v9^y Dzsingisz kánéra Volt, amikor tisztségviselői óriási tekintélynek örvendtek, volt amikor lényegesen kisebbnek. Nálunk a közigazgatási pálya respek- tusa, amióta a korábbinál lényegesen tisztességesebben megfizetik, emelkedőben van. Ezt tudomásul véve, se tudtam -elképzelni soha senkit, aki már rózsás arcú kisgyerekként fejébe vette, hogy ő pedig tanácselnök lesz és semmi más, törik-szakad, ám hulljon paragrafuseső az égből. A HELYSZÍN: mindezek után nem egy tanácselnöki dolgozószoba, hanem egy szép, régi présház. A ház előtt asztal és lócák. Az asztalon paprikás kolbász, szalonna, kenyér, poharak. A poharakba hébérből csurran a tramini. Bizonyára van, aki másként vélekedik, de szerintem az ilyesféle lényegesen alkalmasabb környezet interjúkészítésre, mint bármilyen feketekávé illatú iroda. A nap hétágra süt, a környezet pompás, a meghívás szívélyes, mi kell még? Az, hogy Szabó Sándor, Si- montornya nagyközség tanácselnöke őszintén beszéljen önmagáról. A BESZÉLGETÉS: alább következik, kiegészítve azzal, amit az elnök nem mondott el magáról és munkájáról, de amit az újságíró érzékeltetni akart. — Hogyan lettem tanácselnök? Talán kérdezzünk úgy, hogy mikor? ötvenéves koromban és egyáltalán nem könnyűszerrel. Ez nem any- nyira a választást, mint inkább az elhatározást illeti. — Kezdjük messzebbről! — Kezdjük. 1925-ben születtem, már az öregapám is simontornyai volt. Ennek a pincének az elejét, ahonnan a bort felhoztam, még ő ásatta a múlt század végén. Ketten voltunk testvérek, apám hatéves koromban halt meg. Édesanyám okos asz- szony volt, az elemi után előbb Gyönkre adott, ahol négy gimnáziumot végeztem és csak aztán, 1940. augusztus 1-én lettem lakatosinas itt, a bőrgyárban, 1943. szeptemberében pedig segéd. — Nem a legszerencsésebb években. A háborút hogyan sikerült megúszni? — Egy kis mázlival és Csillaghegyen, a nagybátyámnál, aki öreg szocdem. volt. Nem voltam katona. 1945. január 18-án értem le gyalogszerrel Simontornyára, abban a hitben, hogy már minden rendben lesz. Hát ez éppenséggel nem így történt. Nekünk van egy hivatalos felszabadulási évfordulónk, nagyon helyesen arra a napra időzítve, amikor a szovjet csapatok először értek a faluba. De a harcok csak ekkoriban kezdtek el igazán tombolni. 1945. március 20- án csendesedett el minden. — Ezután? — Ezután voltam lakatos a bőrgyárban, ugyanaz négy évig a hídépítő vállalatnál, majd 1950-től ismét a bőrgyárban. Gondolatban, érzésben azt hiszem máig bőrgyári vagyok... — Ez idáig egy teljesen szokványos munkáskarrier. — Inkább munkásélet. Karrierről talán egyáltalán ne beszéljünk. Ne beszéljünk, tömörítsünk. Szabó Sándor lakatos előbb szakszervezeti bizalmi lett, később az üzemi bizottság tagja. Ekkor még. pártonkí- vüli. — 1956-ban jelentkeztem a pártba. Akkoriban nemcsak az országban, a fejekben is rendet kellett csinálni. 1959-ben választották meg szakszervezeti titkárnak, egy évvel később az országos bőrösszakszervezethez is delegálták. 1964-ben lett üzemi párttitkár. — És ahogy mondtam, 1975. január 18-án előbb megbízott, majd két hét múlva megválasztott tanácselnök. . Itt kezd a beszélgetés döcögősebbé válni. Szabó Sándor önmagáról keveset szól, de azt nagyon szívesen elárulja, hogy a munkatársai jók, segítőkészek, a 39 tanácstag legalább 80 százaléka szintúgy. Mindenkinek tevékeny része volt abban, hogy Simontornya a településfejlesztési versenyben 1976-ban és 1977-ben megyei I., 1978-ban II. helyet ért el. Itt a szeme huncutkásan csillog: — A három helyezés ösz- szesen két és fél millió forintot hozott a községnek! — És ez jó? — Persze, hogy jó! Remélem az unokáim is ebben a munkás-nagyközségben akarnak élni... Ezt a kifejezést, hogy „munkás-nagyközség” még sosem hallottam. Simontornya megjelölésére telitalálat. — Előfordult már vb-ülé- seken, hogy kétféle javaslat között kellett választani ugyanabban a tárgyban? — Sűrűn! — És az előfordult, hogy az elnököt leszavazták? — Kétszer. Tavaly februárban, amikor a lakáselosztásokról és idén márciusban, amikor a költségvetési üzem nyereségkulcsának megállapításáról kellett dönteni. — És? Értetlenül néz egy darabig, hogy mit akarok ezzel az ”és”-sel. Nincs arany pecsétgyűrű az ujján, nem is eshetett le. — Természetesen a szavazás döntött. — Mi az eddigi tanácselnöki működése legnagyobb sikerélménye? Magyarabbul fogalmazva: minek örült legjobban? Gondolkodik: — 1962-ben a bőrösök országos kongresszusán szóvá tettem: a Friedéknek valamikor megérte, hogy bölcsődét tartsanak fenn. 17 évvel később, az idén augusztus 20- án eljutunk oda, hogy átadhatjuk a hatvan személyes községi bölcsődét. Eszembe se jut a Friedeket dicsőíteni. Nem humanisták voltak, hanem okos kapitalisták. Nem tudom, ez a 17 év az olvasóra miként hat. Az idő múlása is mögötte van, meg a tanácselnöki munka nehézségeiből, örömeiből is valamennyi. — Hogyan szólítják a faluban? — Elnök elvtársnak, Sanyi bácsinak, ki hogyan? Vannak, méghozzá szép számmal, akik a hajam színe után „Rozsdásnak”. — Ezt is megírhatom? Nevetés: — Miért ne? Ha már egyszer csakugyan rozsdás... Kimegyünk a tőkék közé és gyönyörködünk a szőlőben. ORDAS IVÁN Fotó: STEINER ISTVÁN A számok önmagukban élettelenek. De mennyi élettel telítődnek, ha azt vizsgáljuk. amit takarnak! Különösen *ha szociálpolit'káról van szó, amely a társadalmi gondoskodás szülötte. Lényege, hogy a társadalom anyagi segítséget nyújt azoknak, akik idős koruk, betegségük miatt, vagy egyéb okokból eredően szükségét látják. A hőgyészi Nagyközségi Közös Tanács nemrégiben, április 19-i végrehajtó bizottsági ülésén tárgyalta a szociális gondoskodás helyzetét. A felmérés tehát négy községet érint: Hőgyészt, Mu- csit, Dúzst és Kalaznót, de tágabb értelemben is tükrözi a szociálpolitikát. Arra, hogy miként alakult a szociálpolitika az utóbbi években, nagyon jellemző néhány számadat. A márt és a kormány intézkedései nyomán tekintélyesen emelkedett például a rendszeres szociális segély havi összege: 1971ben 330 forintot, 1975-ben 710 forintot, most pedig 1110 forintot kaphat egy személy. Hőgyészen 1969-ben 59 ezer forintot fordítottak szociálpolitikai célra, az idei tanácsi költségvetési keret 560 ezer forint. Milyen formái léteznek a felnőtt szociális gondoskodásnak? Hőgyészen és a társközségekben jelenleg 43-an részesülnek havonta szociális segélyben. Többségükben idős emberek, akiknek nincsenek hozzátartozóik, vagy ha igen, alacsony jövedelmük miatt nem kötelezhetők az eltartásra. A segélyezetteknél a nők alsó korhatára 65 év, a férfiaké 70. Természetesen fiatalabbak is kaphatnak segélyt, ha az orvosszakértői bizottság 67 százalékos munkaképtelenséget állapít meg náluk. A legfiatalabb segélyezett példáül 22 éves... (A vakoknak, csökkentlátóknak kortól és jövedelemtől függetlenül 520 forint járt havonta.) A rendszeres segély célja, hogy az illető havi jövedelme meghaladja az 1110 forintot. Ezért egészítik ki a régi tsz-járadékokat, utalnak 'ki részsegélyt azoknak, akiknek hozzátartozóik az 1110 forintnál kevesebbet adnak. Kérhető rendkívüli szociális segély is. Ahogy az elnevezés mutatja, ez egy-egy alkalomra vonatkozik. Legtöbbször nyugdíjasok veszik igénybe, tüzelővásárlás céljából. A segély összege 500- tól 1000 forintig terjed. Ugyancsak alkalmi az elemi károsultaknak folyósított, kétezer forintot meg nem haladó segély. Szomorú alkalom a temetési segély és a közköltségen történő temetés. A szabadságvesztésből szabadultak utógondozása jelenthet anyagi támogatást is a munkába állás előtt, alkalmanként változó összeggel. Azt az anyát, akinek legalább hat élő gyermeke van, az újabb szülés után lehet jutalmazni, a sokgyermekes anyákat megillető egyszeri pénzjutalommal» A szociálpolitikához soroljuk a hadigondozást, a sorkatonai szolgálatra bevonulok hozzátartozóinak szükség szerinti segélyezését is. Ezek a költségek a vaksági járadékkal együtt közvetlen álla-, mi juttatások. Utoljára maradt az a terület, ahol a hőgyészi közös tanácsnak (s nemcsak neki) gondjai jelentkeznek. Eddig csupán a forintban mérhető segítségről esett szó. Az öregek napközi otthona, a házi szociális gondozás, étkeztetés, a szociális otthonban való elhelyezés nem kizárólag anyagi kérdés; idős, egyedülálló embereknek lélektani segítség is. Hőgyészen nem működik öregek napközi otthona, előreláthatóan csak a VI. ötéves tervben tudnak a nagyközségben létesíteni. Korábban Mucsi társközségben volt ilyen intézmény, de akkor létszámhiány miatt megszűnt. Gondot okoz továbbá a házi szociális gondozás, az étkeztetés. A megoldás egyik útja a tiszteletdíjas gondozónői hálózat kiépítése, a másik a társadalmi szervek (Vörös- kereszt, úttörők, KISZ) ösz- szefogása. Visszatérő probléma az is, hogy a szociális otthonba beutaltaknak férőhely hiányában várakozniuk kell. Az eddig leírtakból kiviláglik, hogy a szociálpolitika fontos, sokrétű feladat. Mert a számok mögött embereket találunk... — km — Találkoztam már néhány szakbarbárral, de hát ezt a jelzőt az ember nem szívesen osztogatja, szemtől szemben pedig csak akkor, ha veszekedni óhajt. Dr. Czéh Miklóssal pedig annál inkább sem volt szándékomban összeveszni, mert úgy ajánlották figyelmembe, mint „aki tevékenységével igen sokat tett az állategészségügy fejlődéséért, s emellett társadalmi tisztségének ellátásában is példamutató”... Veszekedésre nem került sor, de a szó elhangzott: dr. Czéh Miklós saját maga minősítette így magát. Először ugyan a feleségére hivatkozott, hogy felesége tartja annak, aztán egyre határozottabb meggyőződéssel állította: bizony így van! Lássuk csak, milyen is egy „szakbarbár” előélete? Nem azzal kezdődik, hogy már kora gyermekkorában is állatorvosnak készült, és kamaszkora válságait az állat- egészségügy miatt élte át... — Gyerekkoromban eszembe sem jutott, hogy állatorvos legyek. Érdekelt minden, ami élő, a biológia, és úgy terveztem, hogy kertész leszek. Csakhogy amikor én tizennégy éves lettem, nem indult ilyen osztály Baján, ahová készültem. Biratkoz- tam Palánkra, a mezőgazda- sági technikumba. Ahogy visszagondolok erre az időszakra, még akkor sem jutott eszembe az állatorvosi hivatás, egészen a továbbtanulásig. Akkor is úgy, hogy szelektáltam: azt jobban tudtam, hogy melyik felsőoktatási intézmény az — mező- gazdasági területen válogatva — ahová nem akarok menni... Végül az állatorvostudományi egyetemre jelentkeztem, és 1967-ben állatorvos lettem — meséli. — És amikor állatorvos lett, az íróasztalt választotta... — Nem az íróasztalt, hanem ezt a várost, Szekszár- dot. Feleségemnek itt lett állása, itt kaptunk egy garzonlakást, itt élnek a szüleim. Mindez elég súlyosan befolyásolta akkori döntésemet. Első munkahelyem — valamivel több mint fél évig a városi tanács volt, ahol élel- miszer-higiénikusi munkakörben dolgoztam. Aztán átmentem az állategészségügyi állomásra, azóta megyei állathigiénikus szakállatorvos vagyok. Ezzel elérkeztünk dr. Czéh Miklós „témájához”... Papírlapot tesz maga elé, filctollat keres és rajzolni kezd. Jelek, ábrák jelennek meg a papíron. remélve, hogy világosabbá teszik a laikus számára az állategészségügy hivatali felállását, az állatorvosi munka szerkezetét, és az állathigiénia súlyát a gazdasági életben. Czéh Miklós, az állathigiénikus számára a legfontosabb az optimális termelés határait megszabni. És hogy ez mit is jelent a gyakorlatban...? Azt, hogy manapság már nem a beteg állatok meggyógyítása az állatorvos első számú és legfontosabb feladata, hanem a betegségek, járványok megelőzése. A megelőzésbe pedig beletartozik az is, hogy milyen, mekkora istálló épül az állattartó telepen... Ezért aztán dr. Czéh Miklós már a tervtárgyaló üléseken is részt vesz, hogy szakvéleményét ismertesse az építtetőkkel, tervezőkkel... — Hat éve még megütköztek rajta, hogy beleszólok ebbe a folyamatba — emlékezik. — Mára sikerült elérni, hogy igényt tartanak az állathigiénikus tanácsaira — mondja, de nem túlságosan boldogan. Sok egyéb területen még túlságosan szilárdak a bürokrácia, az értetlenség falai ahhoz, hogy szét lehessen őket egykönnyen rom- »bolni. Nemcsak az állattartás körülményeiről van szó. és arról az elterjedt szemléletről, ami mindent kizárólagosan a statisztikán mér, hanem például maguknak az állatorvosoknak a munkakörülményeiről. Dr. Czéh Miklós 1974-ben készített tanulmánya az állatorvosok sajátos munka- körülményeiről és igénybevételük nagyságáról megjelent a Magyar Állatorvosok Lapjában és aztán különlenyo- matban is közreadták. — De azóta sem sok a változás... — csóválja a fejét. Egyetemista korában KISZ- megbízatásként újságot írt és rajzolt az egyetemi lap szerkesztőségében, még az állatorvosin vették be a pártba, és már második ciklusban tagja a megyei tanács pártszervezete vezetőségének. Propagandista. Ezenkívül az MTESZ állatorvosi szervezetének és a TIT állatorvosi csoportjának titkára... — Látszik a társadalmi megbízatásaimból is, hogy szakbarbár vagyok, nem? — kérdezi. — Mindenben részt veszek, aminek a révén előmozdítható az állategészségügy helyzete... Beszélgetünk másról is: szabad ideje kevés, mert ez a munka csak látszólag irodaközpontú, sokat és még többet kell terepre járni. Az utóbbi években talán ha öt szépirodalmi művet olvasott végig, kiszorítja a regényeket a szakirodalom. Felépített egy társasházi lakást, nemrégiben tapétázott ki három szobát, egymaga. — Pártvezetőségi tag, két társadalmi szerv titkára, tevékenykedik a szakszervezetben, rendszeresen jár előadásokat tartani, bírósági szakértőként is dolgozik, valamint szenvedélye a munkaköre... Mi a hajtóerő? — kérdezem búcsúzóul. — Nevetve válaszol: — A fölháborodás! Valami fölháborít, meg akarom változtatni, és nem nyugszom miatta... Hát ennyi, amit dr. Czéh Miklós megyei szakállatorvos, „szakbarbárról” hamarjában el lehet mondani. VIRÁG F. É. Fotó: komáromi Tanácselnökkel a szőlőben A következő szüret ígérete... Dr. Czéh Miklós Szakma és közélet
