Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-07 / 81. szám
1979. április 7. NÉPÚJSÁG 3 A szeszélyes tavaszi időjárásban a megye mezőgazdasági nagyüzemei igyekeznek kihasználni azokat a napokat, amikor a talajra rá lehet menni. Másrészt a jobb kihasználás végett is több műszakban üzemelnek az erőgépek, hogy a sürgős munkákat mielőbb elvégezzék. Képünk a szekszárdi Aranytürt Xsz ebesi határrészében készült, ahol éjszakai talajmunkát végez Eller Ferenc traktoros, aki április 4-én kapta meg a „Mezőgazdaság és élelmiszeripar kiváló dolgozója” kitüntetést. Fotó: Bakó Jenő Bevált a rakétás jégeső-elhárítás Lányok a forgácsoló üzemben Hazánkban a pályaválasztási lehetőségeket alapvetően az ország — közelebbről a lakóhely — gazdasági szerkezete és iskolakultúrája határozza meg. A döntést pedig? Sok minden: a szűkebb és a tágabb környezet értékítélete, a szülők és a pedagógusok tájékozottsága — vagy tájékozatlansága — a különböző szakmákról, a várható munka- körülmények, a kereseti lehetőségek, a fiatalok személyes adottságai, hajlamai, és — nem utolsósorban! — az előítéletek. Most főleg az utóbbiakról essék szó. 'Magyarország földrajzilag a kontinens legnagyobb jégeső-övezetében fekszik. A jégverés évente megközelítőleg 1,5 milliárd forint kárt okoz a mezőgazdaságnak. Ennek csökkentésére bízta meg a Minisztertanács 1976-ban az Országos Meteorológiai Szolgálatot, hogy — más országok gyakorlatához hasonlóan — egyelőre kísérleti jelleggel alakítsa ki a rakétás jégeső-elhárítás rendszerét. A rendszert az egyik leggyakrabban jégverte területen, Baranya megyében valósították meg. Most a hároméves tapasztalatokról számoltak be a meteorológusok a kormánynak; eszerint az elhárító rendszer bevált, a védelem alá vont 100 ezer hektárnyi területen mérséklődött a jégkár. A csökkenés kimutatható értéke az Állami Biztosítónál 260 millió forint, ugyanakkor a rendszer kialakítása és üzemeltetése 90 millió forintba került. A kísérleti rakétás jég- eső-elhárító rendszert szovjet szakemberek segítségével szervezték meg, s a berendezés is szovjet gyártmány. A jégeső-elhárítás lényege, hogy meteorológiai radarral bemérik a jégeső veszélyét magában hordozó felhőt, s ennek alapján rakétát lőnek a belsejébe. A rakéta ezüstjodidot tartalmaz, amely kristályalakban milliónyi apró darabra oszlik a magasban. Ezekre á lebegő szemcsékre rakódnak rá a jéggé dermedő esőcseppek, s így nem állhatnak nagyobb jégdarabokká össze. Ezzel a rendszerrel Siklós, Mohács és a pécsi járás földjeit, gyümölcseit, szőlőit óvják, mintegy 80 százalékos biztonsággal. A kedvező tapasztalatok alapján a Minisztertanács most megbízta az Országos Meteorológiai Szolgálatot, hogy dolgozza ki a jégelhárító rendszer szélesebb körű alkalmazásának feltételeit. (MTI) Sosem felejtem el azt a fiatal lányt, akivei a vonaton ismerkedtem össze tavaly ősszel. Alighogy elindultunk a Keletiből, máris elbóbiskolt mellettem, s fejét vál- lamra ejtette. Gödöllőnél riadt fel, amikor a kalauz a jegyeket kérte. Éjszakás műszakból jön, mondta mentegetőzve, bocsánat, ha álmában rám nehezedett. Nem tesz semmit, biztattam, s hogy másra tereljem a szót, a munkájáról kezdtem érdeklődni. Textilgyárban dolgozik, mesélte fáradtan, betanított munkásnő. Nincs szándékában szakmát tanulni? Ó, van már szakmája, tej- házkezelő, csak azt a munkát nem szereti. Marika az általános iskola után két évig családtagként segített szüleinek a tsz-ben. Mikor betöltötte a tizenhatot, a tsz-vezetőség javaslatára társadalmi ösztöndíjat kapott, hogy bentlakásos szakmunkásképző iskolát végezhessen a Dunántúlon. Tejipari szakmunkás lett, s még be sem töltötte a 18. évét, amikor kinevezték a közös gazdaság tejüzemvezetőjének, havi 3000 forint fix-szel; ehhez jött a prémium, meg zárszámadáskor a visszatartott 20 százalék. Marika nyolc hónapig csinálta, aztán otthagyta a termelőszövetkezetet. Azóta ingázik, háromműszakos betanított munkás egy fővárosi textilgyárban. Négy órát tölt utazással naponta, a fizetése a műszak- pótlékokkal együtt alig éri el a háromezret, s szakképzettség nélkül többre nem is viheti. Hogy miért hagyta el a pályáját? Mert a fiúk elkerülték, táncolni sem akartak vele. Azt mondták: büdös. Tejszagú... NŐKNEK NEM AJÁNLOTT Ez a megtörtént eset ártatlan anekdotának tűnik a pályaválasztás terén tapasztalható, mélyen gyökerező előítéletekhez képest! Itt van például az a társadalmi méretű előítélet, amely mindmáig elzárja az utat jó néhány pálya előtt, mondván: ezek nőnek nem ajánlott, „férfiszakmák!” Nem ajánlják nőknek például a gépjármű-villamossági műszerész szakmát a pályaválasztási tanácsadó füzetek; talán mert bonyolult? Ajánlják bezzeg a kereskedelmi pályát, amely az utóbbi évtizedben teljesen elnőiesedett. Csak tudnám miért „nőiesebb” dolog egy 28 kilós, literes borral teli italrekeszt, vagy egy 36 kilós, önkiszol- gálókosár-tornyot emelgetni, mint gépkocsiban villanyt szerelni?! Vagy úgy vélik az illetékesek, hogy az üzletben kimutatott oxigénhiány, a pultoknál mért 28—29 Celsius fok kimondottan nőknek való?! Munkavédelmi vizsgálatok megállapították, hogy az oxigénhiány agyi vérszegénységet, az pedig fáradtságot, fásultságot okoz: hogy egy pénztárosnő nyolc óra alatt ezerszer fordul a vevőtől a pénztárgép felé; hogy egy elárusítónő bokája a műszak végére 8—9 milliméterrel vastagabb, mint a műszak kezdetén. Nem ajánlják nőknek a különböző vasipari szakmákat sem, bezzeg javasolják a könnyűipart. Az újságok tele vannak féloldalnyi hirdetésekkel: „Lányok, gyertek szövőtanulónak!” Vagy: „Lányok, vár benneteket a fonóipar!” És a fiúkat miért nem várja? Csoda ezután, hogy a textilipar benépesítési gondokkal küzd? A Magyar Nők Országos Tanácsa már régebben javasolta a Munkaügyi Minisztérium illetékeseinek: vizsgálják felül, hogy az utóbbi időkben végbement műszakitechnológiai fejlődés következtében milyen szakmákat, munkaköröket lehetne megnyitni a nők előtt, és tegyék meg a szükséges intézkedéseket. Tények és számok tanúsítják, hogy hazánkban a férfi után a női munkaerő-forrás is fokozatosan kimerül. Míg az elmúlt 30 évben a kereső nők száma megkétszereződött, addig — az Országos Tervhivatal számításai szerint — 1975. és 1980. között a foglalkoztatott nők száma körülbelül 30 ezerrel csökkenni fog. Ezt különösen megérzik az alacsonyabb bérekkel működő ágazatok, illetve munkahelyek. Ezek pedig elsősorban nőket foglalkoztatnak. Nők az Ikarus-buszok volánjánál. Lám, ezt is lehet, csak korszerűsíteni kellett hozzá a munkaeszközt, az autóbuszt! Lányok a forgácsolóüzemben. Utópia? Sokak szerint az, pedig csupán műszaki fejlesztés, ergonómia és észszerűbb pályaorientáció kérdése. Ugyanaz a nő, aki könnyűszerrel boldogul a cipőfelsőrész-varrógéppel, miért ne tudná megtanulni a háromfázisú esztergapad kezelését?! A DÖNTÉS EGY ÉLETRE SZÓL 1976-ban az ipari munkásnőknek csupán 22 százaléka volt szakmunkás, 60 százalékuk betanított munkásként dolgozott. Miért kell ennek így lennie? Hiszen felmérések igazolták, hogy a betanított munkás kategóriában dolgozó nők általános iskolázottsági színvonala magasabb, mint a férfiaké; ráadásul a betanított munka nem mindig alacsonyabb színvonalú, mint a szakmunka! Sőt: vannak közöttük olyanok, amelyek mind megítélés, mind pedig bérezés szempontjából bizonyos szakmunkatípusok felett állnak. Nem kellene ebből levonni végre a konzekvenciát?... A pályaválasztási döntés rendszerint egy életre szól. Ám választani csak ismert dolgok között lehet. Abban segítsünk a lányoknak, hogy minél több ismert szakma, hivatás közül választhassanak kedvüknek, adottságaiknak megfelelőt. NYÍRI ÉVA Saobrásaportré A megyei művelődési központ műtermében vászonkalapos ember, agyagfoltos ruhában. Tempósan dolgozik: egy hónapja még csak a fémváz állt a műterem jobb oldalán, a dobogón, ma már egy fiatal, erőteljes férfi agyagalakja. Farkas Pál Kohász című szobra készül, ami a diósgyőri kohászati művek előtt áll majd, talán már a nyáron. A szobor mögött első változata, vázlata: szemügyre veszem a különbségeket. A vázlaton nem visel kalapot a munkásfigura, a szobron igen. A vázlaton érett vonású, kemény az arc, a szobron sima, nyugodt, fiatal. — Idealizált ez a kohászarc. Ilyen lelkeseknek, ilyen rendíthetetlennek régebben volt szokás ábrázolni a munkásokat .... — Nem az arc a fontos. Tehetnék oda egy gömböt is. Az egész látványnak együtt kell kifejeznie valamit. De ne beszéljünk még erről a szoborról, nincs készen.' Ez most az az állapota a Kohásznak, ahogy a mai napig jutottam vele. Majd ha befejeződik a hegesztése, és oda kerül, ahová szánják ... Akkor beszéljünk majd róla. — Hogyan érkezett ez a megrendelés? — Egyenesen a gyártól. Látták valamilyen munkámat egy szegedi tárlaton, megkerestek, hogy készítenék-e nekik egy kohászszobrot. Elmentem a gyárba, láttam azt, amit ezek az emberek végeznek, és úgy éreztem, hogy van róla mondanivalóm ... — Nem véletlenül találkoztak Farkas Pál szobrával a diósgyőriek éppen Szegeden. Ott élt. ott született... Mikor? — 1947-ben. De most életrajzi adatokat soroljak? Nem hiszem, hogy érdekes lenne. Idegesít a sok gyerekkor, aminek hatása befolyásolja a későbbi alkotómunkát, és amiről nem győz hallani az ember ... Persze, hogy jelentős, nekem például tényleg szép volt, szinte állandóan a Tisza-parton lógtunk ... — Miért ne lenne fontos, hogy egy szobrász mikor, milyen időszakban született, milyen körülmények formálták a tudatát, életét...? A sokat emlegetett gyerekkorok csak akkor unalmasak, ha sablonosak. — Mondtam, az enyém szép volt. — Mikor derült ki tehetsége a szobrászkodásban? — Ott a Tisza-parton sokat gyúrtuk az agyagot: talán akkoriban. Az iskolában mondogatták, hogy nagyon jól rajzolok. Javasolták, jelentkezzem a művészeti gim- náziuba. Ott érettségiztem le. Egy évig katonáskodtam, utána a tanárképző következett: magyar—rajz szak. Ebben az időszakban kezdtem el sok időt fordítani szobrászatra, és akkoriban kezdtem el kiállításokon szerepelni. Már gyerekkorban átéltem azt a gyönyörűséget, amit az okoz, hogy az ember csinál valamit, és úgy érzi, sikerült. Ebben az időszakban érkeztek olyan visszajelzések — szakemberektől, szobrászoktól, kritikusoktól — hogy mások is ezt gondolják egyik-másik munkámról. Főiskola után Alap-tag lettem, beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskolára ... Szobrász vagyok. — Közben pedagógus is. — Két évig voltam szabadúszó, egyébként valóban, mindig tanítottam és most is tanítok, a szekszárdi tanítóképzőben vagyok tanársegéd. Szeretem ezt a fajta tevékenységet, főleg itt. a főiskolán, ahol a fiatalok eleven gondolkodása és kategorikus véleménynyilvánítása pezs- dítően hat rám. — Szegednek nagy a megtartó ereje. Hogyan sikerült kiszakadnia belőle? — Én maradtam volna! Feleségem szekszárdi születésű, Szegeden egyetemre járt. Haza akart jönni, és mert lakás- és álláslehetőség kínálkozott Sióagárdon, ideköltöztünk. Aztán néhány sióagárdi év után most Szekszárdon lakunk. Korábban mindösze egyszer-kétszer jártam erre, de ennek a tájnak van valami olyan ereje, ami hat a magamfajtára. Nehezen hagytam el Szegedet, de aztán sikerült gyökeret verni Tolnában. — A Képzőművészeti Főiskolára már innen járt, s bár már régen Alap-tag, azt hiszem itt vált ismert szobrásszá. — Dolgozom, folyamatosan, állandóan, hetedik éve itt. Itt született — nagyrészt a hely inspirációjára — az a szobrom, amit mindenképpen korszakhatárnak érzek: a Babits. — Úgy tudom, műteremvárományos. — A jövőben felépülő négy műterem közül ígéretet kaptam egyikre. A műterem a szobrásznak létszükséglet. Jelenleg egy pincerészem van a társasházban, ahol lakom, de ott három méteres szobrot nem lehet készíteni. Ez a műterem a művelődési házban is szűkös, nincs benne perspektíva. De hát türelmesnek kell lenni, én örülök annak, hogy egyáltalán remélhetem azt a hajdani műtermet... — Megrendelésre készített egy Balogh Ádám-portrét, ami Tamásiban lesz felállítva, a gimnázium előtt. Megrendelték ezt a kohászszobrot is. Dolgozik valamin a maga kedvére ... ? — Most nem. De nem lehet olyan egyszerűen elintézni a megrendeléseket sem! Nagyon sok energia fekszik abban, amíg az ember önmagában felkészül akár a Balogh Ádám-portréra. Nem házi feladat, hanem feladat: úgy elkészíteni, hogy benne legyen az, amit erről a valamikor régen élt emberről én tudok, hiszek, sejtek... Az ember mindenben ott van, a kohászalakban is, amiről most azt gondolja, hogy amolyan szocreál dolog.... Valahol valami oka van, hogy most éppen ilyen a kohász feje, de lehet, hogy holnap megváltoztatom, másmilyen lesz... — mondja. A kohász természetesen rezzenetlen agyagarccal hallgatja a beszélgetést, tűri, hogy Farkas Pál nedves kabátot terítsen vállára, vizes ruhával betakargassa, nehogy kiszáradjon, míg másnap visszatér. Alkotója elégedett sajat helyével, helyzetével, úgy érzi, munkakedve, energiája teljében van. Uj terveket forgat a fejében, hiszen a kohász végleges arca még áprilisban megszületik. VIRÁG F. ÉVA Fotó: Komáromi Farkas Pál
