Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-06 / 80. szám
1979. április 6. Képújság 3 Paksi Konzervgyár Hatvan éve történt Tanácsválasztások Április 6—8.: Tanácsválasztások. Szavazásra indulók az egyik fővárosi szavazókörzet helyisége előtt, a mai Semmelweis utcában. A gépeket normázzák Három normás, azaz időelemző dolgozik a Paksi Konzervgyárban: Udvardy Lászlóné, Török Antal és Bárdos Sándorné. Á csoport- vezető Udvardyné már 19 éve végzi ezt a munkát: ö adott tájékoztatást a gyárban történt változásokról, a normakarbantartásról, a dolgozók helyzetéről. Természetesen minden gyártmányra van norma a konzervgyártásban. De alapvetően megváltozott a helyzet az elmúlt öt-hat év alatt a Paksi Konzervgyárban, olyan nagyfokú lett a gépesítés, hogy a normások már nem az emberi teljesítményeket mérik, hanem a gépek, gépsorok teljesítményét. Továbbá azt kell megállapítaniuk, hogy a gépek kiszolgálásához hány emberre van szükség, illetve a kialakított helyzet megfelelő-e. A gépesítés és a technológiai változások szükségessé teszik a felülvizsgálatot, a normakarbantartást, rendszeres időközönként. Minden cikk beindulásánál normafelülvizsgálatot, munkanapfényképezést végeznek. Aztán, ha hosszabb a gyártási folyamat, mint például a zöldborsó és a paradicsom feldolgozásánál, akkor másfél-két hét múlva ismét megnézik, hogyan vált be a megállapított norma. Egyébként pedig naponta körülnéznek a gyárban, nincs-e rendellenesség, panasz, géphiba, anyaghiány. Udvardy Lászlóné elmondta: teljesen megváltozott a régi, néha ellenséges viszony a dolgozó és a normás között, amióta a nehéz fizikai munkát gépek végzik. A gyártásban ma már túlnyomórészt csoportnormák vannak, nem lehet és nem is kell egyéni teljesítményeket számon tartani. Megy a szalag és például az a feladata a konzervgyári dolgozónak, hogy nézi a feldolgozásra kerülő zöldbab tisztaságát, daraboltságát. Egy-egy gép beállításával, a gyártási folyamat korszerűsítésével természetesen nagyobb teljesítmény elérését teszik lehetővé a műszakiak és a karbantartók. Az anyagmozgatás teljesen megszűnt. Még a raktározásnál sem emelgetik kézzel az árut, az üvegeket. Még a Berinkey-kormány február 28-án néptörvényt fogadott el a nemzetgyűlési választásokról, amelyeket később április 13-ra tűzött ki. A proletárdiktatúra kikiáltása természetesen feleslegessé tette a polgári demokratikus jellegű parlamenti választásokat és helyette — a március 31-i ideiglenes alkotmány választójogi paragrafusai alapján — április 1-én a kormányzótanács kiírta a tanácsválasztá- sokat a magyar közigazgatási területen. Az ideiglenes alkotmány kimondta: „Választók és tanácstagokká választhatók nemre való tekintet nélkül mindazok, akik 18. életévüket betöltötték és a társadalomra hasznos munkából élnek, mint a munkások vagy alkalmazottak stb, vagy olyan háztartási munkával foglalkoznak, amely az előbb említett munkásoknak, alkalmazottaknak stb. munkáját lehetővé teszi. Választók és választhatók továbbá a Vörös Hadsereg katonái, valamint a Tanácsköztársaságnak azok a hasznos munkából élő munkásai és katonái, akik munkaképességüket egészen vagy részben elvesztették’.’ „Nem választók és nem választhatók azok: a) akik nyereségszerzés céljából bérmunkásokat alkalmaznak, b) akik munkanélküli jövedelemből élnek, c) kereskedők, d) lelkészek és szerzetesek, e) elmebetegek és gondnokság alatt állók, f) akiknek politikai jogai aljas indokból elkövetett bűncselekmény miatt fel vannak függesztve...” A választási agitáció nem ment incidensek nélkül. Mindenesetre az április első felében tartott választások rendben lezajlottak. Persze a részvétel körülbelül ötven százalékos volt. (Budapesten 60— 70 százalék, a városokban 30 —40 százalék, a falvakban átlag 20 százalék.) Főleg a nők tartózkodtak jelentős számban a számukra szokatlan politikai szerepléstől. A tanácstagok főleg munkások és szegényparasztok soraiból kerültek ki, de több helyen meg kellett ismételni a választásokat, mivel a régi reakciós vezetőréteg képviselői is bekerültek a tanácsokba. A vidéki feszült, osztályharcos légkörben, a földosztás elmaradása miatt is nehéz körülmények között lezajlott szavazással összehasonlítva Budapesten inkább a kommunista, szociáldemokrata rivalizálás volt megfigyelhető. Április 11-én Budapesten, az újonnan megválasztott kerületi tanácsok megalakították a budapesti munkás- és katonatanácsot az úgynevezett 500-as tanácsot amely április 15-én tartotta meg az első ülését. Ezen az ülésen jelentette be Kun Béla: „A mai napon átveszi az uralkodóosztállyá szerveződött budapesti proletáriátus a hatalmat az egész főváros területére”. Egyben figyelmeztetett a bü- rokratizálódás jelentkező veszélyeire és arra hogy: ,saját akaratunkat sohase exponáljuk úgy mint a tömegek akaratát”. A tanácsrendszer teljes kiépülését a júliusban megtartott országos tanácskongresz- szus fejezte be. D. M. lengyel fővárosban a Szovjetunió, valamint Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, a Lengyel Népköztársaság, a Magyar Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság és a Román Népköztársaság elhatározta barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés megkötését, s a fegyveres erők közös parancsnokságának megalakítását. Hadd emlékeztessünk rá: a Varsói Szerződés országai a történelemben szinte példátlan türelmet tanúsítottak, hat teljes esztendőt vártak a NATO létrehozása után saját védelmi szervezetük megteremtésével. Európa tömbökre osztásáért tehát az imperializmus a felelős. Harminc évvel a NATO megalakítása után Európának van alapja a mérlegkészítésre, immár rendelkezésére áll a szükséges perspektíva a mérlegkészítéshez. BELESZÓL A NATO A három évtized alatt, amióta a NATO létezik, földrészünk térképe nem változott, de politikai képe alapvetően átalakult. 1949-ben még csak a Szovjetunió és a fiatal európai népi demokratikus országok harcoltak az államok közötti békés, normális kapcsolatokért, a tőkés világ vezető politikusai még dédelgetve melengették azt a tervüket, hogy a szocializmust felszámolhatják. Az amerikai generálisokat az atomfegyver mindenhatóságába és a saját katonai fölényük tartósságába vetett hit vezérelte. A hetvenes évekre az erőviszonyokban végbement változások a tőkés világ vezetőit is rákényszerítik bizonyos változások visszavonhatatlanságának elismerésére és bizonyos tanulságok levonására — noha nagy különbségek vannak köztük abban, hogy mennyire következetesen vonják ie a tanulságokat. De az elmúlt harminc éves időszak tanulsága: ezt a szervezetet tudatosan úgy fejlesztették, koncepcióit úgy alakították ki, vezető kádereit, törzsét úgy választották ki, hogy képes legyen szívósan ellenállni az enyhülés számára kedvezőtlen folyamatainak. Igaz, a NATO nem állam, de mégis beleszól az európai államközi kapcsolatokba. Beleszól a látható és láthatatlan szálak révén, amelyek a Pentagonnal, az európai és az észak-amerikai kontinens legreakció- sabb politikai erőivel és személyiségeivel, a katonai ipari komplexumokkal összefűzik. Beleszól, mivel olyan helyzetet teremtett egész tevékenységével, veszélyes tervei végrehajtásával, amely gátolja a normális államközi viszonyokat, s a békés egymás mellett élés ellen hat. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy ez a tevékenység az amerikai befolyás érvényesítésének egyik legfontosabb eszköze az európai NATO-országokkal szemben. ÚT HELSINKIHEZ S a Varsói Szerződés? A szervezet, amely a NATO megteremtésére adott elkerülhetetlen választ testesíti meg, jövőre lesz negyedszázados. Nevéhez fűződnek azok az erőfeszítések, amelyekkel a Varsói Szerződés lépést tartott azokkal a hatalmakkal, amelyek élezték a fegyverkezési versenyt — s hadd emlékeztessünk rá: európai erőegyensúly nélkül nem lett volna európai enyhülés! Nevéhez fűződik a budapesti felhívás, amely utat nyitott a helsinki csúcshoz. És nevével kapcsolódnak ösz- sze azok a kezdeményezések a katonai enyhülésre, amelyek átfogóak mind földrajzi értelemben, mind pedig a fegyverkezés típusai szempontjából, s amelyek ésszerű alternatívát kínálnak — a fegyverkezési versennyel szemben. A kezdeményezések hosszú sorában hadd hivatkozzunk a Varsói Szerződés tagállamai legutóbbi, 1978-as moszkvai nyilatkozatára; ha ezt egy mondatban akarjuk összefoglalni, akkor így fogalmazhatunk: el kell hárítani azokat az akadályokat, amelyeket a szélsőségesen reakciós imperialista erők állítottak az enyhülés útjába. E cél szempontjából ma a legfontosabb kérdés: sikerül-e megfékezni a fegyverkezési versenyt, sikerül-e érdemi leszerelési lépéseket életbe léptetni? A holnap történésze aligha kerülheti el a következtetés levonását: a két szervezet kétféle fejlődésvonala két rendszer tartalmának lényegéről tanúskodik. VEZÉR PÉTER Naponta eljárók Bár a munkaképes nagykó- nyiak döntő többsége a helyi termelőszövetkezet tagja, nem szabad megfeledkezni azokról sem, akik másutt keresik a boldogulást. Nagy- kónyiban néhány — pár embert foglalkoztató — munkahely kivételével más munkalehetőség nincs, így ez a másutt más községet, várost jelent elsősorban, Dombóvári, Tamásit. A legtöbb eljáró a tamási Orionnál, a SZÖVÁL-nál és a FILAXIA-nál dolgozik. Mióta tavaly beindult a fehérneműgyár, sok nagykónyi ember kérte oda a felvételét. A község lakóinak 16,6 százaléka az iparban, illetve az építőiparban dolgozik. Ezek mindegyike eljáró. A távolabbi városok közül elsősorban Székesfehérvárra az ütés vasútépítőkhöz mennek dolgozni, de tudnak olyan nagykónyi lakosokról is, akik hétvégeken Budapestről érkeznek haza. Viszonylag legkönnyebb helyzetben a Tamásiban dolgozók vannak. Reggel öt órától este kilencig nyolc autóbuszai utazhatnak Tamásiba, az utolsó járat pedig este tizenegykor érkezik Nagykó- nyiba. Naponta négyszer közlekedik oda vissza a vonat is a két község között. (A nagykónyi magazin lapunk holnapi számában jelenik meg) Munkában a Hankmó talajla zítók A tárcsázás ságos, nehéz fizikai munkát követelt. Hosszas tanakodás után azonban nagyjából kiszámoltuk: a 107 hektár burgonya vetése két hónapig tartott 40—50 embernek. Erre ma már sem idő, sem munkáskéz nincs. A teljesen gépesített bur- gonya-„front” ma alig több mint egy hétig tart. Az őszi szántás után, ilyenkor tavasz- szal egy Rába-Steiger tárcsával előkészíti a talajt, majd ezután jön a Hankmó nevű finn gyártmányú talajlazító berendezés, amely 15 centiméter mélységben porhanyos- sá teszi a földet. A következő műveletben a nagy teljesítményű vetőgép veszi át a szerepet, később a holland töltögetőgép következik, s ezzel a burgonya vetése elvégeztetett. Az asszonyokkal a raktárban találkoztunk, válogatták a krumplit... a kapát talán már el is felejtették? A rácsodálkozások ideje elmúlt. De azért nem árt néha a mát a múlttal összehasonlítani. A Tolna felé vezető úton ilyentájt 50—60 mözsi asszony szokott hajladozni a földeken. Szerencsére az az idő a feledésé. A derékfáj- dító, kapás időszak az emberektől egyre kevesebb energiát követel. A napokban a mözsi Uj Élet Termelőszövetkezet fő- agronómusával, Kovács Gyulával jártuk a határt. Mindenütt erőgépek, technológiai berendezések, az asszonyokkal nem találkoztunk kint a földeken. A főagronómus a burgonyagépsort mutatta meg. Arra a kérdésre, hogy ezt hányán és mennyi idő alatt tudnák elvégezni kézi munkával, szinte már nem is tudott válaszolni. Pedig 4—5 éve még a burgonya talajelőkészítése, vetése, munkálása, a termés betakarítása fáradtAz utolsó művelet: a töltögetés Fotó: GOTTVALD KÁROLY A vetés Kapa nélkül...
