Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-04 / 79. szám

1979. április 4. IvEPÜJSÄG 11 ubahin magabiztosan dolgozott a póznán, mint mindig. Talpán a megszokott mászó­vasak, amelyek belefúródva a póznába biztosan tartot­ták; körülnézett a magasból, odalent teherautót látott, rajta pótkerék, üres kanna, kötelek és rongyok hevertek. Szizov a motorral bíbelődött. Pahomov szerszámokat válo­gatott a ládából. A táj isme­rős volt, sokszor látott. A távolban valamilyen raktár álcázott tartályai voltak, magas, sárga kerítés, gomba formájú őrszem a sarkon, kanyargó töltés, néhány apró házacska magányos, poros fák árnyékában, aszfaltút, amelyet sorompó zár le, mel­lette őrház. A hűvös reggeli szellőben már érezni lehetett az ősz közeledtét, és ha nincsenek ezek a tüzérségi tűztől elté­pett huzalok, ő, Rubahin vo­nalszerelő, mindent termé­szetesnek találna. Dolgozzál csak orrod alatt fütyörészve — hiszen nem először csi­nálsz ilyesmit. Az úton magányos járó­kelők ballagtak, teherautók rohantak, valahol a messzi dombokon gépfegyverek kat­togtak; ha pedig az ember jól hátrafordítja a fejét, ké­kes párában úszó városi há­zak tengerét pillantja meg, amelyek fölött kémények meredeznek. A kéményekből hosszú, tarka füstcsíkok szállnak, akárcsak az iskolai képen, amelyet színes ceru­zákkal rajzolgat a kislánya. „Festő lesz belőle” — gon­dolja Rubahin. Munka köz­ben mindig csak könnyű gondolatok jártak az eszé­ben, minthogy figyelmét másra kellett összpontosíta­nia. Nem értette meg rögtön, hogyan kezdődött az egész. Először valami furcsa, egyre erősbödő hang ütötte meg a fülét, behúzta a nyakát, majd vad dübörgés reszkettette meg a levegőt, úgy rémlett, mintha valahová repülne. De aztán magához tért, és csak az égen kúszó óriási, kékes­szürke felhő, meg a torkát fojtogató émelygés adta tud­tára, hogy mi történt. Azután kiáltozást hallott. Erősen fülelve ki tudta ven­ni Pahamov szavait, aki te- nyarét szájához tartva kia­bált: — Mássz le, Rubahin, mássz le azonnal! — A kiál­tás határozott és ijedt volt. És túlharsogva a kiáltást, megint felhangzott az a ha­talmas moraj, amely szinte elfojtott minden más hangot, belehatolt vállába, hátába, akár a fergeteg, amely el­söpréssel fenyeget körös- körül mindent, és látta, hogy porfelhő szökik fel az úton, mintha óriású fésű szántott volna rajta végig. Nem, nem fog leszállni. Nem először került ilyen pergőtűzbe. Rubahin nem láthatta a fölötte elsuhanó ragadozót, de egész lényével érezte, hogy lóg a levegőben, védtelenül, akárcsak az út szélén a pózna, amellyel sor­sa egybekötötte. Már nem nézett sem lefelé, sem oldalt, összeszedve figyelmét belei merült a munkába, mintha nem rá vadászna az odafönt. Rubahin tudta, hogy „az” visszatér, de hogy hányszor tér vissza — erre nem gon­dolt. Verejték ütött ki a homlo­kán, izmai hirtelen elernyed- tek, szája megtelt porral és homokkal, s ropogott a fogai között. Mögötte, kissé távo­labb újra robbanás moraja hangzott. A föld a vállához csapódott, mintha fekete hullám szaladt volna át a fe­je fölött. Rubahin félig le- húnyt szemmel dolgozott. Tarka köd úszott az út fö­lött. Különös állapotba esett, amelyben csupán egyvalamit tudott és érzett: a vonalhi­bát ki kell javítani. „Sürgő­sen kijavítani” — szólt a pa­rancs. „Sürgősen kijavítani!” Ettől a pillanattól fogva kö­rös-körül minden olyan való­színűtlen lett, mintha álmod­na. A dübörgés már süvítéssé változott, fölötte keringett, úgy rémlett. hogy a pózna rögtön darabokra szakad és elrepül, ádáz zizegés töltötte meg az eget, fülében vissz­hangzott a ropogás, mintha izzó sörét ugrándozna fém­lapon, egész teste fájt. De hát hányszor előfordult már ilyesmi! Csak nem utoljára?! Talán csak úgy rémlik, hogy ő, Rubahin él, ő már nincs, és ez a köd és dübörgés csu­pán még élő öntudatának folytatása?... összeszedte ma­radék erejét, és rekedt han­gon kiáltozni kezdett, nem tudni, kinek. De vajon csak­ugyan kiáltott-e? Kiáltása ta­lán rekedt suttogásként hangzott, amelyet nincs aki meghalljon. Ezt kiáltotta: — Azonnal! Nem emlékezett mozdula­taira és nem tudta volna összefüggően elmondani, mi­lyen sorrendben mozgott a keze. de ez a csodálatos kéz mintha külön élne, végezte a maga dolgát, s ő bízott ben­ne, és tudta, hogy jól végzi a dolgát. Valami ünnepélyes csend borult a világra, és benne egy madár kimért, tisztán csengő hangja hallatszott. Hallotta, hogy a kakukk szól. Mohón számolta az annyira megszokott csodála­tos hangokat. Úgy rémlett, hogy erdei tisztáson áll, és hűs, zöld félhomály veszi körül, valahol patak csörge­dez, fenyők ágai zizegnek, és a nyugodt madár mintha vi­gasztalná. szól hozzá... Számolt, hányat szól a ka­kukk. Öröm járta át. Hat, hét. nyolc, kilenc, tíz... — Élni fogok! Élni fogok! — suttogta porlepte ajkával, és mélyen felsóhajtott. Ujra borzalmas süvítés tá­madt, a madár elhallgatott: de ő most egyáltalán nem félt. Amikor beállt a csend pillanata, megint hallotta a kakukk bátorító szavát. Ta­lán már nem is szólt, csak úgy rémlett neki, de ez a tu­dat is elég volt ahhoz, hogy újra érezze karját, vállát, és meglássa a csillogó mászó­vasakat. amelyek belefúród­tak a pózna gyantás, enge­dékeny fájába. Honnan került elő a ka­kukk, miért van itt, ahol nincs sem erdő, sem csend — erre nem gondolt. A ka­kukk — jó jel, jót jelent. Él­ni! — ez lüktetett halánté­kában és ettől elszorult a szíve az elnyűtt, fekete ke­zeslábas alatt. És újra elbo­rította a kábulat tajtékzó hulláma, kis porfelők kava­rogtak az úton, de valahol a távolban, akár a képen, kislánya ült, színes ceruzá­val rajzolt, és összezavarta a színeket, az eget pirosra, az utat zöldre festette. És az út olyan messze volt tőle, hogyha leszállna a póznáról és elindulna, akkor egész nap mehetne, de talán még tovább is. Friss szél csapta meg ar­cát. Nem tudta volna meg­mondani, mennyi ideig dol­gozott a póznán, de elvégez­te, amit kellett: helyreállí­totta a vonalat. Most le­szállhatott a földre. A kakukk, ez a kedves, jóságos kakukk harsogott a fülébe, amikor ő elzsibbadt lábát nehezen mozgatva, csizmájával hozzáért a tarka kavicshoz a pózna tövében. Állt az úton, szemét eltakar­ta a vakító fény elől és kö­rülnézett. Gyökerestül kité­pett, fiatal fácskákat látott, megszürkült göndör koroná­juk az útra bukott, egy te­herautó roncsait látta, amely különös módon oldalra dőlt, egy embert látott, aki arccal a földre borulva feküdt, há­rom kis fekete ér csörgött a feje alól, és megalvadt a világos aszfalton. Visszapillantott a póznára. A pózna tele volt karcolá­sokkal, mintha vasostorral csapkodtak volna végig raj­ta, de embermagasságon fe­lül egyetlen heg sem látszott. — Rubahin! — kiáltották neki. — Rubahin, te élsz? Imbolyogva indult el a hang irányában. A bokrok közül egy sápadt, szinte ron­gyokba burkolt ember jött elő, akiben Andrejevre is­mert. És nyomban meglátta a teherkocsit, amelyről em­berek ugráltak le, és a sebe­sültszállítót, a hordágyat, amelyen egy sebesült feküdt, s nyöszörgött. — Szizov néhány karco­lást kapott! — kiabálta majdnem a fülébe Andrejev. Odalépett az úton fekvő emberhez, föléje hajolt, és halkan mondta: — Szizov, hé, Szizov! — És te, Rubahin, nem se­besültél meg? — kiáltotta újra Andrejev, s Rubahin- hoz lépett. Rubahin végignézett ön­magán. Nadrágja elszakadt, kezeslábasa cafatokban ló­gott. Igen, sértetlen maradt... Ujra látta a kék eget, a szinte nyári felhőkkel, a ki­csi házakat, amelyektől csak egy ugrásnyira van az or­szágút, rajta teherautók fu­tottak, a vasúti töltésen pe­dig a közeledő szerelvény füstje kígyózott. — Tovább kell mennünk — mondta szigorúan. — Van még egy feladatunk. — Tudom — felelte And­rejev —, itt van már a te­herautó is. Amikor beült, Rubahin látta, hogy elviszik Szizov élettelen testét, s becsapódik a betegszállító ajtaja a hord­ágy után, amelyen halkan riyöszörgött Pahomov. A te­herautó elindult. Csend bo­rult a világra, és Rubahin szíve úgy zakatolt, mintha sokáig futott volna hegynek felfelé. A kocsi kanyarhoz ért, és ekkor Rubahin felugrott he­lyéről, s hirtelen olyan han­gon kiáltotta, hogy állj! állj! állj meg!, hogy a sofőr azon­nal lefékezett. Rubahin kiugrott az autó­ból, és bukdácsolva, nehéz léptekkel egy nyitott ablakú házikó felé indult, amely igen barátságos és kicsi volt. Falán folyondár csavarodott, előtte kis veteményeskert zöldellt, és a virágágyban egy nyeszlett kis virágszál ágaskodott. Az ablakban egy apró kislány fejecskéje lát­szott. És a kis kert csendjében, ahol egyetlen fa sem volt, tisztán, élesen szólt egy ka­kukk. Ütemesen kakukkolt Rubahinnak hosszú életet. Az a titokzatos hang volt, amely erőt adott neki oda­fent a póznán, azokban az iszonyatos percekben, amikor a föld rázkódott a robbaná­soktól, és golyók hasították fel a port az úton. Az apró kislány copfjában a szalag éppolyan zöld volt, akár a keskeny ágyások zöld­je, háta mögött pedig fá­radhatatlanul szólt a madár, s diadalmas kakukkolásával mindent betöltött. A kislány csodálkozóan húzta össze kis szemöldökét, és nézte, amint a hatalmas, nehézkes bácsi a rongyos ke­zeslábasban bedugja fejét az ablakon, és végigpillant a szobán. Félrehúzódott és nem tudta, mitévő legyen: sírva fakadjon vagy kiáltson, figyelte, ahogyan ez a kocsi­ból kiugrott bácsi mereven nézi a nagy, öreg órát, amely alatt himbálóznak a súlyok, fent pedig, mulatságos, sár­ga fejét kidugva, egy kis madár bólogat házikója ab­lakán, és kikakukkolja, hogy most tizenegy óra van a vi­lágon. — Tiéd ez a kakukk? — kérdezte Rubahin. A kislány zavarában elfe­lejtett sírni, és lassan felelte: — Az enyém. — Vigyázz rá — mondta Rubahin. — Ó, kicsikém... Megcsókolta a kislányt, és sietve a kocsihoz indult; tár­sai értetlenül figyelték. Be­szállt és így szólt: — Gyerünk tovább... — Ismerős talán? — kér­dezte Andrejev, miközben nagy kockás zsebkendőbe fújta az orrát, és megtörülte poros homlokát. — Ismerős — felelte Ru­bahin némi hallgatás után. — Kakukk! — Mit nem mondasz! — szólt Andrejev. — Ez a kis­lány cseppet sem hasonlít kakukkhoz. Igaz, úgy néz ki az ablakon, akár a fészek­ből,^de már hogy kakukk... A kocsi elindult. Gellért György fordítása Január elején. 83 éves korá­ban elhunyt Nyikolai Tyiho. nov, a kiváló szovjet író, költő és közéleti személyiség. Á forradalom és a polgárháború katonája volt, költőként in­dult, s verseit százezrek vésték emlékezetükbe. A második vi­lágháborúban haditudósító volt, és megrázó erejű költe­ményekben és prózai művek­ben dolgozta fel a szovjet em­ber hősi helytállását. Mint mű­fordító Petőfi verseinek egyik legkitűnőbb orosz tolmácsoló- ja, ezenkívül érdekes kisre­gényt írt Vámbéry Árminról, a híres magyar nyelvtudósról és utazóról. isi && ",|f|rP||^ V.; . ■f' MÍjucc; ?FT III U V Löl # ^ ífc 1 . L1 * * # n ■ i Műemlék kastélymúzeum A dél-csehországi Zvikov gótikus várkastélya festői környezetben, az Otava és a Vltava összefolyásánál, az Őrlik víztároló partján emel­kedik a magasba. A vár a XIII. és a XIV. században a cseh királyok palotája volt. Első ízben I. Václav idején említik az ok­iratok (1205—1253), teljes be­fejezéséről pedig II. Otakar (1253—1278) dokumentumai adnak számot. Az építészeti remeknek számító várkasté­lyon az idők folyamán je­lentősebb átépítést nem vé­geztek, ma is híven őrzi a múltat. A cseh államiság e beszédes tanújelét a legje­lentősebb műemlékek között őrzi, ápolja az állam. Ter­mei ma múzeumnak adnak helyet. Az egyik állandó kiállítás a cseh államiság történeté­nek emlékeit ismerteti. A földszinti helyiségek a góti­kus építészet monumentali­tását, célszerűségét mutat­ják be a ma emberének. A belülről is korhűen restau­rált első emeleten a múzeum termei várják a látogatókat. Goethe 22000 levele A weimari Goethe—Schil- . ler Archívum érdekes új ki­advánnyal jelentkezik: a né­met 'költőóriáshoz írt vala­mennyi levél gyűjteményé­vel. A 22 000 levelet magá­ban foglaló Goethe-levél- gyűjtemény első kötetét 1979-ben adják ki. Az archí­vum munkatársai Johann Gottfried Herder levelezésé­nek az összegyűjtésén is dol­goznak. A Herder-levelezés három kötete látott eddig napvilágot. Tervezik Georg Büchner „Woyzeck” című művének fakszimile kiadását is. Az 1885-ben alapított arc­hívum gazdag anyaga sok kutatót vonz. A XVIII—XIX. század német nyelvű iroda­lom- és kultúrtörténetének számos ritkaságát külföldi kutatók százai tanulmányoz­zák Nyikolaj Tyihonov: A KAKUKK Rukavisnyíkov Alexandr: Munkás Szovjet képzőművészét Novikov: A nagy út szakaszai Képeink a budapesti Műcsarnokban megnyílt szovjet kép­zőművészeti kiállításon készültek. Filatcsev Oleg: Dal

Next

/
Oldalképek
Tartalom