Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
ÍO^PÜJSÁG azánk nem egy nap alatt szabadult fel: fél esztendő kellett ahhoz, hogy — a szívósan védekező fasiszta csapatok nyomában haladva, velük újból és újból megütközve — a szovjet hadsereg egész Magyarországot felszabadítsa. Szegeden, 1944. november 19-én jelent meg a Dél-Ma- gyarországnak a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapjának első száma, benne a város polgármesterének felhívása a tanköteles gyermekek beiratkozásáról: „Az orosz katonai parancsnokság rendelkezéséből folyó évi november 3-án a város összes népiskoláiban megkezdődött a tanítás. Felhívom a város összes tanköteles gyermekeinek szülőit, hogy gyermekeiket pótlólag az iskolába irat- tassák be és a gyermekeknek rendszeres iskolába járásáról gondoskodjanak...” S ebben az első számban már Színház —Művészet rovat is van ... ŰJ KÖNYVEK A KÖNYVESBOLTOKBAN Ugyancsak a Dél-Magyar- ország említett első száma hirdeti a Szikra Könyvkiadó legújabb könyveit; köztük található Magyarország demokratikus újjáépítésének programja, Révai József: Kossuth Lajosról szóló híres tanulmánya, Vas Zoltán: 16 év fegyházban, Lavrenyev: Egyszerű emberek című könyve. November 26-án már arról olvashatunk nagyobb tudósítást, hogy a szegedi iskolákban folyik a tanítás. A tudósítás így kezdődik: .„Annak, hogy a város élete normális mederbe terelődik, egyik legbiztosabb jele, hogy a7 iskolákban zavartalanul folyik a tanítás. A szülők eleinte kissé bizalmatlanok voltak, nem merték elengedni gyermekeiket felügyelet nélkül, de ma már megszokott képe az utcának, hogy az iskolásgyermekek kettesével, hármasával igyekeznek a tanintézetbe, vagy csoportosan indulnak hazafelé, akárcsak a háborús idők előtt.” INDUL A MUNKÄSDALÄRDA S aztán a december 2-i számban már arról olvashatunk : „Hosszú kényszerszünet után a napokban ismét felzendül a Munka dala. A Szegedi Általános Munkás Dalegylet vezetősége már megtette a szükséges előkészületeket a dalórák tartására. A szegedi szervezett munkásságnak e régi és jónevű dalárdája a közeljövőben ismét jelentkezik a nyilvános^ ság előtt. A dalegyletet nem kell a város közönségének bemutatni, mert mindenki igen jól ismeri és szereti. Az egyesület vezetősége a jövőben is arra fog törekedni, hogy a dalt kedvelő közönség igényeit kielégítse”. — S végül a kis írás végén egy közlemény: „Tagfelvételre jelentkezni lehet naponta 3 —6 közt a Hétvezér utca 9. szám alatti Munkásotthonban.” Az új könyveket propagálja az első budapesti napilap, a Szabadság is, melynek első száma 1945. január 19-én jelent meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front közleményével, s a Budapest népéhez intézett felhívásával. A január 21-i, második számban (előtte való nap, szombaton nem tudott megjelenni a lap), már felhívás található: „Magyar Művészek Szabad Szervezete címen megindult 1979. április 4. „Soha nem fogom elfelejteni...” Egy elpusztított olvasókönyv nyomában- 1919-ben- Somogyi Béla és Babits Mihály Babits a katedrán. Egykorú rajz. a haladó művészek szervezkedése. Ideiglenesen a Vilma Királyné út és a Bajza utca sarkán, a volt Színművészeti Kamara helyiségében tartja hivatalos óráit. Ez úton hívunk fel minden demokrata érzelmű magyar művészt, hogy január 21-én, vasárnap délelőtt 10 órakor jelentkezzék a munka azonnali megindítása érdekében”. S ha szombaton nem, hétfőn viszont ismét a pesti utcára került a Szabadság. Ennek a harmadik számnak a vezércikkét Zilahy Lajos, az ismert író írta „Ami a romok alatt, s ami a romok fölött van” címmel. Csak egy-két részletet idézünk az oly valós élményanyag alapján született írásából: „Ez itt a Rákóczi út? Mint a dülöngő részeg botladozom a kövek és a drótok között, lovak és emberek tetemein át. Ki ez a két ember, aki karomnál fogva vezet? Eljöttek éltem, visznek a nyomdagépek felé. Mi szerepe van még itt az órói tolinak? Harmadéve nem így képzeltem. Akkor még azt hittem, hogy a rózsadombi villa lesz az Czinder Antal rajza egyetlen áldozat (mint az idősebbek emlékeznek rá, egy légitámadás alkalmával lebombázták az író villáját), s a romok alatt csupán egy elpuhult, kevélykedő, cicomás polgári élet, egy selyemcilinder foszlányai hevernek. A romok zúgva megnőttek, elborítottak egy országot, felfalták Budapestet. Nem a mi akaratunkból. Nem a magyarság akaratából. Ezt a poklot el lehetett volna kerülni. Most már tudom, hogy mi fekszik az óriási romok alatt. Nézzetek körül: itt fekszik az a hazugság, amellyel ebbe a háborúba belehajszolták a magyarságot. ... És szerdán belépett a pincébe egy orosz katona, megállt a gyertyafényben és azt mondta: Nyima kleba? És letett az asztalra egy kenyeret, szégyenkező kézmozdulattal, szinte bocsánatkéréssel. Soha nem fogom elfelejteni zavart kis mosolyát. Ez az arc volt nekem ott a gyertyafényben az élő Krisztus ... Hiszek az emberi jóságban. Ez a hit visz most rogyadozó lábakkal a nyomda felé. Nemsokára kigyullad a villany. Hol vagytok színész barátaim? Gyertek elő, játszani akarunk, találunk még valahol egy üres termet. Játszani, énekelni, vigasztalni. ... Munkára fel, emberek. Halljátok a kiáltásunkat? Élünk!” AZ OPERAHÄZ MŰVÉSZEINEK DÍSZELŐADÁSA Az író felhívása a színészekhez, a művészekhez nem hangzott el visszhangtalanul. Az igazi hívó szót azonban nem is Zilahy intézte hozzájuk, hanem a Magyar Kommunista Párt, amely már évekkel korábban megalapozta a maga demokratikus értelmiségi politikáját, előkészítette a felszabadulás utáni kulturális forradalmat. S a hívó szóra mentek a munkások. A Szabad Nép illegálisan csak 1945. március 25-én kerülhetett el az olvasókhoz. De a március 30-i, 5. számban már arról olvashatunk: „Az Operaház személyzete szerdán, április 4-én a Magyar Kommunista Párt védnöksége alatt díszelőadást rendez a fővárosi élelmezési kölcsön javára. Az Operaház vezetősége erre a célra teljesen ingyen engedte át az Operaházat és valamennyi szereplő lemondott minden fellépti díjról, úgy hogy a felemelt helyárakból befolyó teljes jövedelem az élelmezési kölcsön céljait szolgálja. Előadásra kerül, ezúttal először Budapesten, Puccini: A köpeny című egyfelvonásos operája, Ravel Bolerója és egy részlet Borogyin Igor herceg című dalművéből”. Természetesen március 29- én, amikor ez a közlemény nyomdába került, azt még senki nem tudhatta, hogy az április 4-i díszelőadás egy másik nagy jogcímen is indokolt, időszerű lesz: ezen a napon szabadult fel hazánk teljes területe. A valóban történelmi hírről a Szabad Nép, a Magyar Kommunista Párt központi lapja az április 5-i, csütörtöki számban szalagcímben tudósított: Egész Magyarország felszabadult! Az április 14-1 számban érdekes tudósítást olvashatunk a lapban Szekfű Gyulának, a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezetében megtartott előadásáról, kiemelve a nemzetközi hírű tudós, fel- szabadulás utáni első moszkvai követünk önkritikus megállapítását: „A középosztály eljátszotta a lehetőséget, hogy övé legyen a hatalom”. A következő számokban — ez még mindig április első fele — Gergely Sándor előadásáról, Illés Bélának Gorkijt ismertető felolvasásáról, Szent-Györgyi Albert Nobel- díjas tudós nyilatkozatáról értesülhetnek az olvasók, az április 15-i, vasárnapi számban pedig megjelent a Major Tamással folytatott interjú „A Nemzeti Szinház a nemzet színháza lesz” címmel. Tanulságos az akkori Magyar Színház igazgatójával folytatott interjú egészében is, s külön ebben a részletében: — Hogyan lehet a ma követelményének megfelelő színházat csinálni? — Ehhez mindenekelőtt természetesen a jelen problémáival foglalkozó darabok kellenek. Ezeken keresztül kell, hogy a színészek is megértsék feladatukat: az igazságnak megfelelően kell játszani; a népnek, a nép nyelvén. Minden művész tetszeni akar. Célom, hogy a ma színészei a magyar dolgozó osztályoknak a nép legszélesebb rétegeinek, azoknak, akik eddig kiszorultak a színházból, nyerjék el a tetszését. • Az érdekes tallózást még sokáig folytathatnánk. De talán ennyi is elég annak bizonyítékául : hazánk felszabadulásával igazi távlatok nyíltak a kultúra, a művészet munkásai előtt is, hogy a kulturális kincseket valóban az egész nép közkincsévé tegyék. U. L. Babits Mihályról, a „poéta doctus”-ról még nem eléggé köztudott, hogy már az őszirózsás forradalom alatt sem volt „elefántcsonttoronyba vonuló”, töprengő filozófus költő, hanem 1918 őszén szinte a 48-as forradalmat lelkesen köszöntő Petőfire emlékeztető szókinccsel fogalmazta meg az „Éljen a köztársaság!” című kiáltványát. Azt Kőhalmi Bélával és Gábor Andorral hintókról szórták szét a főváros utcáin, mivel akkor nem volt ennél gyorsabb közlekedési eszköz elegendő számban, örömmámorban járták be Budapest utcáit, tereit. Babits is felmászott az Opera melletti oroszlánszoborra és onnan szólt a tömeghez. Majd 1919. januárjában és a tavaszelő idejében szinte naponta előadott kulturális, népművelési intézményekben, melyeket akkor hívtak életre. A széles látókörű poéta előtt a forradalom eszméi, fogalmai egyre inkább tett-erejűeknek hatottak. A kezdet kezdetén meglátta: a forradalom nem mécsesként, hanem lobogó fáklyaként világítja meg a jövő útját. Annál inkább így látta ezt, mivel már előbb felismerte, hogy a magyar történelmi középosztályt sokszázados bűnsorozat terheli, s minden tekintetben időszerű, hogy a hatalmat teljesen átvegye a munkásság. Babit- sot már 1918. december 8-án felkereste Lukács György, mivel őt szemelték ki kulturális népbiztosnak. Nagy és hatásában kiszámíthatatlan kár, hogy a költőt Schöpflin Aladár valósággal szuggerálta, hogy számára a nyers, azonnali napi döntésekkel járó effektiv forradalmár munkakör hátrányos! A Tanácsköztársaság kikiáltása után az egyetem világirodalmi tanszékét mégis elválalta. — Sok jel mutat arra, ha a népbiztosi munkakör dinamizmusába kerül, abban is megfelelt volna. A feladat nagyszerűségéhez az egyetemen azonnal hozzánőtt. Az addig nem nagyon megnyilatkozó szónoki képessegei egyszerre ezreket vonzottak az egyetemre. Már a lépcsőket is készséggel megülték a diákok, mivel az előző, „kormánypárti” profesz- szorokkal szemben sokszínű, életeleven beszéddel nyűgözte le őket a „poéta doctus”. A lelkesség láttán így mondott köszönetét Babits, mint újdonsült és azonnal bevált egyetemi professzor: „Meghajtom a tudomány komoly zászlaját a forradalom vörös lobogója előtt!" S — szemben Schöpflin tanácsolt pasz- szivitásával — már a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt januárban és februárban országjáró közszereplést vállalt. Kunfi Zsigmondot elkísérte. Kőrútjain tapasztalta egyébként, hogy a nép kulturális éhségét minden tekintetben nagy készséggel akarták kielégíteni. Az erőszakot sehol sem alkalmazták, sőt még elnézően kezelték azokat a jelenségeket is, amelyeknél kemény gesztusokat tehettek volna. Budapesten Babits a főváros népművelési intézői — így főleg Somogyi Béla példáján — azt tapasztalta, hogy kulturális koncepcióban különösen újak, bátrak és erőteljesek. Somogyi Béla, a nép mélyéből jött plebejus népnevelő agitátor Vas megyében, a Nyírségben, Máramarosban, Dunántúl és Tiszántúl úgyszólván minden kényes területén találkozott a művelet- lenségbe és nyomorba taszított tömegek általános szellemi szorongatottságával jóval az első világháború előtt. Sok tekintetben úgynevezett „bölcs harciassággal” tanított. Amikor még a történelmi időpont nem érett konkrétebb forradalmi cselekedetekre, a nép tudását nevelte elsősorban, a lét alatt szociális létet értett; könyv mellett újabb olvasnivalókat juttatott Má- ramaros testi-lelki nyomorral sújtott népének. A Babitssal folyó olvasókönyv — megbeszélés kapcsán ilyen élmények birtokában, egyre jobban meggyőzte Somogyi Béla a művelt poétát arról, hogy nem az általában művelt értelmiségieket kell most „beavatniok” újabb műveltség-anyaggal, hanem a népi tömegek legnagyobb baját, a szellemi magárahagyatottságot, a tudatlanságot kell minél jobban és minél sürgősebben meggyógyítani — annál inkább, mert a nép most lép új történelmi helyére s az urak hatalmát maga számára veszi kézbe. Ilyen emberitársadalmi dolgok mélyére mutató olvasókönyv mellett Somogyi Béla azért tudta ekkora elevenséggel meggyőzni a költőt, mert nemcsak mint nevelő, hanem mint a Népszava szerkesztője is a tömegek öntudatának, műveltségének radikális emelését hitvallásként szolgálta. Ezért is állott poláris ellentétben a műveltséget saját kiváltságként kezelő úri Magyarországgal. Somogyi Bélát — mint lánya, Hatvány Lajosné, Somogyi Jolán e két ember lelki alkatának, szellemi érzékelésének közeli ismerője feltárta — éppen az közelítette Babitshoz, hogy a költő az „ABC felnőtteknek” és az „Olvasókönyv elemistáknak” tankönyvet nem szűkös nacionalista módon, hanem a népi öntudat felébresztésére, a haladásra törekvés szellemében fogta fel; osztályok fölött lebegő intelligencia nem kell!... A két könyv Móricz Zsigmond, Bíró Lajos, Molnár Ferenc közreműködésével gyorsan el is készült. A Franklin könyvkiadó ki is szedte, de az imperialista intervenció túlereje a forradalmat ekkor törte le. Hogy e különlegesen jó forradalmi munka esetleges hatásáról az ellenforradalom urai mennyire féltek, az abból is kitűnt, hogy kefelevonatát Somogyi Béláék magánlakásán elkobozták és a szedését a Franklin nyomdájában szétrombolták. Hatvány Lajosné emlékszik, hogy a tankönyv szövegének értékét növelte az is, hogy az illusztrációkat Bíró Mihály készítette, a forradalom kiváló grafikusa éppen olyan mesterfogásokkal, miként a harcra hívó plakátokat, csak itt a tudásvágytól űzött nép leikével bizonyos gyöngé- debb pontokon érintkezett. * A kinyomatott eszmék vad ellenségei a Tanácsköztársaság bukása után egyrészt arra törekedtek, hogy az emberek elméje mihamarabb kimerüljön — igazi szellemi táplálékot ne kaphasson. Haladó szellemű könyvek pusztítása mellett életek pusztítására törtek. Babits teljes félreállítása mellett Somogyi Bélát és fiatal újságíró kollégáját, Bacsó Bélát már 1920. február 17-én Horthy fővezér megbízásából meggyilkolták. A haladó emberek elméje azonban a fehérterror ellenére sem fáradt ki. Világszerte szolidaritás szelleme ébredt s tovább nőtt a magyar dolgozó nép szabadságküzdelme iránti rokon- szenv az öt világrészben. FODOR LÁSZLÓ I I Somogyi Béla Somogyi Jolán lánykorában
