Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
1979. április 4. Még ötben élnek... Visszanézni a kiskapuból A Záboldszky házaspár és özvegy Lakatos Sándorné Mária lányával egy szép, napsütéses tavaszi napon búcsút mondott a paksi szurdik- nak. Költözködésükkel ötre csappant azoknak a Tolna megyei családoknak a száma, akik még partoldalba vájt lakásban élnek. Lakatos néni barlangi szoba-konyhájában már a villany sem ég, csak egy árva csomagolópapírt lebegtet a nyitott ajtón besétáló szél. A bútorok, ruhák, Julis néni földi vagyona egy Zetor hátán porzott el az új lakásba, Paks másik szélére, a Vásárhelyi utca 2. szám alá. Julis néni indul a bútor után, a kertkapuból búcsúpillantást küld a löszfalra tapadó kis építményre és ugrabugráló kutyájára, „akit” estére vár a kutyaól odaát az új háznál... * A megyei tanács 16271974. (VIII. 29.) V. B. számú határozata elrendelte a megye barlanglakásainak felszámolását, 1978. december 31-i határidővel. A rendelet időpontjában hatvan barlang- lakásban hatvanegy család élt, a határidő utolsó” napLakatos néni búcsúzik jáig közülük ötvennégyen költöztek ki a kilenc település löszpartjaiból. Huszonnégyen „célcsoportos” lakást kaptak, tizenöten házat vettek, ketten szociális otthonba kerültek. Tizenhárom esetben az élet maga gondoskodott megoldásról... És a mostani öt barlanglakás lakói között legalább ketten vannak, akik az utóbbi megEz már igazi lakás oldásra várnak. Idős emberek, akik itt születtek, és itt akarnak meghalni. özvegy Lakatos Sándorné sem fiatal: — Hatvankét éves vagyok, konzervgyári nyugdíjas. 1942- ben vettük meg ezt a szurdik- lakást, itt Pakson, a Kömlődi úton. A férjem korán meghajt, három gyereket neveltem, egyszer el is költöztünk Gyapa-pusztára, de csak itt kötöttünk ki megint. Nehezen éltünk, nem voltak nagy igényeim... Jó volt itt, télen meleg. nyáron hűvös volt, bevezették a villanyt is... De hogy a gyerekek felnőttek, nem hagytak nyugtomat. Nem embernek való hely ez, költözzek .innen, amint lehet... 1962-től, hogy beadtam a lakásigénylést, gyűjtögettem a pénzt. Vállaltam, amíg bírtam, a nyugdíj mellé takarítást. Be is tudtam fizetni a lakás-használatbavételi díjat, sőt vettem mosógépet, hűtő- szekrényt, televíziót... — mondja, az újrakezdéstől, a sok változástól ijedten és boldogan. Belépünk Julis néni régi otthonába, önkéntelenül ösz- szehúzódunk a cső alakú szobában. Tagadhatatlanul száraz, védett, csak éppen nincs magasabb 180 centiméternél... Julis néni Mária lánya nem magas termetű, mégis megértem, hogy nem szívesen jött haza ide kéthetente Budapestről, ahol tervezőként dolgozik. Most ő rendezkezik az új házban, Julis néni bizakodóan súgja: talán haza is költözik. A napfényes, két- szoba-komfortos lakás ablakai a szántóföldre néznek, a víz kicsit messzi van, de azért ez igazi lakás: olyan, amiben ki lehet húznia bárkinek a derekát. * Kovács László, a paksi tanács műszaki osztályának vezetője kalauzol az öblös hangon ugató kutyákkal őrzött partoldalon. Debreceni lévén, Pakson látott először barlanglakást. Most is hitetlen- kedve meséli, hogy az itt élők mennyire ragaszkodnak a szurdikhoz. — Itt Balogh Jánosné lakott, tavaly, nyolcvanegy éves korában halt meg — mutat egy épületre a partoldalban, amin most tábla hirdeti Varga János műkövest. Balogh néni után csak a néhány szentkép maradt, és a löszfalba vájt polcok, amiket maga készített, használati tárgyai részére. — Műhelynek, pincének ideális — szögezik le elégedetten az új „tulajdonosok”. Csak megyünk, egyre megyünk a föld alá, itt az egyik „szoba” körülbelül harminc méter hosszú, hozzá két és fél méter széles... Kovács László megdöngeti a mennyezetet, elismerően állapítja meg, majdnem olyan szilárd, mint a vasbeton. Ég a villany, de két körte között felfalják a falak a világosságot. Vargáék mellett a szurdik- lakásból szőlősgazdák tanyája lett, ez lesz a sorsa Lakatos néni barlangját, Záboldsz- kyék bérleményét viszont betemetik, mert életveszélyes. * Talán a negyedik-ezen az oldalon az az udvar, ahol pelenkákat lenget a szél, és a csöpp udvaron gyerekjátékok hevernek, mutatva, hogy nincsenek messze az autók, babák gazdái sem. Főgler Ferencék laknak itt, nincs semmi különös a pelenkákban, játékokban: a tulajdonos huszonnyolc, felesége huszonnégy esztendős, kisfiúk három és fél, kislányuk meg két esztendős... A jókedvű, energikus fiatalasszony készségesen mutatja lakásukat. Legelőször a barlang elé húzott, gondosan bevakolt helyiséget. A kocka alakú szoba otthonosan berendezve, vadonatúj televízióval. A konyha már a földben, hűtőszekrénnyel és gáztűzhellyel, a kisszoba most mosásra szolgál, mosógéppel és centrifugával. A szurdik- nagyszobában házi szalámi, kolbász lóg a boltíves meny- nyezetről... Az előtérből apItt a fürdőszoba ró, természetesen a löszbe vájt fürdőszobába hajolhatunk, és még a gyerekeknek is kifaragtak egy kuckót Főglerék... — Azért azóta érzem csak jól magam, hogy ez a szoba elkészült — mondja Főgler- né, a kocka alakú épületre 'NÉPÚJSÁG 7 mutatva. — Bár a férjem szeret itt élni, itt született a szomszédban, édesanyja is itt él — csak várjuk mi is, hogy kiköltözhessünk — szomorodik el, mikor Lakatosék kiürült udvarára téved a tekintete. Pedig Főglerék a paksi tanács igazgatási osztályának vezetője szerint legelőbb 1981-ben juthatnak új lakáshoz: akkor adnak át legközelebb OTP-öröklakást. Amikor felajánlották nekik a kétszoba-komfortosat — ezt kapta meg Lakatos néni végül — nem fogadták el, a gyerekek miatt túl messzinek találva. Aztán felépítették — a műszaki osztály engedélye nélkül — szobájukat. Mióta az engedély nélküli szoba áll, a tanács igazgatási osztálya többé nem tekinti Főgleréket is szurdiklakónak... Furcsa helyzet. Pedig Főg- lerné is szívesen vetne hamarabb búcsúpillantást a löszpartra, mint 1981. Ami akárhogy is számoljuk, három évvel a megyei tanács által megjelölt határidő legutolsó napja, azaz 1978. december 31. után lesz. Paks mellett, Ozorán és Kö- lesden létezik még Tolnában barlanglakás. A megyei tanács végrehajtó bizottsága legutóbbi ülésén vizsgálatot rendelt el a még mindig meglévő szurdiklakások ügyében. VIRÁG F. ÉVA Fotó: Komáromi — Én úgy látom, hogy az iskolás gyerekek is nagyon szorgalmasan dolgoznak. Sokat segítettek a téglapucolás- nál. A tornacsarnok építésénél meg minden tízpercben ott lábatlankodnak, összeszedik a hulladékot, lapátolnak, téglát raknak. Már el kellett onnan küldeni őket, mert az ember nem tud rájuk ügyelni és valami bajuk lesz. Ne adj’ Isten, a tetőről valami rájuk esik — mondja a költségvetési üzem egyik dolgozója. Egy másik így folytatja: — Szerintem a legszorgalmasabbak a nyugdíjasok. Korukat meghazudtoló szívóssággal végezték a vállalt munkát. E két vélemény is mutatja, hogy a legfiatalabb korosztályoktól a legidősebbekig részt vettek a decsiek faluépítő társadalmi munkájában. A közel kilencmilliós értéket teremtő ezrek közül 67-en kitüntetést is kaptak. Közülük ketten a társadalmi munkáért járó legmagasabbat. Egyikük Galambos László, a költségvetési üzem vezetője. — 1978. április 3-án kezdtük az óvodaépítést. Attól a naptól kezdve -csak kétszer álltunk le: húsvétkor és május elsején. A többi szombaton és vasárnap mindig dolgoztam, amíg ki nem fagytunk. Nagyon fárasztó volt, de csináltuk. Nyolcmilliós beruházásról van szó. Nem mindegy, hogy mikor készül el, már csak azért sem, mert tudott dolog, hogy Decsen elég rossz az óvodák állapota- Ezzel a nyolccsoportossal — kétszázhúsz gyerek fér el benne — megoldódik minden óvodai gond. Nemcsak a mostani, hanem még a jövőbeli is. Most már úgy van, hogy ha akarok,, ha nem, jelen kell lennem minden nap az építkezéseken, az óvodánál is és a tornacsarnoknál is. Mint a kivitelező költségvetési üzem vezetője, felelős vagyok mindenért. Főleg azért, hogy az ide jövő társadalmi munkások hasznosan töltsék el az idejüket. Ne csak téblábolja- nak, hanem termeljenek — és jól, hiszen azért jönnek ide. Száz-százötven, de volt már, hogy kétszáz ember munkáját kellett megszerveznem. Mikor már látom, hogy minden rendben van, én is beállók dolgozni. Falazok, betonoztam, vakoltam, paláztam. Mindent csinálok, amit kell. Az elmúlt vasárnap a tornacsarnoknál Máté János kollégámmal kétszáz mázsa cementet átzsákoltunk korán reggel, hogy mire jönnek a társadalmi munkások, szabad legyen a terep és végezhessék a betonozást. Szombaton meg vasárnap sokszor jobban elfáradok mint egész héten. Szórakozás? Nagyon szeretek horgászni. Domboribajá- rQk, ott van egy ladikom is. Tavaly egyszer, mikor kimenGalambos László tem, tele volt falevéllel, mint aminek gazdája sincs... * — Amit csinálok, legföljebb az unokámnak csinálom — mondja id. Sörfőző József, aki ugyancsak a „Kiváló társadalmi munkáért” kitüntetést kapta. A tornacsarnok építésénél találkoztam vele. A betonkeverés körül szorgoskodik. — Villanyszerelő a szakmám, az Egyetértés Tsz-ben dolgozom. Az építkezéseken ástam már alapárkot, betoSörfőző József noztam, culágerkodtam, szereltem a vasszerkezetet, csináltam a betonhoz a vasalást, szóval mindent, amit kellett. Eddig már száz óránál jóval többet végeztem. 1968 óta meg több száz órát. Azóta rendszeresen részt veszek minden munkában, legtöbbször a feleségemmel együtt. Gyakran a fiam is velünk van. Szeretek az emberek között lenni, főleg vidám, dolgos emberek között. Aztán látom, tudom, hogy ez is hiányzik, az is — pénz meg nincs elég. Társadalmi munkával ki lehet pótolni a hiányzó ezreket és lám a milliókat is, hát akkor meg egyszerű a feladat. Csinálni kell és kész. Különben olyan természetű vagyok, hogy csak akkor érzem magam jól, ha tudom, hogy segítettem a segítségre szorulón. Ha valamit tettem, akkor tudok nyugodtan aludni. Miután már ennyit leírtam, elmondom — hiszen fontos vonásuk mindkettőjüknek —, hogy alig-alig akartak beszélni magukról. Valahogy annyira természetesnek tűnt sok fáradságuk, mint hogy kezünk van, vagy lábunk — az a természetellenes, ha nincs —, ha nem dolgoznának. „Nem írni kell erről, hanem csinálni kell és kész” — mondták szinte egybehangzóan. Abban a reményben, hogy az írás is „csinálás”, netán „tett” — tettre serkentő, mégis leírtam, amit mondtak, hiszen még sok-sok ember, sok-sok munkája kell ahhoz, hogy a tervezett határidőre, szeptember elsejére birtokukba vehessék a decsi gyerekek az óvodát és a tornatermet. Kicsit meg is toldom az eddigieket Kovács Sándor szavaival, aki a maga 80 évével az egyik legidősebb, de legaktívabb társadalmi munkás. 15—20 napot dolgozott tavaly is az öregek napközijénél, az óvodánál és a torna- csarnoknál. Nem egyszer az unokáit is magával vitte. — Megmondtam a tanácselnöknek, a nyugdíjasok nevében, hogy ránk továbbra is számíthat mindenhol, mert nem akarunk szégyenben maradni, hogy lecsússzon a falu az első helyről. Az idén is mindenütt ott leszünk, hogy az elsőség megmaradjon! C. S. „Várjuk mi is, hogy kiköltözhessünk” A szurdiknagyszoba Főgleréknél
