Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
8 Képújság 1979. április 4. ármerre járunk az országban, láthatjuk: mindenütt emlékművek jelzik a felszabadító szovjet hadsereg útját, kegyelettel emlékeztetve azokra a hősökre, akik életüket áldozták hazánk szabadságáért. Nem találunk köztük két egyformát sem, pedig ezek a monumentális műalkotások végső soron egy nép közös élményét tükrözik: a felszabadulásnak, az új élet kede- tének megrendítően szép élményét. Megfogalmazták; kőbe vésték, vagy bronzba öntötték ezt az élményt, akik végigszenvedtek egy tragédiába fulladó történelmi kort; de szólni akartak róla azok is, akik jószerével még csak gyermekek voltak, vagy éppen nem is éltek a felszabadulás évében. Közös élmény ... Ám ezt szükségképpen csak az egyéni élmény, az alkotó művész B Közös élményünk emlékművei egyénisége bontakoztathatja ki, lényegítheti át műalkotássá. A kettő elválaszthatatlan egymástól, éppen ezért a végeredményt a művész társadalmi felelősségtudata határozza meg. Ez a felelősség- tudat nem állhat csupán abból, hogy az alkotó tehetségéhez mérten a legjobban akar dolgozni, hanem azt jelenti, hogy nem légüres térben alkot, hogy elismeri társadalmi megbízatását. A társadalmi megbízatás pedig — mint azt már Majakovszkij megállapította — nem azonos egyik vagy másik társadalmi intézmény megbízatásával. A művésznek igazi szintézisre kell törekednie; arra, hogy az egyéni élményt és a művészi szabadságot összhangba hozza a közönséggel; ennek azonban nem feltétele, hogy mindenki nyomban megértse és helyeselje a művet, pontosabban a mű formai megoldásait, a megfogalmazás eszközeit. Amit minden emlékműnek sugallnia kell: a hitet a békében, az ember szabadságában, elszántságot az antihuA gellérthegyi Szabadság szobor manista erők elleni harcban; ebben se az alkotó, se a néző nem ismerhet megalkuvást. Mert vannak emlékek, egyéni és közös élmények, amelyeket az idő sem képes megszépíteni. A kiváló francia író és költő, Louis Aragon ezt írja egyik versében: Ki tudja hol kezdődik el az emlék Ki tudja hol ér véget a jelen Hol lényegül át románccá a nemrég S hol lesz fakó papír a gyötrelem Mintha csak arra intene: sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy nemtörődömségből vagy kényelemszeretetből lemondunk a felelősségtudatról. Pedig a történelem borzalmai nem feledhetők; az emberiség ellen elkövetett Szombathely. Heckenast János építőművész felszabadulási emlékműve. bűnöket nem lehet feloldozni; kivívott szabadságunkat csak akkor őrizhetjük meg, ha van bátorságunk szembenézni a múlttal. Erre intenek az emlékművek is. GÖMÖRY ALBERT A magyar-szovjet barátság múltjából Mottó: „Internacionalista barátságunk egyidős a Nagy Októberrel." (Egy veterán visszaemlékezéséből) Veteránok, vörös pilóták. Egyre kevesebben vannak. A könyörtelenül múló idő ritkítja soraikat. Pedig 1919- ben a magyar—szovjet barátság elindulásának ők voltak az első tanúi, alakítói, formálói. 1955-ben a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege repülőiről szóló könyvem megírásához adatokat gyűjtöttem. Levéltárakban, könyvtárakban kutattam és felekerestem az akkor még élő veterán pilótákat. Éjszakákat beszélgettünk végig, életre keltek a hősi 133 nap repülős eseményei. Szamuely Tibor híres repülő- útjának szemtanúit keresve találkoztam Kvasz Andrással, az egykori vadászpilótával. — A Tanácsköztársaság idején a Várban a légügyi parancsnokságon dolgoztam, amikor egy nap hívatott a parancsnokom. Érdeklődött, hogy fogságom alatt mennyire tanultam meg oroszul, mert én leszek egy Oroszországból érkező pilóta kísérője és tolmácsa. Ekkor hallottam először Viktor Hodorovicsról, a Vörös Hadsereg bátor pilótájáról. Az orosz vendégek 1919. április 15-én érkeztek Kijev- ből L. V. G. típusú, 260 lóerős repülőgéppel. A pilótán kívül egy számomra ismeretlen személy és sok-sok könyv, irat, újság és film volt még gépen. Az orosz pilóta az 1062 km-es utat, állandóan 3000 méter magasan repülve — két közbenső leszállással — 8 óra alatt tette meg. — Sokat beszélgettem Viktor barátommal, akiben a k'or egyik legkiválóbb pilótáját ismertem meg. Művelt, igen szimpatikus ember volt. Mint gépészmérnök lett pilóta 1914- ben. Franciaországban tanulta a repülést, és a világháború első éveiben a nyugati fronton vadászrepülöként harcolt a németek ellen, Együléses Spad vadászégépétől rettegtek a németek. Nem véletlen, hogy őt választották a magyarországi útra. Az akkori idők egyik legjobb gépét, az L. V. G.-t (Luftfahrzeug — Verkehr — Gesellschaft) készítették elő a nagy vállalkozásra. Mi is ismertük ezt a szolid, erős és megbízható géptípust. — Viktor Hodoroviccsal tárgyalások folytak Budapest —Kijev és Budapest—Odessza közötti légijáratok indításáról is. A legkedvezőbb feltétele az utóbbinak volt. Hidro- plánnal a Duna vonalát követve, hetenként kétszer, éjjel akarták indítani a gépeket. Már kitűzték az első járat indulásának idejét, kijelölték a pilótákat és a csepeli hidroplánkikötőben hozzákezdtek a gépek előkészítéséhez. Sajnos a Magyar Tanácsköztársaság és a fiatal szovjet állam közötti első légijárat nem valósult meg. A katonai helyzet más feladatokat követelt tőlünk, a vörös pilótáktól. Hodorovics barátom április 23-án reggel 9 órakor visszarepült Kijevbe. Azután soha többé nem hallottam felőle. TAMÄS GYÖRGY Matvej visszatért az életbe 1945 márciusában Magyarországon történt. Pápa városánál tüzérségi lövegek támadták az ellenséget. Matvej Osujev hadnagy SZU—100-as önjáró lövege ágyújából és géppuskájából tüzelve haladt előre. A harcigép jobbra fordult és egy térre jutott, ahol fasiszta páncélosok álltak. — A Tigrisre tűz! — adta ki a parancsot Osujev Mihajlov lövegparancsnoknak. \ Az ellenséges páncélost sűrű fekete füst borította el. Ugyanakkor harci járművünket erős ütés érte. A lángbaborult páncélos mögül egy Ferdinand önjáró löveg talált el bennünket. Megálltunk. Osujev kezében és lábában éles fájdalmat érzett. — Gyigyenko, Mihajlov, Ivanov! — kiáltotta. A legénység egyik tagja sem válaszolt. Osujev hihetetlen akaraterővel balra fordult, hogy lövést adjon le az ágyúval. Ebben a pillanatban újabb találat érte az önjáró löveget. Osujev ismét megsebesült. A füsttől fuldokolva mégis sikerült leadnia a lövést. A Ferdinand kigyulladt. Az elkeseredett harc tovább folyt. Osujev harci járművét ismét találat érte. A szilánkok ez alkalommal sem kerülték el a parancsnokot, most mellén és szemén sebesült meg... Az égési sebekkel borított hadnagyot, akiben már alig volt élet, halott társaival együtt az ütközet után ezredtársai találták meg. Osujev csak néhány nap múlva, egy budapesti kórházban nyerte vissza eszméletét. Hat hónapig feküdt gipszben mozdulatlanul. Enni nem tudott. A táplálékot szonda segítségével juttatták szervezetébe. Még az orvosok közül is alig akadt, aki bízott volna Matvej Petrovics életben maradásában. A parancsnokság közbenjárására a sebesült tisztet Odesz- szába, Filatov akadémikus klinikájára szállították. — A bal szemét nem tudom meggyógyítani — mondta az akadémikus a fájó igazságot, — de a jobb rendben lesz. — Osujev valóban látni kezdett. Egy idő múlva Osujevet az Uraiba, Permbe küldték. Három és fél évet töltött kórházakban, 33-szor műtötték, ezek közül három plasztikai műtétet hajtottak végre rajta. A permi kórházban Osujev sokat gondolkodott: vajon hasznos tud-e még lenni, visszatérhet-e az életbe, teljes értékű ember lesz-e. Gondolatait egyszer csengő leányhang szakította félbe. Sura 19 éves volt. Az üzem Komszomol-szer- vezete védnökséget vállalt a sebesültek felett. Sura mindennap felkereste a beteget. Könyveket olvasott neki, beszélt az üzemről, barátnőiről, beszélgettek az életről, önmagukról. A tiszt megszerette a lányt. A felismerés megrémítette. Idősebb volt nála, testét sebesülések csúfították. Megkérte Surát, ne jöjjön többet. A lány azonban ezentúl még tovább ült ágyánál. * * * A hadnagy meggyógyult, visszatért az életbe. Elvégezte a 3 éves permi pártiskolát. Előbb egy gépállomás igazgató- helyettese, majd egy üzemi iskola igazgatója lett. 1965-ben orvosai tanácsára Nalcsikba költözött. Ma is ott lakik, feleségével, Surával. Három gyermekük azóta már kiröppent a családi fészekből. A legidősebb fiú Vlagyimir, a Műszaki Főiskola elvégzése után egy repülőtervező iroda munkatársa lett. A két lány — Nyina és Ljuba — szintén diplomát szerzett. M. ISZIMETOV Krasznaja Zvezda — KS Siklós. Kampfl József felszabadulási emlékműve Salgótarján. Somogyi József szobrászművész munkája Budapest XII. kér. Csörsz utca, felszabadulási emlékmű, Kiss Kovács Gyula szobrászművész alkotása.
