Tolna Megyei Népújság, 1979. április (29. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-01 / 77. szám
1979. április 1. NÉPÚJSÁG 11 1854. március 28-án, Tolnán született Wosimslky Mór apátplébános, tudós régész, a szekszárdi múzeum létrehozója. Ailsóbb iskoláit Tolnán és Kalocsán végezte, majd édesanyja ösztönzésére — és némiképp a papi pályától idegenkedő apja akarata ellenére — a pécsi papnevelde hallgatója lett. Történelmi érdeklődése és vonzódása a régészethez csak később, a felszentelése utáni időszakban bontakozott ki. Tudományos tevékenysége így az 1877 és 1907 közötti rövid időszakra korlátozódott. Különösen rövid ez a 30 esztendő, ha figyelembe vesszük, hogy eközben egy percre sem tartotta mellékesnek vagy másodrangúnak választott hivatását. Vállalta ezzel paptársai felől tudományos’ munkája miatt megnyilvánuló rosszállást, a tudós társadalom részéről pedig papi mivolta miatti (lekicsinylést. Hátrahagyott levelei (tanúsítják, hogy energiáinak jó részét ez a kétoldali hadakozás kötötte de, mégis annyi tudományos és szervező tevékenységre futotta erejéből, ami egy főhivatású múzeumi szakembernek is becsületére vált volna. A muzeológia kezdeti időszakában a régészetet szinte kivétel nélkül más értelmiségi pályán működő, a régiségékkel valló foglalkozást autodidaktaként megtanuló kutatók űzték. A feltárásokat és a tudományos feldolgozást ki-ki saját felkészültsége és lelkiismeretessége szerint végezte, minden különösebb ellenőrzés nélkül Tág lehetőség nyílott ezzel a többnyire jó szándékú, de sokszor komoly károkat okozó dilettantizmus előtt is. Wositnsky ugyanígy — minden gyakorlat és előképzettség nélkül — fogott első feltárásához a Tolna megyei Szárazpusztán, majd az ottani sikereken felbuzdulva a Lengyel község határában lévő Török sáncon. Az első eredmények a későbbiekhez viszonyítva szinte nevetségesen csekélyek voltak, Wo- sinslkyt mégis fellelkesítették. Lelkesedésével elérte, hogy a terület tulajdonosa, Apponyi Sándor gróf is szükségesnek látta a feltárások folytatását. A lelőhelyről kivágatta az erdőt, és biztosította a munkához szükséges költségeket. Wosinskyt már- ekkor megkülönböztette a kedvtelésből ásogató műkedvelőktől az, hogy felismerte: csak a naplóval, helyszínrajzokkal dokumentált feltárás jelent hasznot a tudomány számára. Minden egyéb csak haszontalan időtöltés, kárt okozó túr- kálás. Komolyan vette régi iskolatársa, a későbbi akadémikus, Kämmerer Ernő figyelmeztetését is: ha hasznára akar lenni a tudománynak, olyan szakirodaillmat kell állandó figyelemmel kísérnie, mely száz helyen és száz kötettel gyarapodik naponta. Komolyan nekifogott a tanulásnak s megfeszített munkával elérte, hogy a lengyeli sánc feltárásának hét éve alatt a műkedvelő módon régészkedő fallüsi lelkészből Európa egyik legnevesebb őskorkutatójává lett. Pályatái’mes megemlítenünk, hogy Vikár Béla után ő alkalmazta másodikként Magyarországon foiklórgyűjtéshez Edison találmányát, a fonográfot. A múzeumi könyvtár megszervezésével létrehozta a megye egyetlen olyan közkönyvtárát, amit nemre, korra és foglalkozásra való tekintet nélkül bárki ingyenesen látogathatott. Nemcsak kigondolta, de meg is valósította a szervezett múzeumi népművelést. A múzeum épületében fűthető helyiséget alakított ki, ahol diavetítéssel és fonográfos hangosítással egybekötött ismeretterjesztő előadás-sorozatot indított. Irodalmi, művészettörténeti témák mellett a kémia, fizika, biológia körébe tartozó előadások is gyakran elhangzottak a múzeum régészeti és néprajzi gyűjtőútjairól szóló beszámolók mellett. Az előadásokat kezdetben belépti díj mellett (látogathatta a közönség, de ahogyan csökkent az „előkelőbb néposztályhoz tartozó hallgatóság” részvétele és nőtt az iparosok, földművesek és munkások száma, úgy tértek át fokozatosan az ingyenesen látogatható felolvasásokra. Wosinslky ebben az időszakban szakcikkeket alig írt. Minden energiáját a szakfelügyeletére bízott 60 vidéki múzeum régiségtárának ellenőrzésére és a felolvasások megszervezésére fordította Amikor 1907 februárjában tüdőgyulladással , ágynak esett, maga sem vette komolyan betegségét. Még 41 fokos lázban is a múzeumbizottsági ülésre szánt beszédét írta, melyet más olvasott fel helyette. Írása végén elnézést ikért a felolvasótól a kusza írásért, és reménykedve jegyezte meg: „tálán egy hét múlva egészséges Leszek”. Három nap múlva, 1907. február 22-én meghalt. Ma, 80 esztendővel később, a szekszárdi múzeum Wo- sinsky-termében időről időre ismét ismeretterjesztő előadások hallgatására gyűlnek az érdeklődők. A terem falát a múzeumalapító emlékére készített márványtábla díszíti. A táblán felirat: „Emileké él e falak között”. GAÁL ATTILA Orosz János — pedig soha sem akart senkit mindenáron meghökkenteni; gyakran éppen azzal tüntet, hogy konvencionális megoldásokat is át tud lényegíteni — folyamatosan kihívja maga ellen a kritikusokat. Csodálkoznak, kioktatják, tanácsokat adnak — ki-ki vérmérséklete, gyarló elfogultságai szerint. Aszerint, hogy a kritikus meg tudja-e bocsájtani a művésznek, ha eltér attól a „logikus” pályaívtől, melyet ő kimért a számára... Elsősorban nem is az egymásra következő „korszakok” emberi-művészi „logikátlansága” miatt berzenkednek a kritikusok, hiszen a modern művészet történetéből a legváratlanabb „átváltásokra” is, az egyszer kialakult stílus változatlanságára is szép számmal találhatni példát. Inkább azt nem értik: hogyan lehet egyszerre — mindvégig, s az életmű bármely szakaszában — elementáris igénye Orosz Jánosnak az emberábrázolásra is, a játékos dekorati- vitásra is, az ábrázolás és a dekorativitás tragikus hangosságú egyeztetésére is. A narratív jelenetezésre is, a sejtelmes, több rétegű, szinte már „megfejthetetlen” jelképek, jelképrendszerek felmutatására is. A végletesen egyéni, egyedül őreá jellemző formai-technikai eszközök megteremtésére is, és egy-egy nagy művészre — klasszikus elődre vagy kortársra — jellemző formai- technikai megoldások tüntető újrafelhasználására is. Vagyis az a megérthetetlen, högy Orosz János ,olyan, amilyen”. Monomá- niásan közölni akar, de naponta megújulni kész. Rakoncátlan szellem, aki „olyan, amilyen” — környezetére, 4z egyént is változásra kényszerítő világra mindig frissen tud reagálni: tud örülni, tud siratni, tud dü- höngeni. De fegyelmezi is rakoncátlanságait. Fegyelmezi például azzal, hogy folyamatosan dolgozik: képpé, kiérlelt kompizícióvá váltja át minden ötletét. Nem állítja — pint sokan mások — műnek a rögtönzéseket, a gesztusok automatizmusának ilyen-olyan megnyilvánulásait, a „hülyéskedjünk egy kicsit, úgyis megfizetik” cinizmusának légkörében megfoganó slendrián játékokat. Orosz János tehát alighanem azért vált „gyanússá” kritikusai körében, mert nem azt latolgatja: milyennek kell lennie a kritikusi közvélemény szerint (1979-ben Magyarországon!) annak a festőnek, aki 1932-ben Budapesten született, de még zsi- gereiben érzi: szülei hogyan váltották városperemivé a paraszti életformát; aki az 1960-as években két esztendeig Itáliával ismerkedett, megtanulta a művészettörténetet, s az önmagát is tagadó művészet jelenét, és megértette korunk emberének önpusztító gesztusait. A kritikusok — úgy látszik — másnak gondolják az ilyen életsors koordinátáiból megszerkeszthető „fejlődésvonalat”... Aki nem latolgatja, hogy milyennek illik mutatnia magát, akarva-akaratlan az értetlenek természetes reakcióit is bekalkulálja. Titkon számít például arra, hogy a kiállítás látogatójának vagy a kiszámítottan konvencionális jelképiségű, majdnem na- turalisztikus Nagy László- portréja, vagy a „Nagy László földi vonulása” című sorozat egy-egy darabjának fehér, piros, zöld, fekete monokróniába oldódó, sejtelmes szimbólumai közvetítik inkább a férfisírás fájdalmát és indulatát, a „volt egyszer egy költő” kijelentő mondatának tragikus fenségét. És számít arrra is, hogy a „Megégett emberek” deszkalapba égetett-karcolt- vésett figuráit vagy divatot utánzó formajátéknak, vagy tartalom és forma, ábrázolás és kifejezés megfelelésének fogják látni az ítélkezők. Vannak akik erre vagy arra fogékonyak, s olyanok is, akik „elvből” építik fel a maguk világát „vagy-vagy”- okból. Szeretné Orosz János, ha hozzájuk is közel kerülhetne, s talán magának sem vallja be: azért beszél olyan sokféleképpen mert azt reméli, hogy így mindenki megérti. Orosz János ugyanis mondani akar valamit, nemcsak látszani. SZILÁGYI MIKLÓS addig ismert, valamint Wosinsky által felkutatott összes régészeiti lelőhelyet, .a leletekről pedig pontos és részletes leírást adott. A gondos munkának és jól használható hely- és inévmuitiatónak köszönhető, hogy — noha tudományos megállapításai közül jó néhány azóta már felülvizsgálatra szorul — munkája a régészettel foglalkozók számára Tolna megye tekintetében mía is alapvető irodalomnak számít. A monográfiakészítés során szerzett tapasztalatai újabb célok megvalósítására ösztönözték:. Már az anyag- gyűjtés idején fájlalta, hogy a (tárgyi anyagot más gyűjteménynek kell átengednie. Ekkor határozna el, hogy erejét és pártfogói segítségét is latiba vetve létrehozza a megye önálló múzeumát. Terveket készített, pénzügyi számításokat végzett, rábeszélt és meggyőzni igyekezett mindenkit, akitől tervéhez támo- igatást (remélhetett. Végül elérte, hogy a millennium megünneplésére tervezett létesítmények sorába a megyegyűlés a múzeumot is felvette. Először a vármegyeház melletti lóistállót ajánlották fel múzeumi célra, majd ideiglenes megoldásként a gimnázium üres termeiben helyezték el Apponyi Sándor és Wosinsky magángyűjteményét, melynek felajánlásával a tulajdonképpeni múzeum alapját vetették meg. Valahányszor az ügy ellenzői igyekeztek a végleges megoldásit elodázni, Wosinsky valamilyen ügyes manőverrel újra az érdeklődés középpontjába állította a múzeum ügyét. Határozott és célratörő fellépése miatt egyre inkább mint „erőszakos papot” emlegették, ez azonban kevéssé érdekelte, s legfeljebb magánéletében lett egyre zárkózotitabb. Egy évitizedes törekvésének eredményeként 1901-ben megnyílt az akkor legmodernebbnek számitó, vidéki múzeum, melynek első igazgatójává Wosinsky Mórt nevezték ki. Az új múzeum szervezettsége és beosztása jól szemléltette, hogy Wosinsky elképzeléseivel több évtizeddel megelőzte pályatársainak többségét. A szemléletesen megrendezett, rajzos és feliratos magyarázó táblákkal ellátott régészeti kiállítással egyenrangú néprajzi és ipar- művészeti kiállítást rendezett. Általában a jó kiállítás alapfeltételének a szemléletes és áttekinthető rendezést tartotta. Mindennapi munkájában és a múzeumi munkában is szívesen alkalmazta a technikai újdonságait. Érdesei közül szinte elsőként törekedett arra, hogy szintetizálja az egymástól elszigetelten működő, más-más nyelven publikáló kutatók eredményeit. Feltárt anyagához a párhuzamként használható leleteket szinte egész Európából gyűjtötte. Az ásatások között szabadon maradt idejében pedig — amikor csak hivatása engedte — utazott. Bejárta Svédországot, Dániát, Egyiptomot, Törökországot, Olaszországot és csatlakozott Zichy Jenő ázsiai expedíciójához. Mindenütt rajzolt, fényképezett, ásatásokat keresett fel és múzeumi gyűjteményeket tanulmányozott. önművelésében óriási segítségére volt Apponyi Sándor tudománypártoló szemlélete és európai hírű könyvtára, Látva Wosinslky különös tehetségét és határozottságát, meghozatott számára minden, Európában megjelenő szakkönyvet, mely munkájához szükséges volt. Az ilyen széles körű kitekintéshez természetesen nem volt elegendő mór meglévő német A hatalmas munka eredményeiként megszületett kétkötetes monográfia 1896-ban jelent, meg. Tartalmazta az Amikor az általános millenniumi lelkesedéshez csatlakozva Tolna megye is elhatározta saját történetének megíratását, a honfoglalást megelőző időszakról szóló rész elkészítését Wosinsky váltatta. Hamarosan kiderült azonban, hogy a megye területe, Lengyel és néhány római kori lelőhely kivételével alig kutatott. A beígért társadalmi segítség elmaradt, s így 10 év megfeszített munkájával maga járta be a vármegyét és gyűjtötte ösz- sze a régészeti adatokat. Elég, ha csak a mai közlekedési lehetőségekre gondolunk, s máris felmérhetjük a munkával járó nehézségeket. Bejárta a megye minden települését, pusztáját és ahol, régészeti! lelőhelyre bukkant, mindenütt próbafeltárást végzett. Így hozta létre, — idézzük saját elnevezését — „papír múzeumát”. Mert az összegyűjtött és feltárt több ezer tárgy javarészt az anyagi feltételeiket biztosító Magyar Nemzeti Múzeumba került. Wosinskynak csak a feljegyzések maradtak. A nyolcvanéves Miháltz Pál A századfordulót emlegetve ma már többször gondolunk az előttünk állóra, melyhez rohamosan közeledünk, mint a 19. és 20. század váltására. Vannak azonban közöttünk jó néhányan, akiknek az az idő átélt valóság, gyermek- vagy ifjúkoruk időszaka. Egyiküket, a mai magyar festészet egyik nagy öregjét, Miháltz Pált köszöntjük április elsején, 80. születésnapján. A múlt század utolsó áprilisának első napján született, a Kolozs megyei Magyarvialkón. Tízéves korától Szentesen élt, majd1 1918-tól a Képzőművészeti Főiskolán tanult Révész Imrétől és Vaszary Jánostól. 1928-tól a Műegyetemen. 1946-<tóL 1959-ig az Iparművészeti Főiskolán tanított. Festői munkásságát sok elismerés kísérte: a Szinyei Társaság díjai, a Munkácsy- díj, a Magyar Népköztársaság érdemes és kiváló művésze cím, a Munka Érdemrend arany fokozatának kétszeres tulajdonosa. Mindennél többet mond piiktú- rájáról, ha tudjuk, hogy kiváló szentendrei festő. 1931-től rendszeresen jár ,a sok műemlékkel gazdag Duna menti városba, 1946-től pedig a szentendrei művésztelep tagja. Festészetének sajátos (arculata ott alakult ki. A város sok látnivalója és a helyi festői hagyomány egyaránt szerepet játszott a konstruktív képszerkesztést és a valóság érzékletes arcát harmóniába rendező festményei megteremtésében. Tizianóéhoz hasonló sors az övé. Nem csupán az évek számát, hanem a szakadatlanul születő művek bensőséges hatását illetően is. A sors kegyes adománya: nyolcadik évtizedében festői útjának tapasztalatait összegezheti Miháltz Pál. Festői meditációknak lehetnék részesei képeinek elmélyült tanulmányozói. Nem szóban megfogalmazható gondolatok, filozofikus megállapítások szólnak hozzánk ecsetje nyomán, hanem at színeknek, vonalaknak, foltoknak olyan harmonikus és beszédes együttesei, mélyek a festői kifejezés sajátos élményével ajándékozzák meg az arra érzékeny érdeklődőt. HEITLER LÁSZLÓ Wosinsky távol-keleti útján és francia nyelvtudása. Hogy iaz itáliai régészeti déletek felől közvetlenül tájékozódhasson, megtanult olaszul. Az orosz és angol nyelvű szakirodalmat pedig Apponyi Sándor édesanyja fordította számára. A lengyeli feltárások eredményeit végül három nagy kötetben (1888, 1890 és 1891-ben jelentek meg) és 13 apróbb résztanulmányban ’dolgozta fel. A nemzetközi elismerés, mellyel munkáját fogadták, további erőfeszítésekre sarkallta. Régészeti ásatás Nagydorogon Résziét a múzeum első kiállításáról Orosz János kiállítása