Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
1979. március 18. Képújság Béren felüli Juttatások Hatszor annyi költségvetési forintot használnak fel kiadásaik fedezésére napjainkban az óvodák (1960: 460 millió, 1978: 2,7 milliárd), mint majdnem két évtizeddel ezelőtt. Egyetlen, s nem is a nagy tételek közül való ez a béren felüli juttatások sorából, abból a jöVedelemfor- rásból, amelynek szerepe folyamatosan és gyorsan növekszik. A lakossági jövedelmeknek lényeges része az említett bevételi lehetőség. Azért kapta a „béren felüli” elnevezést, mert nem a végzett munka szerint osztják el, s azért „juttatás”, mert független a végzett munka mennyiségétől. Ebben az évtizedben, 1970. és 1978 között a költségvetési társadalombiztosítási kiadások több, mint a kétszeresükre nőttek. A szociális és egészségügyi ellátás költségei 15 milliárd forint felé emelkedtek, az oktatási és kulturális feladatok ellátása pedig 26 milliárdnél többet követel. A társadalmi juttatások egy főre eső összege 1970-ben 4545 forint volt, öt év múlva ez a summa már 7906 forintot tett ki, s 1978-ban túlhaladta a tízezret. A közös teherviselés nagyságát a következőkkel érzékeltethetjük: 1970-ben 23,4 milliárd forint volt a pénzben!, s ugyanannyi a természetbeni társadalmi juttatások értéke, összesen tehát mintegy 47 milliárd! A változás 1977-re 59,6 milliárd a pénzbeni, 43,1 milliárd a természetbeni juttatások — összesen 102,7 milliárd — forintösszege. Az arányokat kifejezi, ha leírjuk: a munkából származó jövedelem 1977-ben 251,1 milliárd forintot tett ki. Nem vetjük el tehát a sulykot. ha azt állítjuk: a béren felüli juttatásoknak meghatározó szerepük van mind az állami költségvetésben, mind a családi bevételek és kiadások alakulásában. Illő most már, hogy fölrajzoljuk a teljes kört: béren felüli juttatás a gyermeknevelés terheihez való hozzájárulás; az oktatási, művelődési, sportolási szükségletek kielégítésének fedezése; az egészségvédelem, a betegek gondozása és segélyezése; a már nem munkaképesek (rokkantak), a munkától visszavonultak (nyugdíjasok) ellátása; a munkával összefüggő juttatások csoportja. Az előbbi bekezdésben állók azt is magukba foglalják, hogy a juttatások lehetnek természetbeniek — pl. az egészségügyi ellátás — s pénzbeniek mint a családi pótlék. Az utóbbiakról a felhasználásikor ki-ki maga dönthet — a családi pótlékból akár színes televízió is lehet, de gyakrabban lesz cipő, ruha —, a természetbeni juttatások igénybevétele viszont meghatározott formákban történik. Mindkét csoport aránya folyamatosan és gyorsan növekszik a jövedelmeken belül, elsősorban a pénzbeniek bővülésének ritmusa szapora, de a termé- szetbenieké is meghaladja a munkából származó jövedelmek emelkedésének ütemét. Bepillantást ad a változásokba, a kiadások nagyságába néhány példa. Napjainkban egymillió fölött van a családi pótlékban részesü" lő családok száma, s a pótlék összege meghaladja a 9 milliárd forintot; amíg 1970-ben egy érintett családra havi 320 forint jutott, 1977-ben kereken 700. Továbbá: 1970 és 1977 között megháromszorozódott a nyugdíjakra kifizetett összeg, s napjainkra a nyugdíjasok száma elérte a kétmilliót. A táppénz összege túllépi a hétmilliárd forintot, s ösztöndíjakra is elmegy egy-egy esztendőben 150 millió. LÁZÁR GÁBOR Az idő pénz Családunk legkedvesebb barátai egyikének igazán telne karórára, de úgy tűnik, hogy fél ilyesmit vásárolni. Fél az idő múlását jelző eszköztől, még akkor is, ha az (a legolcsóbb esetében) 24—36 óra leforgása után megállítja mutatóit és semmivel se lesz különb, mint egy visszaforgatni elfeledett homokóra. Idáig hajlamos lennék elismerni, hogy elméletben igaza van, pedig még úgy sincs. A gyakorlatban még kevésbé. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy az illető egy megbeszélt találkozás, látogatás, vagy netán közös útnak indulás esetén játszi könnyedséggel késik 4—5 órát és utána a szeme se rebben. Amit persze a barátság esetenként táguló határértékei között tudomásul lehet venni és ezt meg is tesszük. Miért is ne? Hiszen, ha jól meggondoljuk, első hallásra roppant ellenszenvesnek tűnik az a régi mondás, mely szerint „Az idő pénz.” Pedig csakugyan az. Az elmulasztott határidő százezres nagyságrendű kórt okozhat. Éppúgy, amiként egy lekésett randevú pénzben nem kifejezhetőket. Az elmúlt fél évszázad során összesen három koronás főt láttam futólag. III. Viktor Emánuel olasz királyt, néhai Hailé Szelasszié etióp császárt és II. Margit dán királynőt. Szívesen elhiszem, hogy a pontosság a királyok udvariassága: — velem kapcsolatban ezt egyiküknek se kellett bebizonyítaniuk. Én inkább arra a megállapításra hajlanék, hogy a pontosság (és egymás idejének tiszteletben tartása) az udvariasság mellett ma már létszükséglet is. Nemcsak gazdasági téren, noha itt valóban pénzben mérhető. Az emberiség időszámításunk után jegyzett XX. évszázadának vége felé járván, életünk épp elég hajszolná fordult ahhoz, hogy beosztani kényszerüljünk. Attól félek, hogy ezt nagyon kevesen tudják megtenni. Kétségtelen, hogy az ember ideje egy részével nem rendelkezik szabadon. Talán még azt is le lehet írni, hogy a 8 óra alvás, 8 óra munka, 8 óra pihenés (kikapcsolódás) jámbor illúzió. A világbirodalmat teremtő, konok katona rómaiak például azt vallották, hogy „Sex horas dormire, sat est iuvenique, senique” — vagyis „Hat órát aludni öregnek-fiatalnak elég.” Nem tudom, hogy ettől a latin valóságtól (és egészségtől) távol állunk-e, avagy inkább közelebb hozzá. Alighanem az utóbbi igaz. És igaz-e, hogy a szabadon maradt időnket célszerűen osztjuk be? Ugyanis nem igaz, hogy nem marad szabad idő. Hazai gyakorlat szerint ennek a szabad időnek jelentős százalékát munkára fordítjuk. Lévén az idő pénz, azonkívül pedig a pénzre általában rá is vagyunk szorulva. Ami persze igaz. De igaz az is, hogy nagyon sanyarú véget ígér az az élet, melynek csak célja volt a munka, és nem eszköze annak, hogy maga az élet, életünk, jobbá, teljesebbé forduljon. Az előbbi gondolatkör jegyében nemzedékek nőttek föl, igyekeztek előbbre jutni, mert a konkrét társadalmi körülmények között nem tehettek mást. Tisztelet becsület azért a teljesítményért, mely az utódok életét is jobbította. Az idő persze beavatkozásuk, beavatkozásunk nélkül is múlik. Nem szeretem a késlekedőket, a határidő-mulasztókat. Az idő múlásának kacéran fittyet hányó kedves barátunkat mégis irigylem egy kevéssé... -s. -n. Szerelik a mozgólépcsőt az új áruházban Több mint húsz éve már, hogy valami megindult Szekszárdon. Előtte évtizedekig semmi. Sem lakás, sem egyéb nemigen épült. Ami pedig napjainkban van, az már-már lélegzetelállító annak, aki ebben a városban él több évtizede. Sokan vannak persze, akik siratják a régit. Ez a nagyarányú munka sok régi, meg nem is mindig régi ház vesztét okozta és okozza napjainkban is. Több százra tehető azoknak az épületeknek sora, melyeket le kellett bontani. Ne sajnáljuk őket. Gondoljunk a gimnázium mögötti utcákra, melyeket nemrégen bontottak le, alig volt itt épkézláb épület. Lehet azon is vitatkozni, hogy ami épül az szép-e, jó-e. Valljuk meg, nem mindig az. Sokszor baj van a külső megjelenéssel, sokszor meg azzal, ami belül van. A szándék mégis tiszteletre méltó és szükségszerű is. Más megoldás nincs. Lakások százait kell felépíteni, sok a lakásra váró család. Képeink lakásépítkezéseken, ipari, közlekedési, kereskedelmi beruházások megvalósulásának helyén készültek és talán ma már nem is furcsa az, hogy a régi értelemben vett kőműves nem szerepel ezeken a felvételeken. Megváltozott a világ. Kép, szöveg: Bakó Jenő Egy mai ablakkeret, melyet a japán daru emel ■55L r| ' ii i ■■ ni um ■5 i" k. ii Pl i* KI ysj Lakások százai kis területen Uj francia daru. A TOTÉV vette hatmillióért. Negyvenméteres kinyúlásnál még húsz mázsát emelhet. I 'árosépítők Sok sorház épült és épül ma is a városban
