Tolna Megyei Népújság, 1979. március (29. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
A KÉPÚJSÁG 1979. március 18. A perbeli gyerek VÉGRENDELET — Ez az unokám szerelemgyerek volt. Mire a lányom kijött a kis aprósággal a karján a kórházból, már az apja messze járt. Mindennek vége szakadt. (Hivatalos fogalmazás szerint: „Alperesnek házasságon kívüli együttélésből született 1963. március 11. napján a Károly utónevű gyermeke. A II. rendű alperes teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatot tett. Miután a gyermek születése előtt már az alperesek közötti együttélés felbomlott...” Megkezdődött a perbeli gyerek, perbeli élete. (Utóbbi önkényes megjegyzésem.) — Az én uram a halálos ágyán azt mondta, ha nem is rendes unokánk ez a gyerek, mégiscsak a lányunk fia, ne hagyd el soha. Ha ők el is hagyták, te ne hagyd el. Ne hagyd el, mert ez a kisgyerek pontosan olyan, mint amilyen a mi első fiunk volt, míg meg nem halt. Isten nyugosztalja a kis ártatlan báránykát. Ezt mondta «z én uram, őtet is az Isten nyugosztalja. (Végrendelet annyit tesz: a végző rendelkezik, végakarat. Ez a végakarat — tele jóakarattal — a végzet akarata is volt: a perbeli gyermek végzete. Ma már sok ponton bizonyítható, hogy a nagyanya babonás félelmű ragaszkodása, a gyerek makacs magához kötése, a végakarat vak teljesítése, végzetes következményekkel járt. (Azaz a pokolba vezető út is jószándékkal vagyon kikövezve.) A LEBEGÉS KEZDETE „Ebben az időben az I. rendű alperes — az anya — ... (a II. rendű alperesről, az apáról többet nem beszélek, mert ő mindenben a bíróság határozatai szerint járt el és azoknak alávetette magát, lévén, hogy családot alapított és annak békéjét, nyugalmát nem akarta zavarni egykori botlásának emlékével és annak zavaros következményeivel.) Az egyik bírósági ítéletből vett idézettel folytatom: tehát „az I. rendű alperes — az anya, a felperes — a nagyanya — és annak férje háztartásában élt. (Hol hazajött, hol meg napokig nem láttuk. A kisgyereket teljesen rám hagyta — vallja a nagymama egyik tárgyaláson.) Innen 1965. januárjában elköltözött, de a gyermek továbbra is a felperes gondozása alatt állott. „Igazolom, hogy H. Károly 3 éves gyermek az I. sz. napközis óvodába rendszeresen, tisztán és gondozottan jár. 1966. november 22. Óvónő.” Ezt az igazolást a nagymama kérte az óvónőtől, hogy a bíróságon igazolja magát és megsemmisítse lánya vádaskodását, aki a nagyanya hanyagságára, a gyerek elhanyagolására hivatkozva pert indít a gyermeke visszaszerzéséért a bíróságon. PV 21.275/1967./2. szám alatt jegyezték be „A Népköztársaság nevében!” — tiszteletet és félelmet parancsoló bekezdéssel hozott ítéletet. A gyereket az anyjának ítélik. Megjegyzendő, hogy akkor már házasságra lépett. Az italozó új férj melletti szeny- nyesen kavargó házaséletre hivatkozva a nagyanya nem adja ki neki a gyereket. „E körben végrehajtás is elrendelésre került 1968. január 30. napján. így a gyerek 1968. február 4. napján az I. rendű alpereshez került”, — hangzik az ÍTÉLET egyik passzusában. Aztán így folytatódik: „Felperes — a nagyanya — 1968. február 7. napján gyermekelhelyezés iránt pert indított az I. rendű alperessel szemben. Viszont az 1968. február 23-i tárgyaláson keresetétől elállt, mert ekkor már február 12. napjától ismét visszakerült hozzá.” (A gyermek) Az anya — valami ördögi ötlettől hajtva — hónapokig húzódó pert akaszt az édesanyja és a bíróság nyakába, hogy aztán ugyancsak ördögi diadallal — végrehajtó kíséretében — elvigye jogos tulajdonát, az akkor alig 5 éves kisfiút, hogy nyolc nap múlva ördögi önszántából visszavigye azt a nagymamához: „Nesze, itt van, zabáid meg. ha annyira oda vagy érte.” A kisfiú az anya és a nagyanya között lebeg. Egyik helyen telebeszélik a fejét, hogy a másik helyen milyen rossz — és fordítva. Kihez kötődjön? Kihez ragaszkodjon? „Álmomban a halott uramat láttam. Nagyon szomorú volt és azt mondta: nagyon vigyázz a mi kisfiúnkra. Mondattam az uramért egy gyászmisét.” (A kisfiúért meg egy pert.) IKTATÓSZAMOK ÉS AKTÁK Nyilatkozat. A Népköztársaság nevében! ítélet, Végzés, Végrehajtási utasítás, Fellebbezés, Igazolás. Fellebbezési óvás. Indoklás... bélyegzők, aláírások, ügyiratok, Tárgy: H. Károly perbeli gyermek... stb. stb. A kisfiú nem tudja, hogy ő „tárgy”. Perek tárgya, végrendelet tárgya, egy elvakult harc tárgya. Játszik, fut. verset tanul az óvodában és focizik. Imád futballozni és tud is. Időnként nem érti, miért kell kiabáló, ritkán látott anyja és síró nagyanyja ráncigálása közepette vonatra ülnie. Elhagyni a játszópajtásokat, aztán menekülve futni a részeg mostohaapa elől, újra vissza a nagymamához. „Nem vitás tény az — szól egy 1968-ban kelt ítélet egyik bekezdése —, hogy az I. rendű alperes és felperes a korábbi jogerős ítélet ellenére az alperesek gyermekének elhelyezését úgy oldotta meg, hogy az ismét a felperesnél legyen. Ehhez képest a Csjt. 76. § (1) bekezdésének azon rendelkezése érvényesül, hogy a felek megegyezése megtörtént. Ezzel a korábbi bírói ítéletet nevezettek hatálytalanították...” — azaz ismét a nagymamáé a gyerek. Csendesebb időszak következik. Nem születnek újabb akták és periratok. Csak egy igazolás: „Igazolom, hogy H. Károly 4. b. osztályos tanulót, nagymamája rendesen, gondosan ellátja mind ruhával, mind iskolai felszereléssel. Tanítónő.” MEKKORÁT KIÁLTSÁK? — Tisztelt bíróság. Mekkorát kiáltsak, hogy megértsék, hogy meghallják, az anyja úgy lopta el a gyereket és nem tőlem vitte el a lakásomról. Ott van az igazolás a tisztelt bíróság előtt: „Igazolom, hogy H. Károly 4. b. osztályos tanulót édesanyja az elmúlt év szeptemberében az iskolából kérte el ruhavásárlás céljából és ezután már magánál tartotta. Sem az iskolába, sem nagyanyja lakásába nem tért vissza a tanuló. 1973. III. 1. Tanítónő.” — Tisztelt bíróság, hát hogyan magyarázzam meg, hogy én nem a szülői felügyelet megszüntetését kérem, hanem annak a helyreállítását, ami eddig volt és amit a régi bírói ítéletek is hoztak: a gyerek hozzám van ítélve. Az akták rendjébe nem fér gyengédség vagy érzelem Hát helyre lehet úgy állítani a szülői felügyeletet, hogy felrúgjuk a törvényeket és ellopjuk a gyereket? Hát én is úgy szerezzek érvényt a tölténynek, hogy visszalop- jaih azt, ami engem illet, a gyéreket? Szegény uram, szegény uram, ha látod ezt, hogy itt mit csinálnak velem, hát segíts nekem ott fönt az égben! Hát anya az olyan, hát kell, hát tarthat az olyan gyereket, akinek nemhogy máskor, még karácsonykor se jut eszébe, hogy valamit is juttasson a fiának, vagy ha nem, hát legalább meglátogassa. Hát anya az olyan, aki a gyerektartást, amit a kicsi apja küld, elkölti és nem a gyerekének adja? Tisztelt bíróság én a két kezem által végzett munkámmal keresem meg ennek a kisgyereknek ami kell, hogy semmiben hiánya ne legyen, hogy mindent megkapjon, amit más gyerekek is megkapnak. Nekem semmi nyugdíjam, vagy segélyem nincs. Hát a tisztelt bíróság megerősítheti a gyereklopást, a törvénytelenséget? Hagyhatja, hogy tönkretegyék azt a gyereket? Hiába kiáltás, hiába igazolás, hiába érvek, az ítéletbe ez kerül: „Az alperes 1972. évi szeptember hó 25. napján a gyermeket elhozta a felperes lakásáról.” Csak emlékeztetőül a tanítónő igazolása: ,„...az iskolából kérte el ruhavásárlás céljából és ezután már magánál tartotta...” „...hát hogyan magyarázzam meg — mondta a nagymama —, hogy én nem a szülői felügyelet megszüntetését kérem, az a lopással nem is állhatott helyre, hanem azt, ami eddig volt: a gyerek hozzám van ítélve!” Válasz az ÍTÉLETBŐL: „Az általános bírói gyakorlat szerint, a nagyszülő gyermekelhelyezési per indítására nem jogosult. A bíróság a felperes keresetét alaptalannak találta. — A bíróság a felperes keresetét elutasítja.” MEDITÁCIÓ ÉS SORSFORDULÓI?) Ma már senki sem tudja megállapítani, , hogy vajon mivé lesz a perbeli gyerek, ha a nagyanyjánál marad. Sorsa milyen úton halad akkor? Arra visz-e életpályája, amerre jelenleg tart? Egy bizonyos, hogy az ÍTÉLET — nem vonhatom kétségbe, hogy megfelelő passzusokat alkalmazott — olyan sorsfordulót, olyan utat jelölt a perbeli gyereknek, amely perbeli felnőtté teszi. 1975. májusában — jó két év telt el az önkényes anyai ítélet óta — rendőrségi beutalóval a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe (GYIVI) került H. Károly. Csavargás, iskolakerülés, kisebb lopások vannak a számlán. Innen pedig egy nevelőotthonba viszik. Az anya(!) kérésére véglegesen állami gondozásba veszik. (A nagyanyja mellett talán erre soha nem kerül sor.) Az otthon igazgatójának jellemzése: „A fent nevezett tanuló május hó végén érkezett a vezetésem alatt álló otthonba. A tanulót szerény, csendes magaviseletű gyereknek ismertük meg. Az igaz, hogy nagyon nehezen illeszkedett be a közösségbe. Sokat sírt, bánkódott, míg megnyugodott. Június elejére már vidám, mindenben készségesen segítő diákunk lett. Jutalomból és adottságai alapján képviselte az otthonunkat az országos nevelőotthoni versenyen, ahol kitűnt küzdőképességével... Amíg nagyanyja és szülei meg nem látogatták, vele semminemű problémánk nem volt. Az említett látogatás után a gyereket mintha kicserélték volna. Szökött és meg is szöktették. (A szülei.) A szülők az állami gondozás megszüntetését kérik...” (!!) Három hónappal azután, hogy saját kérésükre állami gondozásba adják a fiút. „Meg- pvőződésem — folytatódik az igazgató jelentése —, hogy amennyiben a gyermeket nem zaklatják az állami gondozás megszüntetésével, nem ígérgetnek neki homlokegve- nest ellenkező dolgokat (nagymama, szülő, nevelőapa), akkor a gyermek megnyugszik. A gyermek nyugalma, további sorsa érdekében javasolni szeretném a szülői látogatási jog megvonását.” Az meg is történt, de már hiába. Sorozatos szökések, állami gondozásból való kivétel. Jegyzőkönyvi részlet: „Nevezett tanuló kijelenti, hogy nem kíván a szüleihez menni.” „A gyermek érdeke azt kívánja, hogy ne kerüljön a szülői házba... ameny- nyiben a szülők az állandó zaklatást nem hagyják abba, a gyereket más, távolabbi intézménybe kéne helyezni.” 1976. október 3-án megszüntetik az állami gondozást. Hogy mire föl? Ki tudja. Szökés, csavargás, rendőrség. Menekülés az otthonból, otthonról, mindenhonnan, mindenhova. 1977. október 12-én H. Károly ekkor 14 éves, önként jelentkezik a GYIVI-nél és saját kérésére állami gondozásba veszik. Az 1977—78-as tanévben közepes eredménynyel befejezi általános iskolai tanulmányait. Tanárai a fóti gyerrnek- városba akarják küldeni, hogy ott az autószerelő szakmát kitanulja. Még talán mostanra nem veszett el minden. Talán még van remény? SZERETET ÉS RAGASZKODÁS A nagymama hallani sem akar erről, mert nem akarja elveszíteni az unokáját. Az anya is tiltakozik, mert úgymond nem azért nevelte (!) a fiát, hogy most elvigyék tőle Fótra. Egy szakmunkásképző intézetbe adják, ahonnan még a félév letelte előtt kirúgják, mert a baráti kör legényes cselekedetei sok hiányzást és mulasztást eredményeznek. Csavargások, csínytevések, részegeskedések. A számla most kiegyenlítetlen. Az anya és fia között, az anya és anyja között, az unoka és a nagyi között és mindenki és minden között. H. Károly és a törvény között is. Azon ez áll: motorlopás, betörésben való részvétel, erőszakos nemi közösülés. így kapott H. Károly, „akiben nagyon helyes, kedves gyereket ismertünk meg...” talán mindig fialó, soha be nem tellő számlatömböt... CZAKÓ SÁNDOR ESZTRAD MÁSODIK PONT: óbarátom, M. mesélte a következő történe____tét: — Két alapvető t ényt közlök. Egy: bombázás alatt születtem, negyvennégyben. Kettő: tegnapelőtt esztrádműsort tekintettem meg Érden. Három (ez „alapvetőn kívüli” tény): összetörtem a kocsimat és a fejemet. A fenti három tényből következik az alábbi történet. Engedd meg, hogy pontokba szedjem, mert — józan állapotomban — rendszerező elme vagyok. ELSŐ PONT: Soha életemben nem voltam esztrádműsoron, utálom a táncdal-kandúrokat, a hülye konferansziékat, az olcsó humoristákat, és magamat, ha mégis végighallgatom őket a tévében. De hogy egyszer élő hakni esztrádot is végigülök, soha nem gondoltam volna. Igaz, azt se, hogy repülök egy-két métert a kocsimmal és a bal ajtó üvegén át dugom ki a fejemet. Kezdjük az eseményeket valahol az elején: Barátnőm és jóbarátom, Erzsébet hívott meg Érdre, a kultúrotthonba, „kitűnő műsor lesz, neves fővárosi művészekkel”, és ott lesz N. P. is, a kappanhangú énekes, akit Erzsi imád... Erzsébet Érden lakik, én Budapesten. A 70-es úton indultam az ESZTRÁD felé. T. Szerkesztő, itt számtalan szójáték kínálkozik, kezdve Erzsi ÉRD-ekeitől az én ÉRD-eklődésemen át egészen az autó-ESZTRÁDÁIG, amelyen szintén eljuthattam volna ÉRD-re... De, engedel- mével, folytatom M. barátom elbeszélését. B. P. Diósdnál karamboloztam. A bekötő útról érkezett egy baromi nagy teherautó, meg is állt, ahogy ez kötelező számára, és amikor éppen előtte húztam el, megindult. Talán a sofőr se tudta, miért. A teherkocsi hűtője a Wartburgom hátulját kapta el, a kocsi megperdült, ütést éreztem a homlokomon, üvegcserepek hasítását... De, ellentétben a követelményekkel, nem ájultam el, kimásztam a kocsiból, és egy indokolatlan mozdulattal lezártam a csomagtartó felpattant fedelét. Újra beültem, indítottam, a motor és a sebváltó ép maradt, csak a hátulját vonszolta a kocsi, mint egy rosszul eltalált vad. Indultam Érd felé. Vigasztalóan intettem a holtsápadt pilótának, aki maga se hitte el, mi történt. Főképp azt nem, hogy a homloksebemen kívül semmi más bajom nem történt. „Sebaj”, nyögtem Érd felé utaztamban, „fizet az a tetű biztosító”. Erzsébet lelkesen várakozott a kultúrház előtt. Leállítottam a kocsit, ki akartam szállni, de- aztán inkább kiestem. — Jaj! — sik- kantott Erzsébet. — Részeg vagy?! ■ Akkor kezdődött a bombázás. Iszonyú zajt hallottam, aknák, gránátok, ötszázkilós bombák explodáltak a fejemben, láttam magam, amint egyévesen fekszem az óvóhelyen, fehér pólyában, ijedt szüleim között, pislákoló lámpa alatt. (Mindezt csak a filmekben láthattam, de tény, hogy az érdi kultúrház előtt hatalmas légitámadás ütött rajtam.) — Vérzik a homlokod — mondta Erzsébet rémülten, és csak most vette észre a megrongált csomagtartót. — Karamboloztál? Behatoltunk a kultúrházba. HARMADIK PONT: A bombázás alábbhagyott, csak néha robbant fel egy- egy elkésett akna. De az esztrádműsor kezdetekor, amikor kirohant a színpadra egy pingvinhez hasonló konferanszié, újból támadtak a légierők. — A szentségit — suttogtam, befogtam a fülem, hogy ne halljam, amint a zenekar robbanó tust húz a műsorvezető intésére. Erzsébet most már nem törődött velem, nézte az ESZTRÁDOT. Bevonult egy szőke tánc- dalénekesnő, de kezében felrobbant a mikrofon. A zongorista a billentyűkre csapott, szőnyegszerűen hullottak a bombák, G-dúrban repültek a levegőbe a gyárak, házak, pályaudvarok. Tapsvihar, a nő meghajol, ránk zuhan a felső emelet, a légósok poros csecsemőt kotornak elő a romok alól. Újra bejön a műsorvezető, gyújtóbomba pörög az újján, most! felrobban, szikra zúg felém, elkapom a fejem, „hülye vagy?” suttogja Erzsi, még mondanék valamit, de látom; hogy kibiztosítva áll a nagydob, csak egy lábmozdulat kell, hogy felrobbanjon... — Ne! ordítottam fel, riadtan néztek rám, aztán már senki nem törődött velem, mert N. P. száguldott be a színpadra, meghajolt, indult a zenekar, s a nagydob első puffanása mindent szétrobbantott, engem, a termet, a hangszereket, az egész épületet. Sötét lett, pokoli sötét. NEGYEDIK PONT: — Te aztán szépen elájulj tál — mondta Erzsébet az előcsarnokban. — - Pont aj legjobb résznél. Kezdetben sokat sírt és bánkódott
