Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-04 / 29. szám

Egészségügyi szakközépiskola, Szekszárd „Mindent megadott a zavar­talan működéshez”. Az épület fiatalabb az iskolánál Ezen a „mindenen” túl, van az iskola életének egy nagyon rokonszenves jellem­zője, és ez nem egyéb, mint a kapcsolataiban megnyilvá­nuló nyíltság, együttműködé­si szándék. Az, hogy az in­tézmény bármiben számíthat a gyakorló területet jelentő megyei kórház közreműködé­sére, segítségére, természetes. De az iskola számos szek­szárdi üzem szocialista bri­gádjainak segítőkészségére is támaszkodhat már évek óta, bármiről van szó. Ha tudjuk mindehhez, hogy az intéz­mény 288 tanulójának döntő többsége vidéki — kollégista vagy bejáró —, s csak 40 ta­nuló szekszárdi, a termelő- szövetkezethez és a helyi üzemekhez fűződő jó kapcso­lat hívebben értékelhető pél­damutatónak. Az úgyszintén, hogy a nem helyben lakó szülők se igazoltan, se igazo­latlanul nem maradnak távol, ha az iskola olyan társadalmi munkaakciöt indít, hogy rendbe kell hozni pl. az in­tézmény környékét. Ami a tanulólétszám össze­tételét illeti, a helyzet válto­zatlan: ma is — akárcsak tíz évvel ezelőtt, az indulás­kor — a fizikai dolgozók gye­rekei képviselik a többséget. Az iskolai tanulmányi átlag 3,5 fölött van. Az érdekeltek ezt azzal magyarázzák, hogy a 30 fős tantestület — benne 10 egészségügyi szakképesí­hogy a működés tárgyi, sze­mélyi feltételei teljessé mindössze 3,5 esztendővel ezelőtt válhattak. Akkor, amikor felépült az új iskola és kollégiuma, amikor külön­vált addigi anyaintézményé­től, a Garay GimnáziumtóL De ez sem lehet titok, hogy az oktató-nevelő munka ma számba vehető eredményei a sültgalambvárás jegyében nem születtek volna meg. Márpedig az eredmények adottak, akár ismerjük (és elismerjük) itt helyben, akár nem. Az iskola országos vi­szonylatban kivívott helyét, rangját bizonyítja, hogy ez év április 11—12-én ez a vi­szonylag fiatal oktatási in­tézmény lesz annak az or­szágos tanulmányi verseny­nek a házigazdája, amely az egészségügyi szakiskolák és szakközépiskolák tanulói kö­zött hagyományos. A verse­nyek sokáig csak Budapes­ten zajlottak. Tavaly már Székesfehérváron. Hogy a ‘két iskolatípus hallgatói tavasszal nálunk — Szekszárdon — versengenek, nemcsak az iskola megbecsü­lése, hanem a megyéé is. A megyéé, mely, mint ezt Feny­vesi János igazgató és a tan­testület több tagja is vallja: mozsarak és ósdi vasalók gyűjtését. Nem gondoltam volna, hogy itt, helyben ennyi érték bújhat meg, de azt sem, hogy egy, csak iskolai vállal­kozás képes olyan anyag szakszerű * közreadására, amely a gyógyítás eszközei­nek bemutatásával tulajdon­képpen az orvoslás fejlődését demonstrálja. Ezért sajná­lom is, hogy nincs nagyobb nyilvánossága a szakmatörté- “neti kiállításnak, mint amek­kora van. Az viszont nagyon tetszik, hogy az egészségügyi szakközépiskola tízéves fennállásának alkalmából rendezett kiállítás túléli az alkalmat. Nem bontják szét, ott marad, ahol van, és újabb vitrinek beszerzésével feldol­gozzák azt az anyagot is, ami a jubileumi bemutató tárlóiban helyhiány miatt nem kaphatott helyet. A gyógyítás eszköztárának gaz­dagodását, korszerűsödését hatásosabban szemléltetni aligha lehetne, és merem ál­lítani, hogy ez az alkalmiból állandóvá változó kiállítás •nemcsak az egészségügyi szakdolgozóknak — illetve szakdolgozó-jelölteknek — ad és adhat igen sokat. Ez hát az egészségügyi szakközépiskola tizedik tanéve. Egy évtized nem ele­gendő ahhoz, hogy eev okta­tási intézmény a híres alma materek közé soroltassák. De bőven elegendő arra, hogy életre hívásának indokoltsá­gát visszaigazolja működésé­nek eredményeivel. Nem­csak arra gondolok, hogy 440 tanulót bocsátott útjára az iskola és az itt végzettek közül csak kevesen lettek hűtlenek ahhoz a szakmá­hoz, amihez magukat 14 évesen elkötelezték. Gondol­ni kell arra is, hogy 1976 óta — ekkor léptek ki azok az iskolából, akik az érettségi mellé megkapták már az ál­talános ápolói és assziszten­si képesítést — mind többen vállalják a betegágy melletti szolgálatot. Közoktatásunk helyi ber­keiben egyébként bizonyos fajta irigység lengi körül az egészségügyi szakközépisko­lát, mely kétségkívül — a megye egyik legkorszerűbb és a működési célját tekint­ve a legjobban felszerelt in­tézménye. Könnyű nekik, mindent megkaptak! — közölte ve­lem minap egy pedagógus is­merősöm, aki előtt ugyanúgy nem titok, mint előttem, Laborgyakorlaton az első osztályosok Ismerkedés a vérsejtek számlálásával----------. . i -c T ÍZ ÉV A MÉRLEGEN gPgsi szakmatörténeti kiállí- Mp tás egyik-másik tár- gya díszére lehetne iMiál akár az Orvostörténe­ti Múzeumnak is. Pedig anyagát a tanulók gyűjtötték, hordták össze, és ebben se­gítségükre voltak olyan egészségügyiek, akik a szak­ma néhány tárgyi emlékét féltve őrizték eddig, s merő­ben más igénytől indíttatva, mint azok, akik évekkel ez­előtt divatba hozták a réz­1979. február 4. téssel rendelkező — jól felké­szült pedagógusokból áll, akik szívesen tanítanak itt. Ezen­kívül jó tanulmányi átlaggal indulnak az új évfolyamok. Olykor erősebbel, mint egy- egy gimnáziumi osztály ... Három és fél évvel az egészségügyi szakközépisko­la évnyitása után riportot készítettem az első végzős osztály néhány tanulójával. Az érdekelt, hogy az iskola- választásban megnyilvánuló elkötelezettségük miben mó­dosult, ki, merre veszi az út­ját. Akkor találkoztam egy kislánnyal, aki társai legna­gyobb derűjére kijelentette, hogy nem bánta meg a vá­lasztást, de mert a családjá­ban sok az erdész, ő is erdész kíván lenni. Mint később megtudtam: lett is. Két hivatás közül a rokoni vonatkozások miatt kedvesebbet választotta. De ugye nem kétséges, hogy en­nek a fiatal nőnek egészség- ügyi kulturáltsága minőségé­ben tér el jelenlegi munka­társainak kulturáltságától? Viszonylag sokan vannak, akik két év, három év eltel­tével úgy döntenek, hogy az érettségi után továbbtanul­nak majd főiskolán vagy egyetemen Azt hinné az em­ber, hogy az eddigi tovább­lépők zöme orvosi diplomát szerzett, vagy arra törekszik. Tévedés! A pedagóguspálya vonzása a nagyobb. Megala­pítása évében például a szek­szárdi tanítóképző főiskolára 'tizennégyen jelentkeztek és felvételt nyertek 9-en. Tavaly 10 ide pályázó közül hatan tettek sikeres felvételit. Vé­leményem szerint az, aki a felsőoktatás Valamely peda­gógusképző intézményébe in­nen indul, kitűnő útravalót kap; nem kell meggyőzni az egészséges életmódra nevelés szükségességéről. De a mun­kába állókat sem arról, hogy munkájukkal gyarapítani kö­telesek azt az elismerést, amit „kisnővérként” a gya­korlatok során kaptak és kapnak a kórház-rendelőinté­zet egyes osztályain. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: KOMÁROMI Z. ÁRON szeretett kerthelyiségekben üldögélni: ott nyíltan figyelhette az emberek arcát. De legjobban az utcára kinyúló teraszos kávézókat szerette. Pár könnyű műanyag asztal, szék, egy formás combú pincérlány, jelképnyi kerítés a forgalmas járdán, enyhe délutáni napsütés, friss, habos sör, mégiscsak egy csöppnyi szabadosság. Az a nap nyugodt, sokat ígérő nap volt. Áron szinte bódul­tán iszogatta a sörét, elmerült a forgatag szemlélésében: annyi érdekes és szép ember jött-ment a kávézó előtt. Nyári ruhá­ban lányok sétáltak a Duna-part felé. (Nagy szemű katonasrá­cok kísérték őket, illő távolságból.) A szomszéd asztalnál pedig negyvenévesek konyakoztak. Keményen, ittak. Nem engedték elvinni a kiürült poharakat a pincérlánynak, inkább halomba rakták maguk előtt az asz­talon. Mind a négy férfinak vastag, arany pecsétgyűrű fénylett a kezén, Áron elgondolta, valószínűleg osztályvezetők vagy üzletkötők lehetnek valami igen elegáns helyen. A járókelők kavargásából kivált egy középkorú házaspár, tízévesforma, nagy fülű gyerekükkel, és beléptek a teraszra. A bejárat melletti legelső asztalhoz ültek le. Öltözékükben, vo­nulásukban volt valami kifejezetten szegényemberes és meg­indító. Miután leültek, a mama észrevette, hogy beljebb, egy jobb helyen is lehetne, és szaporán próbálta rábeszélni párját, hogy üljenek át oda. De a pincérlány már elindult feléjük. így a férfi pár dühös pillantással elhallgattatta a nőt, és rideg, fe­lelős arccal két kávét és egy jaffát rendelt. Áron hátradőlt a széken, és mint aki finom csemegét ka­pott, várta, hogy a nagy fülű kisfiú mikor kapja meg az első pofonját. Nem kellett sokáig várnia. Mire a pincérlány kihozta a rendelést, a csemete már megdorgáltatott. A pofont termé­szetesen a mamától kapta. A papa egyelőre a tekintetével fe­gyelmezett. De érezhető volt, hogy a komolyabb veréseket ő szokta adni. A kisfiú itta a jaffáját, rugdosta sebhelyes lábá­val az asztalt, és szemlátomást készen állt bármi, korához illő rosszaság elkövetésére. Arca nagyon hasonlított az apjára. „Verni fogja az öreget. Pár év múlva ipari tanulónak ad­ják, elkezd annyit enni, mint egy fuvarosló, verébfej nagyságú pattanásai nőnek, és kisebb lelki válság után elveri az öreget, úgy tizenhat éves korában”... Áron hitt abban, hogy ki-ki a maga neveltetése szerint törleszt később. Hiszen ha úgy ta­nulta ... Hirtelen az ütemes jövés-menés elakadt az utcán. Oda­fordult. Fehér kisautóban szőke kisfiú zakatolt elő. A járó­kelők utat engedtek neki, és megcsodálták. Ügyesen bepedá- lozott a teraszra, kiszállt az autójából, alaposan körülnézett, és nem messze Áron asztalától, helyet foglalt. A hozzá tartozó két szülő is megérkezett. Mindhárman egyforma színű és sza­bású farmeröltönyt viseltek. Talán ezért is gondolta Áron a papáról, hogy olyan, mint egy nagyranőtt kiscserkész. Nyílt, és mindig üde. A kisfiú (valószínűleg a szerencsés választásért) puszit kapott. A cigarettát a mama vette elő az övébe tűzött marlborós dobozból, a kisfiú pedig tüzet adott mindkettőjük­nek a gázöngyújtóval. Áron elgondolkodott azon, vajon van-e olyan dolog a világon, amiért ez a kisfiú nyaklevest kaphat. Vagy hátbavágást, mint a nagyfülű az imént, amit azzal érde­melt ki, hogy nyilvánvalóan és egészen megfordulva bámulta a kisautót, valamint az újonnan jöttek minden mozdulatát. Mózes tajos: §iétwéi|IXf: |||^ történet; fjjjjf A kisautó a maga nemében tökéletes volt. Ezt Áron is kénytelen volt elismerni. Minden volt rajta, ami a felnőtt ko­csikon megtalálható. Duda, volán, fényszórók, lökhárító. Az ol­dala és a hátulja tele volt ragasztva szebbnél szebb matricák­kal. CASCO, SZIA, a Flinstone-família teljes létszámban, va­lamint piros-fehér-zöld alapon nagy H-betű jelezte, hogy gaz­dája magyar ember. Egyébként vakítóan fehér volt, látszott rajta, gyakran mossák. Biztosan, amikor a papa is a sajátját. A szép combú pincérlány hamar kihozta a három dzsúszt ne­kik, és iszogatták. Áron is kortyolgatta a sörét. Jól érezte magát. Figyelhette az embereket, sütött rá a kora délutáni nap. Egy idő után a kis­fiú (jó egyetértésben a szüleivel) kipedálozott a kávézó elé. Ügyesen vezetett. A járókelők kitértek előle, pedig nem is du­dált sokat. Megnézték, és némelyek nyájasan megmosolyogták. Körbe-körbe pedálozott, időnként összenevetett a szüleivel. A nagy fülű kisfiú is izgatott lett. — Nem mész sehova! — hallatszott fojtottan, szenvedélyesen. A kávézó minden vendége az autózó kisfiút figyelte. A negyvenévesek jóindulatúan mosolyogtak, a kávéfőzőnő is ki­szaladt egy percre — olyan cuki! — mondta érzéssel, nyújtot­tam aztán erőt vett magán és visszament a félhomályba. A magányos, Turf-lapot böngésző öregember, az addig össze­borult és hevesen csókolódzó fiatal párocska, a pincérlány. szóval mindenki csak őt nézte. A közös jókedv és jóakarat ki­ült az arcukra. „Ha most vetődne erre egy kolduló cigánygye­rek, milyen jó fogást csinálhatna” — tűnődött Áron. De nem jött senki, aki a szép alkalmat leszüretelte volna. És a tragédia bekövetkezett. A nagyfülű megszökött. Édes­anyja sem tudta megakadályozni, pedig utánakapott. Az apa csak dermedten ült. Á kisfiú kirohant a kávézóból, ott termett a járdán, szaladt a kiskocsi mellett, körbe-körbe, ahogy az ha­ladt. Nevetett és ugrándozott. Áron mély részvétet érzett a döbbenten és vörösen kupor­gó szülők iránt. Igazolva látta előbbi sejtését: ez a kisfiú tény­leg verni fogja az apját. A mamán látszott, hogy majd elsüly- lyed a szégyentől, de legalábbis jó néven venné, ha ez bekö­vetkezne. A másik papa azonban igazi kiscserkész volt. Fel­állt (és mint aki éppen arra sétál) azt mondta: hadd játsz- szanak a gyerekek, ugye? Kedvesen mosolygott, ellenállhatatlanul. Mosolyváltás kö­vetkezett és bólogatás, de szerencsére nem fajult a kézfogásig. Az anyák is egymásra mosolyogtak, amennyire tőlük tellett. A fiatal apuka kisétált a kávézó elé. A kisautó megállt előtte. — Add át egy kicsit, kisfiam — mondta szelíden. Megsimogatta a fejét. A kisfiú kiszállt. Egy cseppet sem látszott irigynek. Meg­mutatta, hogyan működnek a szerkezetek. A másik izgatottan figyelte, minduntalan be akart szállni, de várnia kellett a szakszerű előadás végéig. Amikor végre beülhetett, azonnal pedálozni kezdett. A já­rókelők előle is kitértek. A papa. kézenfogva kisfiát, vissza­indult az asztalukhoz. Közben még egyet mosolyogtak a má­sik papával. Aztán leültek, és nem figyelték különösebben a boldogan autózót. Körbe-körbe pedálozott, néha dudált is. De nem nézett senkire sem, magányos öröme teljesen lefoglalta. Ügy öt perc múlva, amikor már megitta a dzsúszt, a szőke gyerek felállt, és nyugodtan kisétált a kávézó elé. A másik fiú szemlátomást önként megállt, átadta a kocsit. A szőke nem ült be azonnal, még megvizsgálta a hátsó matricákat, hátha valami bajuk esett, míg nem ő használta a kocsit. Miután elindult, akkor látszott, mennyire ért a vezetés­hez. Nyolcasokat csinált, és kis kerülőket. Pedig néha csak fél­kézzel fogta a volánt. Arcát nézve Áron megértette: ez hasznos dolog. Hiszen ha most jól megtanul vezetni, akkor később ke­vesebb esélye lesz annak, hogy tapasztalatlanságból elüsse Áront valahol, valamikor tíz év múlva. A mutatványok nagyon jól sikerültek. Ismét mindenki őket nézte. Mert a nagyfülű nem ment vissza a szüleihez, ott ma­radt, sőt ismét futott a kocsi mellett, lelkesedve, nevetve, gesz­tikulálva. Aztán a kocsi elé került hirtelen, és az összeütközés erejétől a járdára zuhant. Nagyot koppant a feje az aszfalton. Az autó azonnal megállt. A két apa felugrott a helyéről. Az autós kisfiú is kinn termett a kocsiból. Lehajolt hozzá. Az megmozdult, nehezen bár. de felállt. Nézték egymást. És hirtelen mindketten bőgni kezdtek. Hangosan, keserve­sen, igazán. Visszarohantak, ki-ki a maga asztalához. Áron fel­állt, és kifelé indult. Nem baj, majd megszokjátok, majd tíz év múlva nem lesz ekkora tragédia — gondolta, míg elsétált az elárvult fehér kis­kocsi mellett. — Pedig milyen jó reklámfilm lehetett volna, ha . nem rontják el a végét...

Next

/
Oldalképek
Tartalom