Tolna Megyei Népújság, 1979. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-04 / 29. szám

1979. február 4. Képújság 5 Álcázás Valamikor, kezdő katona koromban, nagyon keser­ves körülmények között tanultam meg, hogy mit je­lent terepszínű jelmezben, fedve és rejtve megköze­líteni az ellenséget, és. később természetesen leküzdeni is. Valahogy itt és így kezdődtek álcázástani ismere­teim, melyek a későbbiekben sajnos tovább fejlőd­tek, pedig már régóta nem igazítok a terepviszonyok­nak megfelelő különböző lombokat a rohamsisakomra. Nincs is rohamsisakom, amit olykor őszintén sajnálok. Ennek ellenére sok mindent megtanultam álcázni. Még azzal is mernék hízelegni magamnak, ha ez ugyan egyáltalán hízelgésnek mondható, hogy ebbéli képességemet hellyel-közzel mesterfokra fejlesztettem. Érdemes volt? Nem biztos. Annyira nem biztos, hogy itt azt hiszem nyugodtan átválthatunk a többesszámra. Az álcázás mögött a féletem bizonyos foka rejlik. Mitől félek? Mitől félünk? Konszolidált társadalmi viszonyaink kö­zött szerencsére nem az ellenség golyójától, hanem esetleg (a nem is mindig biztos, hogy ellenség) szavai­nak nyilaitól. Attól félünk, hogy netán olyannak lát­nak bennünket, amilyenek vagyunk és nem olyannak, amilyennek látszani szeretnénk. Ami, bizony, nem mindig kellemes. Ez ennek ellenére az álcázásnak csak az egyik oldala. Az újságíró gyakorlatából ismert az a jelenség, hogy valaki azzal álcázza magát, amivel csak ködösíteni lehet. (A volt, vagy jelenlegi gyakorló katonák ebben az esetben ne gondoljanak a ködgyer­tyákra!) Tehát az előbbi esetben valaki a világért nem akarja felhívni magára a figyelmet. Még akkor sem, amikor tettei, tetteinek eredményei ezt már régen megtették. „Rólam ne essen szó!”, „Az én nevem ne kerüljön bele az újságba!” — pedig ez utóbbi esetben a név kinyomtatása egyáltalán nem azzal egyértékű, mintha a bűnügyi krónikában kapna helyet. Ezekben a sorokban tulajdonképpen az ellen sze­retnék szót emelni, hogy valaki akkor álcázza magát, amikor nincs miért. Álcázásnak merném mondani az áleredmények álközkinccsé tételét is. És amikor a való­sakkal történik ugyanez? A magyar sajtó egyik leg­nagyobb alakjától, a néhai Osváth Ernőtől származik — ha jól tudom — az a számonkéről mondás, hogy „Mire olyan szerény ön?!” Olykor, persze, mire olyan szerénytelen? De máskor és másszor a túlzásba vitt álcázás is túltengő szerénységre vall. Előfordulhat, hogy álszerénységre. Semmi kivetnivalót nem érzek abban, ha valaki ki­bontakoztatott képességeit igyekszik tudomásul vetet­ni közelebbi, vagy tágabb környezetével. Eredményei se legyenek műhelytitkok. Sőt munkamódszerei se! Netán-tán lehet tanulni azokból, miért ne tanuljanak mások is. Mi is tanultunk valamikor, valakiktől, vala­mit. Álcázás nélkül. Fényesítők Azt hiszem, eléggé ismerem a területet, amivel újságíró­ként több, mint egy évtizede foglalkozom, kötelességszerű- en tartva számon jót és rosz- szat, a területen kimutatható fejlődés egyes állomásait ugyanúgy, mint a fejlődés fo­lyamatában felszínre kerülő gondokat. Mostanában éppen emiatt a mindenkori összege­zésre kész hajlandóságom mi­att érzem magamat rosszul különféle tanácskozásokon. Nem értem ugyanis, hogy ahol tucatnyi vagy több tu­catnyi embernek egy-egy te­rület reális áttekintése a dol­ga, ott hogyan nyerhet pol­gárjogot a glancolás, ami nemcsak a tökéletes tisztán­látást gátolja meg, hanem a „minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg lehetük elégedve” képzetébe ringatva a hallgatóságot, meg. hiúsíthatja a továbblépést is. Azért teheti ezt, mert ugye ha azt mondják valakinek, hogy „íme, helyben vagyunk” nem bolond olyan úton to- yábbrugaszkodni, aminek ne­hézségeiről van némi elképze­lése. Inkább „elhiszi”, hogy célba érni alig valamivel az indulás után is lehet... Ismerősöm meséli, hogy nemrég részt vett egy megle­hetősen széles fórumot jelen­tő országos tanácskozáson, ahol szakterületének minisz­tere hosszadalmasan, de mind­végig nyíltan elemezte ága­zatának helyzetét, arra kérve végül a jelenlévőket, hogy adják közre észrevételeiket, javaslataikat. — Először azt hittem, hogy nem jól hallok. Egyik felszó­laló a másik után állt fel, sa­ját munkájának nyílt, vagy burkolt dicsérete jegyében el­hitetni, hogy nincs semmi baj, minden a legnagyobb rendben. — És amikor kiderült, hogy nem a füle csalta meg? — Nos, akkor szót kért az én ismerősöm is, és amúgy istenesen kipakolt, töviről- hegyire elbeszélve, amit itt­hon Tolna megyében csak kicsit is akadályozza a még eredményesebb munkát, kés­lelteti a szükségesnek már korábban elismert fejlődést. Óriási vastaps következett ezután és fordulat a tanács­kozás munkájában. Addig több, mint tízen igye­keztek vakítóra fényesíteni a tényeket, olyan hangulatot te­remteni, hogy „heuréka, már a fekete sem fekete” és „egy tapodtat se tovább, mert itt van a költő által jósolt Ká­naán”. Mondanom sem kell, a miniszer a tanácskozás vé­geztével nem ezeket a felszó­lalásokat köszönte meg, ha­nem azokat, amelyek szink­ronban a bevezető tájékozta­tóval, a jelenlegi helyzet tel­jesebb feltárását segítették: valós eredményekre javasol­ták az újabbak építését, fi­gyelemmel a népgazdaság te­herbíró képességére is. Így lett végül konstruktív az a ta­nácskozás, amit az önelégült fényesítgetők zátonyra futtat­tak volna. Egyébként, hogy a köz. ügyekben megszólalókat mi sarkallja az alkalmankénti mellébeszélésre, a tények köz­érdeket sértő elferdítésére, olyan kérdés, ami sürgős vá­laszt érdemel! Sürgősét, mi­vel társadalmi méretekben sincs szükségünk hamis kira­katokra, magunk becsapására. — li — Balatoni nyugalom „Üdv! idegenforgalma a hajdan még békés Balaton­nak! Mind, aki nagy nyüzsgőn geggyöli ősi tavunk, salve a fejlesztők és pártfogolok se­regének, kiknek a lépte nyomán szépül a strand, s a barak és szétszórt papiros, bá­dog-tok körben a parton szebben tündöklő, míg süt a Hold vagy a Nap s élelmet keres és hajszol külföldi turista s gyors szandálja után itt­honi nyalka magyar.” Weöres Sándor strófája ju­tott eszembe a téli Balaton láttán. Nevezetesen „a haj­dan még békés Balaton” ki­tétel, mert télen tényleg bé­kés a tó és környéke. A nyüzsgő tömeg látogatta szál­lónak, üdülök, mulatóhelyek, b oltok ridegséget, elhagya- tottságot árasztva alusszák téli álmukat. A hatalmas üvegtáblák mögött halomba rakott székek, asztalok kusza összevisszasága. No. de hagyjuk ezt. Ez az emberi kéz. Üdv a csodának — távol az emberi népség — s most is békés a Balaton, mint haj­dani korban. Hó alatt rot­had a szenny, papiros, és marja a rozsda a bádogtok gyönge kis héját. És a tó? Jég alatt szunnyad a hullám. Végtelen síkság. Nem töri szélvész, nem űzi hajtja az elemek harca. Halott? Nyu­godt. Pihentető a nyugalma. CZAKO SÁNDOR Rianás Jégcsipke Nyáron homokvár — télen hóember [ ■ ■■■■*- A strandok is néptelenebbek és más is a módi Az üdülők komor nyugalma Víz, hó, jég, ha összecsapnak

Next

/
Oldalképek
Tartalom