Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-03 / 1. szám

A rtÉPÜJSÁG

1979. január 3.

Moziban

Hlímíno

A filmcím grúz nyelven sólymot jelent. Egy helikopter pilótáját becézik így, aki úttalan hegyek közt megbúvó kis falvakból szállítja az embereket, a postát, és — a birkákat. Mondhatnám az autóbuszt helyettesíti, ám hol van az a buszvezető, aki a falusi anyóka tehénkéjét némi szabálytalanság árán is elszállítaná a vásárra? Grúziában viszont sok furcsaság megeshet, hisszük el Georgij Danyelijának, akiről rendezőtársai a közönség megnyeréséről rendezett vitán is olyasmiket mondanak, (olvasható a jegyzőkönyvben.) hogy köny- nyen beszél, hiszen közismerten népszerű vígjátékokat csinál. Valójában, jól érezzük magunkat míg új filmje pereg, bár nem kapunk fergeteges bohózatot és nem fájdul meg az oldalunk a nevetéstől.

Pilótánknak egy váratlan

Az évnek egyetlen olyan éjszakája van, melyet az ország lakosságának jelentős százaléka álmatlanul tölt. Ez az óév utolsó napjáról az új esztendő hajnalára forduló. A tegnapelőtti össznépi álmosság miatt valószínű, hogy viszonylag kevesen hallgatták reggel 8 óra 6 perckor a Kossuthon azt, hogy Kerényi Mária és Sípos Tamás segítségével „Mit üzen a Rádió?” Ugyanazt üzente, amit egy nappal korábban, de üzenetei akkor valószínűleg az ünnepi készülődés lázában kerülték el sok hallgató figyelmét. Egy

találkozás és fellobbanó szerelem eszébe juttatja, hogy vezethetne ő igazi nagy nemzetközi járatot is. Kívánsága teljesül, ha nem is éppen simán. De hamarosan visszavágyik a hegyek közé, ahol gépének közeledtére összefutnak a falu gyerekei. Erre a vékony cselekményfonalra Danyelija mulatságos anekdoták, vagy ahogy ä Szovjetunióban mondják: „grúz viccek” tarka sorát fűzi. Mesélőkedve Mikszáth- ot, Tömörkényt juttatja eszünkbe, leginkább annál az epizódnál, amikor hősünk dutyiba és törvény elé kerül.

A „grúz vicc” gyakran kezdődik így: összetalálkozik

egy grúz és egy örmény.. — Nos, a filmben ez is megtörténik, és mi vidám leckét kapunk egy kiveszőiéiben lévő fogalomról, az önzetlen barátságról.

Tévednénk, ha az elmondottakból arra következtetötvenesztendős, tisztes kisiparos kálváriájáról volt szó, aki fél évszázad után elvesztette a személyi igazolványában, iparengedélyében, gép- járművezetői jogosítványában, útleveleiben és még valószínűleg egy sereg iratában szereplő nevét. Néhai apja ugyanis az ő születése után vette el az anyját, házassági dokumentumaik elvesztek, akkor elmulasztott apasági nyilatkozatot tenni, amit most már csak azért sem pótolhat, mert időközben elhalálozott. A népességnyilvántartás kellően nem értékelhető buzgalma

nénk, hogy nem is valódi film a Mimino, elég lenne meséjét olvasni, vagy hallani. A rendező mesterien ért a finoman árnyalt, sokszor éppen a cselekménnyel szemben ható képi humorhoz, sőt a filmképrejtvény- technikához is: egy-egy

szándékosan bújtatott, mellékesnek tűnő részlet hamarosan új fordulat mozgatójává válik.

Néhány éve egy moszkvai művészdelegáció vezetője azt mondta Szekszárdon, hogy mi magyarok őt a grúzokra emlékeztetjük. Sajnos, köznapi valóságunkra inkább azok a fonákságok hasonlítanak, amelyekkel hősünk Moszkvában találkozik: szállodai szobához csak protekcióval endokrinológus- ként jut, a taxisofőr a viteldíj kifizetése után félreérthetetlenül tartja tovább markát, a bürokrata elutasítja, mivel teljes három nappal idősebb az előírt korhatárnál, stb.

Ezek után úgy tűnik, hogy látszólag minden komoly társadalmi problémát kikerülő film végső kicsengése nem teljesen szívderítő, Mintha Danyelija azt akarderített fényt erre a szomorú tényre, amit nem lehet eléggé kárhoztatni.

Mindez azonban kismiska egy debreceni házaspár kálváriájához mérten, melyet DIK-engedély hiányában ha jól értettem, legalább két esztendeig járt. A DIK a Debreceni Ingatlankezelő Vállalat engedélye bérházban történő kutyatartás esetére. Ha nincs, hiába fizet valaki ebadót, mindaddig bírságolják, amíg - meg nem szerzi. A DIK azonban nem lágyszívű szerv, elég volt egyetlen hepciáskodó szomszéd (én félnék kimondani, de rádiós kollégáim nem féltek, így hadd áruljam el, hogy nyugdíjas bíró volt az illető), aki sokrendbeli feljelentésekkel mindennek gátját vetette. Ami engem ilná mondani, (hasonlóan némely népi írónkhoz a 30-as években), hogy ezt a fajta emberséget, amelyet a grúzban és örményben megcsodálunk, csak azok képesek megőrizni, akik legfeljebb egy-egy kirándulásra hagyják el hegyekkel és hagyományokkal őrzött falusi otthonukat.

Hogy végül is összeegyez- tethető-e szép emberség és a fejlett technika világa? — Jó lenne, ha egy majdani, erre a kérdésre igennel válaszoló filmet realistának minősíthetnénk.

CSONTOS KÁROLY

Jövő héten a Fagyöngyök című magyar filmről írunk.

let, idegenkedem a bérházi kutyatartástól, de a jogi csűrés-csavarástól még sokkal jobban. A debreceni bíróság, volt kollégájuk lévén a felperes, elfogultság veszélye miatt nem tárgyalhatta ezt az ügyet. Valószínűleg más, jobb sorsra érdemes jogászokat boldogítottak vele. A két példát nem azért idézem, mert a reggeli műsor pergő volt és szellemes. Hanem azért mert félő, hogy tavalyi őrületeinknek, a nem is fülemile-, hanem csirkepereknek az új esztendő se vet véget. Netán a hivatalok packázásainak igen? Ki mer egy üveg pezsgőben fogadni, hogy így lesz? A magam részéről tartom a fogadást, mert szeretném 1979. szilveszteri pezsgőszükségletemet már időben biztosítani ___ O.I.

R

ádió

Óévi őrület újévkor

TV-NAPLÓ

Kellő

komolysággal

Nem lehet panasz a naptárcsinálókra, nemcsak karácsonykor szórták két kézzel az ünnepet, jutott belőle év végére is. Volt hát időnk vigadni, humorunk pedig állítólag világszínvonalon áll, amit irodalmi hetilapunk, az ÉS is igazol, midőn népünk történelmi jókedvéből — amit nehéz időkben is megőrzött — közölt egy oldalnyit. Nem apadt hát el a humor forrása, de mintha elsikkadna a profik kezén a jókedv, fénye megfakul, íze elveszti zamatét. A Tv nagyon fanyalogva szolgálta a szilveszteri vidámságot, mintha azt akarta volna bizonygatni, hogy kellő komolysággal vágjunk az új esztendő elébe. így tán, ha a kelleténél többen ittasodtak meg éjfél előtt, valószínűleg nem az ő készülékükben volt a hiba, hisz sűrűn kellett locsolni a közöny szikkadt homokját.

Már szombaton elkezdődött, de mintha a Mikroszkóp Színpad is elmaradna önmagától. Főleg Hofi, aki — mi tagadás — egyre nehezebb helyzetben van, mert olyan igényeket keltett közönségében, amiket nem tud mindig kielégíteni. Pedig megfigyelhettük, hogy kifejezési eszközei finomultak, emlékezetes pillanatai vannak, de szövege élet- és humortalan, legtöbbször az erőlködést érezzük benne, nem pedig az önfeledt jókedvet.

Vasárnap este körülbelül a fél ország reménykedett abban, hogy vidáman búcsúztathatja az óévet, Kalmár András rendező azonban mindent elkövetett, hogy a jó ötletek is elmerüljenek a terjengős és hihetetlenül unalmas keretjátékban. Mert ami közben igazán jó volt, mint Angyal János vagy a zseniális Alfonzé, a műsor ellenére volt jó, melyben a vidám pikantériát is összetévesztették az unalommal, mint a gyereket remélő amerikai nőről szóló, az ízlés határát sem súroló történetben, vagy a postással súlyosbított ágyjelenetben, amikor arra kellett gondolnunk, hogy ha már a postával sem tudunk elmésen viccelni, akkor igazán nagy baj van.

Olyan nagy baj azért nincs, mert a Tv humoristáinak ugyan elfogyott a puskapora, dolgozó népünk azonban nyilván előre élt a gyanúperrel, mert pezsgővel igyekezett vidám hangulatba hozni magát, ami valószínűleg sikerült is. A nemes italból ugyanis, amint hallom, boltjaink minden eddigit felülmúló forgalmat bonyolítottak le. Váljék egészségünkre.

Gs. L.

Szalai János:

Cilin der a parkban

Színház

Unalom és bosszúság

Akármire megesküszöm, hogy nem a színész, író és komponista Hervé bűne a Nebáncsvirág szekszárdi előadásának kudarca. Tanúsítom ugyanakkor, hogy a színpad és nézőtér jeges kontaktushiányának egyaránt voltak „tettesei” a játszók és a nézők. Mi, a közönség, a színen lévőktől vártuk a feloldás, a játékba kapcsolás csodáját, amazok pedig — tőlünk. Eltelt közel három óra — a szünetekben többen távoztak —, mire megszületett az első igazi vastaps. Az előadás végén. Pedig a szerző ennél jobb sorsra érdemes, még akkor is, ha félszáz — főleg parodisztikus — operettje közül csak kettőt, a Nebáncsvirágot és a Lili-t jegyzi a színház világa sikeres darabként. Hálás dolog időközönként Hervét műsorra tűzni. Hát persze csak akkor, ha rendező és együttese komolyan veszik a „leckét” és nem sodródnak a könnyebb ellenállás oldalára. A Nebáncsvirág, mint operett nemcsak egy énekes, táncos vígjáték. Bohózatos operett is, és ilyenként csábít szituációival (a klastrombán, színházban és kaszárnyában) a vaskosabb hatások alkalmazására. A szegediek elcsábulása tökéletesebbre már nem is sikerülhetett volna. Ripacskodtak, ami belefért. Bár nem lehet számukra sem titok, hogy a ripacskodás a mai nézőt inkább ingerli, sérti, mint mulattatja.

Nem mulattunk. Tisztességgel végigbosszan- kodtuk a három felvonást, mert a Szegedi Nemzeti Színház művészei — tisztelet a kivételeknek! — a színház lényegével, az emberábrázolással maradtak adósaink. A kivételek közé tartozott a címszereplő Harmath Andrea, Király Levente, Kátay Endre és Máriáss József. Valahányan kitűnő színészek, de arra együttesen sem voltak képesek, hogy a többiek dilettánsízű ripacskodását feledtetni tudják.

Kár. A Nebáncsvirág előadása karácsony és újév között lehetett volna kellemes színházi élményünk is. Lehetett volna, ha a vendégjáték nem nyit olyan tág teret az öncélúskodásnak. Túl sokan maradtak „függetlenek” a darabtól és bánthatták ezzel a Nebáncsvirágot. Nekik lesz tulajdonítható, ha ezt a Hervé-operettet kevesen akarják majd viszontlátni Pedig érdemes. Csakhogy; egysége miatt jobb előadásban! — lászló —

Éjfélkor a feleségével koccintottak, pezsgőt ittak, BUÉK. mondták egymásnak, meghallgatták a Himnuszt, kikapcsolták a televíziót, ellenőrizték az órát, csörög-e időben és elbúcsúztak: Jó éjt. Kovács Gáspár a bal oldalára fordult és mély, pezsgős álomba merült.

Az óra reggel időben csörgött, Kovácsné időben elment a munkahelyére, Kovács még tizenöt percig forgolódott a he- verőn, majd a szokott időben felkelt. Reggelit készített magának, megreggelizett, rágyújtott — mindig ez volt a sorrend — és miután kifőtt a kávé, megivott egy szimplát. Megborotválkozott, fogat mosott, lezuhanyozott, megitta a maradék szimplát és bekapcsolta a rádiót. A híreket akarta meghallgatni. Meglepődött. Műsorismertetés volt a Kos- suth-on.

Az ünnep nem zökkentette ki életét a megszokott mederből. Mint mindig, most is pontosan indult a városba, először egy körútra, látni, halani, érezni az emberek közelségét, elvegyülni köztük, együtt bosszankodni, örülni velük.

A városban nem ömlött az emberfolyam a vasútról, az autóbusz-állomásról a munkahelyekre. Az emberek csak foltokban jelentkeztek az utcán, ö ment a megszokott úton, nézegette a kukák mellé kiszórt fenyőfákat. Felfedezett köztük egyet, amelyen még a szaloncukor is rajta volt. Közelebb érve belátta, hogy tévedett. Csak a papírok fityegtek rajta üresen. Pontosan olyan volt ez a karácsonyfa, mint az övék valamikor. Mikor is? Nagyon régen, amikor még kisgyerek volt. Csak arra emlékszik pontosan, hogy akkor mindenki elment éjféli misére, csak ő maradt otthon. Mire hazajöttek, jó néhány papírból kilopta a cukrot és olyan ügyesen sikerült visszacsomagolnia a semmit, hogy észre se vették a torkosságát.

Gondolataiból éktelen trombitaszó zökkentette ki. Riadtan tekintett a mellette álló fiatalemberre, akinek a fején színes, nagy karimájú papír cowboy-kalap volt, nyakában három lampion himbálódzott, bőrkapátja zsebére akasztva pedig egy esernyő lógott.

— Boldog új évet! — mondta az ismeretlen fiatalember.

— Boldog új évet! — válaszolt Kovács.

A fiatalember mosolygott, belefújt a trombitájába és imbolyogva továbbment. Kovács hosszan nézett utána. Nézte a jókedvű fiatalembert és arra gondolt: ő még soha nem szilveszterezett, még soha be nem rúgott úgy istenigazából, soha nem mert a fejére tenni egy olyan kalapot, amilyent a fiatalember viselt.

Bár voltak az utcán, Kovács mégis nagyon egyedül érezte magát. Kereste ennek az egyedüllétnek az okát. Némi töprengés után rájött: azokkal az emberekkel, akik most

az utcán vannak, ő csak külsőleg azonos. Belsőleg nincs hozzájuk semmi köze. Ezt a következő esettel is bizonyítottnak látta. Az utcán jött szembe vele egy lány. Szép lány. Kucsmát és irhát viselt. A menetirány szerinti jobb oldalon megállt egy mentő, illetve csak lassított, alig gurult. Kinyílt a mentő ajtaja és többször kikiáltott a gépkocsivezető: „Jutka! Jutka! Jutka!” Jutka oda se figyelt. A mentős megunva a kiáltozást, bevágta az ajtót és elhajtott. Ö ekkor semmi másra nem .tudott gondolni, mint arra: Jutka már biztosan többször is ült a mentőben egészségesen, holott a mentő betegszállításra való.

Az úttesten, dgmizsonnal a kezében, srégen támolygott át egy fiatalember. Az autós lassított és mosolygott. Bizonyára nem arra gondolt, amire ő. ö ugyanis arra gondolt: érdekes, hogy pont ilyenkor engedélyezik az átjárkálást, ilyenkor szedik le a láncokat, ilyenkor parkolhatnak mindenütt a gépkocsik, amikor sok az ittas ember. És az is érdekes, hogy ilyenkor sincs sokkal több baleset.

Az utcán jöttek, mentek az emberek. Énekeltek. Felnőtt emberek, óvodásdalt: „Nyuszi ül a fűben, vígan szundikálva...” és még le is guggoltak. Egy csoport összefogódzva táncolt. Énekeltek, forogtak, kiabáltak, nagyokat nevettek.

Kovács nézte őket és úgy érezte, most nyomban közéjük kellene állni, de valami érthetetlen belső kényszer, a soha- nem-csináltam fékje visszatartotta.

A táncoló csoport elment.

Kovács a park felé indult. Felette vadlibák gágogtak, varjak kavarogtak károgva.

— Eső vagy hó lesz! — állapította meg magában.

Lassan bandukolt, amikor a park közepe táján észrevett egy cilindert. A cilinder papírból volt: kívül fekete, belül ezüstszínű. Körülnézett, nem látott senkit.

— Felveszem! — gondolta — Otthon felpróbálom. Meglátom, hogy nézek ki cilinderben.

Mosolyogva indult a cilinder felé, amikor hirtelen szél kerekedett, lehűtve a levegőt és görgetve a cilindert.

Kovács megtorpant. Nem futott utána, mert eszébe jutott: látott egyszer egy magas rangú vezetőt, akinek lefújta a szél a kalapját és nagyon nevetséges volt, ahogy ez a tekintélyes ember a kalapja után futott. A szél jól kibabrált vele, mert a kalap hol megállt, hol hirtelen továbbgurult. Amikor a tekintéyes ember már nyúlt érte, már majdnem elérte, a szél elkapta a kalapot és továbbgurította.

Kovács az égre nézett, a gyülekező sötét felhőket vizsgálta és arra gondolt: eső helyett inkább hóra lenne szüksége a vetésnek.

— Bárcsak hó esne! — sóhajtott, összébb húzta nyakánál a téli kabátot és megigazította az irhakucsmáját.