Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-26 / 21. szám
a Képújság 1979. január 26. Gyes-ről a munkahelyre Három évi fizetett gyermekgondozási szabadság... A felszabadulás előtt álmodni sem mertek ilyen kedvezményről az asszonyok. S most, túl a megvalósulás örömén, egy kis gondot, elfogódottságot is okoz: hogyan illeszkedik újra be a munkába, a közösségbe a kismama, ha eltelt a három év? Annak, aki a gyes ideje alatt kapcsolatot tartott a munkahelyével, vagy akit a munkahelyről rendszeresen látogattak — kevesebb problémát jelent újra kezdeni. Értesült a munkahelyi élet fontosabb eseményeiről, a munkatársi kapcsolatok nem szakadtak meg, s ha lazábbak is lettek, könnyebb ismét újra kezdeni mindent. Azoknak, akik valamilyen oknál fogva nem álltak kapcsolatban a munkahellyel, sokkal nehezebb az újrakezdés, a beilleszkedés. A kismamának gondolatban már jó előre fel kell készülnie, hogy új feladatokkal kell megbirkóznia, ha megváltozik a 3 év alatt megszokott életritmusa. A gyermekgondozásom és a háztartási munkákon kívül a munkahelyi tennivalókat is el kell látnia, amelynek legelső követelménye, hogy •mindennap pontosan jelenjen meg a munkahelyén. Előre ki kell tapasztalnia tehát, mennyi időt igényel a (baba reggeli ellátása és egyéb teendő elvégzése. Ehhez kell szabni a felkelés idejét. S ha előre nem látott okok miatt (a baba lassabban eszik, hány és újra kell öltöztetni stb.) elő is fordul, hogy néha elkésik néhány percet a munkahelyéről, ebből ne csináljon gyakorlatot. A kismamának is be kell tartania a munkafegyelmet, amely mindenkire egyformán vonatkozik. Nem azért, mintha nem értenék meg a kismama gondjait a munkahelyen, de a segítség megadása mellett elvárás is van vele szemben éppen úgy, mint minden dolgozóval szemben. Három év nagy idő. A kismama sok új dologgal találkozik a munkahelyén. Igyekezzen mindent minél hamarabb elsajátítani, ami a munkája kifogástalan elvégzéséhez szükséges. A baba nevelése sok gonddal-bajjal jár... Amennyire lehet, ne vigye be a kismama munkahelyére az otthon gondjait. Az állandó panaszkodással, problémázással, ideges légkört teremt maga körül. Nehezebben tud ismét kellemes kapcsolatokat teremteni munkatársaival, amely elsősorban az újra dolgozó kismama, de a többi dolgozó jó munkahelyi közérzete érdekében is szükséges. A kismama természeteden nem- tudja levetni az otthon problémáit teljesen, mint egy felesleges „ruhadarabot”, de találja meg azt a megengedhető mértéket, amely még nem terheli munkatársait és nem megy a jó munkaütem rovására. Tévedés ne essék, nem azért hívjuk fej ezekre a dolgokra a kismamák figyelmét, mintha nem éreznénk át a megnövekedett feladatok vállukra nehezedő gondjait. Erről szó sincs. De az egyéni gondok megértése mellett, a munkahelyi gondokkal is törődni kell mindenkinek, aki munkahelyi közösségbe tartozik FÁS! KATALIN Sokat hallott híradás a primitív törzsekről: elvették vagy megtalálták az ottjárt kutatók egy-egy tárgyát: öngyújtót, golyóstollat, anyacsavart vagy franciakulcsot és valóságos áhítattal vették körül, nem használták — nem is tudták volna használni — tisztelték. Gyakran vagyunk így mi is a régmúltból ittmaradt népművészeti tárgyakkal, ugyanezt tesszük velük, csakhogy fordított előjellel. A primitív ember az ismeretlen tárgyban a jövőt tiszteli, mi a nagyon is ismert tárgyban a múltat becsüljük. Ha közelebbről megvizsgáljuk, mit is tartunk értékesnek a népi eredetű tárgyakban, arra is fény derül, hogyan, hová helyezzük el környezetünkben. Hova tegyük a korsót és a tarisznyát, a hímzett blúzt és a tulipános ládát. A népművészeti tárgy olyan megjelölés, amely csak alig egy évszázados. Azelőtt nem elnevezték — használták a kézműves módszerrel vagy kisipari sokszorosítással előállított tárgyakat. Amikor a polgáriasodás, a városiasodás, Évről évre újra és újra megállapítjuk, hogy az iskolába érkező hatéveseink nem beszélnek helyesen és szépen, sokuknak nagyon fejletlen a beszédkészsége. Legtöbbjük képtelen egy 3—4 mondatos kis történetet elmesélni, különösen azok, akik nem jártak óvodába. Nehezen formálják meg a mondanivalójukat és hogy időt nyerjenek a gondolkozásra, sokszor ismétlik beszéd közben az „időtöltő” szavakat, mint: és aztán, és aztán, és akkor, és akkor, de az ugye meg a hát, sokszor a nyögésszerű ööö is bekerül a szövegbe. A vontatott, nehézkes beszédükben is nagyon sok — és sajnos az utóbbi években egyre több — a nyelvtani hiba. Azt és ezt helyett az áztat, eztet járja, az őt őtet- nek, a má-t mámá-nak mondják. A névelőket rosz- szul használják: a asztalról, a anyukámról, a olvasókönyvemről beszélnek. A szóvégi hangokat elnyelik, így lesz az azért, mert-ből azér, mer, nem is beszélve a helyhatározó ragokról, amelyeket szinte egy gyermek sem használ jól. Helyesen: iskolában voltam, iskolába megyek, a táskámban van a könyvem, becsomagolok a táskába. A rossz beszédkészségen és a sok nyelvtani hibán kívül nagy bánatunk nekünk, pedaaz ipari termékek kezdték kiszorítani a kismesterek remekeit, akkor figyelt fel az emberiség elvesztésük lehetőségére. Mi, Magyarországon csak a felszabadulás utáni években jutottunk el erre a fokra: Angliában, az északi államokban kellett a népművészetet először „megvédeni”, (így keletkezett az első falumúzeum, a névadó „skanzen”, Stockholmban.) A népi tárgyak a legritkább esetben készültek azzal a céllal, hogy csupán szépek legyenek. A használat volt mindig az elsődleges cél: a korsóban vizet hordtak, a tarisznyában kenyerét, az ingben jártak, s a tulipános láda volt a szekrény. A mindig oly gazdag népi díszítőkedv rakott, égetett, festett, karcolt díszt a korsóra, színezte a tarisznya szövését, hímezte vidámmá az ingujjat, festette virágosra a ládát (amelyre még a tulajdonos neve is rákerült, különösen, ha hozományt tartó láda volt). A környezetünkben található népi tárgyak azonban igen gyakran nem eredeti céljukat szolgálják. A korsóban nem vizet viszünk — fogógusoknak, de az lehet mindannyiunknak, hogy egyre divatosabb a trágár beszéd. Igaz, ezeket csak egymás között használják, de halljuk a tízpercekben, a játszótéren, az ebédlőben, az utcán. Ügy'tűnik, természetességet, őszinteséget éreznek — tévesen — a szabadszájúság- ban és felnőttesnek akarnak hatni azzal, hogy ők már a nagyok szótárából veszik át a vastagabbnál vastagabb káromkodásokat. A diáknyelv használata bocsánatos bűn. Van valami kedves titokzatosság, néha becézés abban, ahogyan diriről. suli-ról, vagy isi-ről beszélnek és ahogyan mateknak rövidítették le a túl komoran hangzó matematikát. Diáknyelv létezett mindig, ártatlan dolog, ezt ne üldözzük. Annál többet kell tennünk a gyermekek beszédkészségének fejlesztéséért, a hibátlan beszéd megtanításáért és a trágár kifejezések kiküszöböléséért. Beszélni tőlünk, felnőttektől. a család tagjaitól, a környezetében élőktől tanul a gyermek. Minket utánoz, amikor beszél, ebből következik, lyik a csapból —, hanem legfeljebb virágot tartunk, de még inkább öncélú díszként „használjuk”. A tarisznya is hamarosan falidísz lesz, ha megkopik, s kilyukad. A tulipános ládából ülőke vagy ágyneműtartó lesz vagy csak egyszerűen szép, megbecsült darab. A kézműves mesterek munkáinak ugyanis volt egy értékes sajátja: az egyediség. Több „egyforma” tárgy készítése esetén is az egyesnek a többitől különböző — éppen mert kézi munkával alkotott — esetlegessége. Ez a tartalma ma hangulatuknak, régiségük, egy általunk már meg nem élt, de mindenképpen megbecsült korról való híradás, az értékük. A dísz, amely nem anyagidegen, külső, hanem a fától, cseréptől függő, azzal harmóniát alkotó, együtt lélegző szépségráadás, ma számunkra hangulati értékké válik, tisztelgést, áhítatot varázsol elő a régi mesterek keze munkája iránt. Ezek a tulajdonságok, amelyek a tárgyat nem mint használati eszközt, hanem mint hangulati értéket becsültetik hogy nagyon nagy jelentősége van a jó példának. Szép, tiszta, jól tagolt beszédet kell hallania már egészen kis kortól kezdve, mert azt és úgy mondja, amit és ahogyan hallja. A legkisebb korban se gü- gvögiünk a beszélni vágyó másfél évesünknek. Ne mondjuk. hogv: ..Dele ide édesz bulitám!” (Gyere ide. édes Gyurikám!) Jól artikulálva, tisztán, felnőttesen ejtsük a szavakat és nyelvtanilag is helyesen beszéljünk. Ne mondjuk így. hogy „Anyuka szomorú, ha Katika nem fogad szót”, hanem beszéljünk helyesen, ragozott formában: „Szomorú vagyok, ha nem fogadsz szót.” Javítsuk következetesen a gyermek beszédét! Ismétel- tessük meg helyesen a hibásan mondott szöveget. Bármilyen bá jos is a 3 éves Már- tika. amikor a „szépebb” ruhájáról beszél, tanítsuk csak meg, hogy az a „szebb” ruha és. ha Pista azt mondja, hogy „Ha nagy leszek, majd sok pénzét keresek”, akkor mondassuk el vele helyesen is, így: „Sok pénzt”. A trágár szavakat, mondámeg velünk, meghatározzák szerepét is: a korsónak, ha nem vizet tartunk benne, akkor a szobában a helye, úgy, mint a tarisznyának, a falon. A rokka nem fonalkészítő többé, hanem dísztárgy. A lószerszám se a napi munka kelléke, hanem fali díszítmény. Vannak, akik sok és sokféle tárgyat szeretnek maguk körül felhalmozni; népi tárgyak esetében ezt azonban különösen meg kell gondol- niok: a sok, különféle tárgy nem hagy egymásnak légteret. És nem segíti, inkább bénítja a szemlélődést. Ha sok a tárgy körülöttünk, nagyon megfontolt rendszerezésre van szükség. A sok csupor glédába állítva a polcon: remek látvány. Ugyanennyi elszórva a lakásban ide is, oda is: összevisszaság, s még a sokféleség egyidejű felfedezését is gátolja. És még valamit: a legszebb, a legszentebb dísztárgy, legyen az akár a legegyszerűbb, amelyik felidézi egy dédanya vagy nagyanya kezenyomát, amelyik összeköt igazán az előttünk élőkkel. sokat is a környezetében tanulja a gyermek. Tetszik neki, az ő szókincsétől eltérő, új hangzású kifejezés és már mondja is. A vasárnap délután borozgató család valamelyik tagja megfeledkezik a szoba sarkában játszadozó 3 éves Ferkóról. Kacskaringósan elkáromkodja magát. Fer- kó felfigyel, s mint egy kis szajkó, máris mondja utána, kedvesen, sélypesen. Jót nevet a társaság, a kicsinek több se kell! Sikere volt, egyre sűrűbben mondogatja otthon, az óvodában, a buszon, a villamoson, amikor szégyelljük érte magunkat, de már késő és bizony nehéz leszoktatni róla. ■ Aki gyermekeket nevel, annak nagyon kell ügyelnie a beszédére. Mindig arra kell gondolnia, hogy előtte van egy magnetofon, — a tanulni vágyó gyermek —, aki visz- szajátssza a szövegét és aki még nem tud válogatni abban, hogy mi a szép kifejezés és mi a trágár szó. Legyen időnk arra, hogy beszélgessünk a gyermekkel, javítgassuk türelemmel a hibákat, adjunk példát azzal, hogy tisztán, érthetően és trágár kifejezések nélkül beszélünk. Ösztönözhetjük a szép magyar beszédre azzal, ha megdicsérjük, amikor választékosán fejezi ki magát. G. K. Mi legyen a házipatikában? A házipatika korunk lakásainak szinte elmaradhatatlan kelléke. A lakók modernségéről, tájékozottságáról azonban az is vall, hogy mit tartanak okkal-joggal és mit feleslegesen a patikában. Mi legyen benne? Feltétlenül kívánatos, hogy legyen ebben a patikában legalább két hőmérő. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a lázas beteg keze bizonytalan és éppen ezért gyakran törik a lázmérő, és kölcsönkérni ném illik. Olyan apró sebek ellátásához, ahol tetanusz-fertőzés veszélye nem áll fenn, bármikor szükség lehet néhány steril (csíramentes) gézlapra, mullpólyára, sebbenzinre, jódtinkturára és sebhintőporra. Ezek vény nélkül az eredeti ár 15 százalékáért minden patikában beszerezhetők. Bármikor szükség lehet egy-egy tabletta Kalmopy- rinre, Istopyrinre, akár lázcsillapítás céljából, akár főfájás vagy más fájdalmak ellen. Ezek az egyszerű láz- és fájdalomcsillapítók ugyancsak vény nélkül kaphatók minden patikában. Ha különlegesen ideges, vagy szorongó ember van a háznál, még az sem bűn, ha egy üvegcse Valeriana vagy más, ehhez hasonló nyugtató is van a háznál. A házipatikához ugyancsak feltétlenül hozzátartozik — igaz, nem a gyógyszerek között, hanem valahol a fürdőszobában — a beöntéshez vagy a hüvelyöblítéshez használatos irrigator. Birtokában egy-egy kellemetlen, alkalmi székrékedés percek alatt oldható meg anélkül, hogy ki kellene várni a ricinus vagy más, drasztikus hashajtó hatását. Hol legyen? A házipatika lehet bárhol a lakásban, de semmi esetre sem ott ahol kisgyermek könnyen hozzáférhet. Éppen ezért még olyan házban is, ahol nincs gyermek, célszerű a gyógyszert fiókban elzárva tartani, hogy a mindenre kíváncsi kisgyermek ne férjen hozzá. A házipatikát nem szabad összetéveszteni a nyilvános gyógyszertárral. Tehát nem a lakók modernségére, hanem hörcsögszerű, kóros gyűjtőszenvedélyére utal, ha valaki sokféle és nagy meny- nyiségű gyógyszert tárol otthon azzal, — hátha egyszer szükség lesz rá. Erre semmi szükség nincsen, hiszen békeidőben gyógyszerellátásunk mindig biztosítva lesz, háborúra pedig lehetőleg ne gondoljunk. Időnként selejtezzünk! A házipatikában nincs szükség sorozatnyi antibiotikum-készletre, vagy ki tudja, hányfajta más gyógyszerre. Nem célszerű kóros takarékosságból még az sem, hogy a megmaradt gyógyszereket hosszú ideig tároljuk. Ha pedig előfordulna, hogy tabletták kiszóródnak az üvegből vagy a fiolából, té- pelődés nélkül dobjuk ki. Ugyanis az egyes tablettákat formájuk, színük alapján azonosítani vagy felismerni általában nem lehet. Szín, alak és nagyságból csak néhány tucatnyi van, a gyógyszerek száma pedig meghaladja a több ezret is. Tekintsük általános törvény- nék, hogy legalább félévenként egyszer selejtezzük ki a fölösleget és egyidejűleg pótoljuk a létfontosságú hiányzó szereket. A gyógyszereket általában nemcsak gyermek számára hozzá nem férhető helyen, hanem lehetőleg mindig száraz és hűvös helyen tároljuk. Azokat pedig, amelyeket a patikustól vagy az- orvostól olyan utasítással kapunk, hogy „sötét helyen tárolandó” helyezzük el szekrényfiókban, jégszekrényben, vagy pincében. Aki ezeket az alapszabályokat betartja, annak használni fog a gyógyszer, és elkerülheti a káros mellékhatásokat is. DR. SZENDE! ÁDÁM TORDAY ALIZ Szépen, magyarul Népművészet a lakásban A lépcsőforduló remek őrzőhely A könyvtárszobát néhány régi szőttes varázsolja barátságossá
