Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
IO ^fepÜJSÄG 1979. január 21. Új Babits- kötet a nyomdában ■ abits Mihály budapesti iskolájának jogutódja, a Ságvári Nyomdaipari Szakközépiskola támogatva a két vezető fővárosi nyomda, az Athenaeum és a Zrínyi megértő igazgatója által, évek óta azzal lepi meg a magyar könyvek ínyenc barátait, hogy Babits kiadatlan vagy hozzáférhetetlen műveiből vagy Babits életének kiadatlan dokumentumaiból szebbnél-szebb kiállítású köteteket tesz közzé. Babits Ady-antológiájának és huszonhárom éves korában írt drámájának mini kiadása, 1919-es egyetemi előadásainak kézbe illő kötete, iskolájának hajdani dokumentumanyaga, a Babits tanár úr után újabb Babits-gyűjte- mény került a Zrínyi Nyomdába. Babits kitűnő interjúalany volt. Barátai és kortársai följegyezték, hogy végtelen dialógusokat és diskurzusokat lehetett vele folytatni. Nemcsak jeles újságírók, hanem kiváló írók is megtiszteltetésnek vették, ha a nagy költőtől élete fontos fordulóin, új munkái megjelenése alkalmából vagy valami nemzetközi és hazai szellemi esemény kapcsán interjúval tüntette ki őket. Az októberi forradalom, az Ady-revízió, huszonöt éves írói jubileuma, a magyar könyvkiadás létkérdése, a magyar író sorsa, a szellemi ember nemzeti kötelességvállalása, a színház válsága^ és sok más probléma mind megnyilatkozásra késztette. De külföldről is nem egy megkeresés érkezett hozzá. A Népszövetségtő egyes vezető európai orgánumokig őt kérdezték meg, ha körkérdéseket intéztek egy-egy ország szellemi vezető' egyéniségeihez. Kiválóan sikerültek azok az interjúk, amelyeket ma már irodalom- történeti szerephez jutott írók készítettek vele. már nyomdába küldött kötetben több mint negyven Babits-interjú fog megjelenni. Valamennyi olyan rég megszűnt napi- és hetilapokból vagy folyóiratokból, amelyeket ma már a könyvtárak sem adnak ki közvetlen használatra, hanem csak mikrofilmen olvashatók. GÁL ISTVÁN Ze/lr Zoltán: Kassák Lajos anyja Kassák Lajos anyja: Istenes Erzsébet — olyan, mint egy verssor, úgy szól, mint az ének. Másfél évig voltam ágyrajáró nála, szobájában hárman háltunk, 5 kint a konyhában. Söprű, dézsa, teknő sürgették az álmát, várták mikor ébred — Szalmazsákon alvó, teknő fölé hajló Istenes Erzsébet. A nemzetközi fotópályázat híre eljutott B.-hez is, a megyei újság fotóriporteréhez, aki világéletében rablógyilkosokat, megyébe látogató főtiszt viselőket, megnyitó és záróbeszédeket és a városban működő színház művészeit fényképezte. A pályázatot néhány nappal a békeszerződés aláírása előtt abban a városban hirdették meg, amely talán a legtöbbet szenvedett a repülőgépek gyűjtóbombáitól, a legnagyobb hatású tüzérségi fegyverektől, a géppuskák, golyószórók millió acélköpetétől... — de sorolhatnánk az összes többi gyilkoló szerszámot, a géppisztolyra szerelhető szuronyrohamkésig, amellyel a bennrekedt védők tehetetlen dühükben végeztek a Városi Szeretetház lakóival. A világ minden tájáról összesereglett fotóriporter, a város pusztulásának szomorú krónikásai, alapították a pályázatot meghökkent döbbenetükben, pedig addig is már sok szörnyűségről adhattak hírt a gyilkos évek sok frontjáról. Az egyetlen, viszonylag épen maradt szálloda halijában összegyűlt fotósok, olyan képeket hívtak versenybe — idézzük a felhívásból —, amelyek „egy felvételben kifejezik, rögzítik az egész világ lakosságának legfőbb óhaját, hogy SOHA TÖBBÉ HÁBORÚT, hogy már örökre vége a szörnyűségeknek, s az ilyen óriási méretű pusztítás arra a belátásra bírja a föld összes lakóját, hogy a haditecnika mai fejlettségével már nem két fél vív háborút egymással, hanem az emberiség önmaga felien.” Kattogtak a telexgépek, izzásig surrogtak a távíró- és telefonkábelek, és másnap reggel minden jelentősebb világlap lehozta a felhívást. „Egy képben csupán” — ízlelgette magában B. — „milyen csodálatos dolog egy jó masinával, pár négyzetcenti fényérzékeny lemezzel és papírral meg néhány előhíváshoz szükséges vegyszerrel és készülékkel ilyen felemelő gondolatot megfogalmazni. Szobrászok hónapokig izzadhatnak, míg kikalapálják, regényírók is törhetik rajta a fejüket évekig, s egyik műve sem lesz olyan hatásos, mindenki előtt nyilvánvaló, mint egy jó fotó. Elhatározta, hogy elindul a pályázaton — s bár még nem volt pontos elképzelése arról, hogyan lát munkához, érezte a nagy alkalmat a befutásra, amit nem szabad elszalasztania. Boldogan hintázott a széken és arról ábrándozott, hogy képét az egész világ ismerni fogja, ott lesz valamennyi világlap címoldalán, plakátként kinyomtatva az utcafalakon, békemenetek transzparensein. Kollégái a zsúfolt szerkesztőségi szobában nem tudták mire vélni társuk hirtelen jókedvét, messzire néző szemének különös csillgását. „Még ma munkához fogok” — gondolta, s elvágtatott azzal, hogy holnap nem jön be a szerkesztőségbe. « Jól bezárkózva kezdett a mű tulajdonképpeni megkomponálásához, milyen beállítást is fotózzon le, műve minél hatásosabb legyen, minél szélesebb tömegekhez szóljon. Valamennyi ötletét papírra vetette, s másnap, kissé lehűlve, kritikusabb szemmel választotta ki azt az egyet, amelyet felhasznál a pályázat elkészítésénél. Kizárásos rendszerrel válogatott a 30—40 kitépett noteszlapból, amelyekre ötletszilánkjait feljegyezte. Végül már csak kettő maradt, amelyek közül döntenie kellett. Az egyik kép munkásokat ábrázolt volna, akik ágyúcsövekből olaj- és gázvezetékeket hegesztenek össze, háttérben új lakótelepek, gyárkémények füstje — közvetlenül a munkások mellett a lefűrészelt ágyúcsövek, mint a vadállatok immár veszélytelen agyarai szép garmadában várják, mikor lesznek újabb részei az épülő vezetéknek, melynek kiásott árka a látóhatár széléig húzódik. A második terv is az ágyút állította középpontba. Itt minden háttér nélkül maga az ágyú lett volna a főszereplő, olyan szögből lefotózva, hogy a csöve óriásnak tűnjék, és ebben a félelmetesen kinagyított torokban egy nagy pókháló terpeszkedik, a szorgalmasan takácskodó hatlábúval a közepén. Hosszas töprengés után az utóbbi ötletét választotta. Fájt a szíve a másikért is, megtehette volna, hogy kettőt küld a pályázatra, de sportszerű akart lenni, önmaga előtt méltó a nagy feladatra. „Egy képben csupán”... Miután túljutott a döntésen, sokáig latolgatta, tervezte összes előnyét. A felnagyított ágyúcső a háború rettenetének a jelképe, benne a pókháló pedig az jelzi, hogy mindez a múlté; e félelmetes szájak, melyek emberek ezreit és a városok sorát falták fel, ma már csak olyan jelentőségű harcok színterei, mint amilyen horderejű egy pók csapdája a gyanútlan légynek. Még aznap megtárgyalta tervét a városban állomásozó ezred parancsnokával. K. alezredesnek, akinek — maga is többször megsebesült a háborúban — tetszett az ötlet, és a leghosszabb csövű légvédelmi ágyút a laktanya egy elhagyatottabb részére vontatta. Másnap a biztonság kedvéért nem egy, hanem négy — az olvasószerkesztő szobájából zsákmányolt — pókot szabadon engedett egy gyufaskatulyából. Két hetet adott a pókok valamelyikének, hogy pompás hálót szőjön, ugyanis ekkorra kérte el a tűzoltóktól a leghosszabb létrát, amelyről a legjobb szögben tudta volna lefényképezni a hatalmas ágyúmonstrumot. A várakozás heteinek nem volt olyan napja, hogy B. ne gondolt volna készülő művére, imádkozott, hogy szőjenek a pókok és ne essen az eső. Nehogy összerombolja a- munkájukat. Állandó izgalomban élt, szerette volna már nagyítógépében látni a negatívot. Balsejtelmei be is igazolódtak, mert egy nappal a két hét lejárta előtt udvarias levelet kapott az ezredparancsnoktól, amelyben azt közli, hogy bár minden tőle telhetőt megtett, mégsem járulhat hozzá a pályázat sikeréhez, mert az ezredet riadóztatták és az ágyút is vinnie kellett. (Egy ilyen nagy teljesítményű harceszközt mégsem tagadhat le elöljárói előtt.) Abban reménykedett, hogy épp azzal nem kell lőnie, mert a hosszú utazás után, bár egy kicsit megtépázva, de pompás háló lengett az ágyúcsőben. Ezt tanúsíthatja, mert a saját szemével látta, tehát a pókokon nem múlt. Sajnos az összes odasereglett fegyverrel egyszerre kellett lőni a gyakorlaton, így a hálónak vége. Még füstölögnek az ágyúcsövek, mikor e sorokat írja, s reméli B. még időben megkapja a levelet. A borítékra egy határszéli falucska pecsétjét ütötték. De B.-t nem abból a fából faragták, aki egykönnyen feladja a harcot. Nerh akart időt veszíteni, nem várta meg, míg az ezred visszatér. Másnap felutazott a fővárosba és egyenesen a hadügyminisztériumba sietett. Itt már nem fogadták olyan pártfogóan, sorra kilincselte az összes irodát, és semmi határozott választ, segítséget nem kapott. Negyednap az éppen kocsiba szálló minisztert kapta el a kérelmével, aki a helyszínen írt néhány, sort, melyben kéri a parancsnokokat, hogy segítsék B.-t munkájában, aki a hadsereg összes éppen szabad ágyúját lefényképezheti. A miniszter ajánlólevelével a zsebében B. már biztos lehetett vállalkozása sikerében. Hogy időt ne vesszen, a fővárosi laktanyába nyitott be először. Itt szívesen beengedték volna a pókokat az ágyúcsőbe, de minden reggel és este díszsortüzet dörögtek az összes ágyúval emlékeztetőül, hogy a főváros lakói ne felejtsék el, minek is köszönhetik a békéjüket! Arról meg szó sem lehetett, hogy egyet is kihagyjanak néhány napra az össztűzből, mert nagyon kevés ágyút tudtak kivonni a harcállományból erre a célra. Még így is néhány múzeumból kicipelt középkori mozsarat dolgoztattak a kellő hangerő eléréséhez. (E másodvirágzásukat élő tarackokba a gy.-i gyufagyár egy külön beállított részlege gyártotta a puskaport.) Ezután a határszéli város felé vette az irányt, ahol, úgy remélte, semmiféle zajt nem csaphatnak az ágyúkkal, nehogy az ellenség az oda összpontosított egységek erejére következtessen. Azonban a városig sem kellett utaznia, mert hajnalra, mire kb. 100—150 km-re megközelítette a várost, óriási dörrenés rázta fel álmából. A kalauz világosította föl, hogy ez a földindulásszerű detonáció menetrendszerű pontossággal minden hajnalban bekövetkezik. „L.-ben állomásozó katonai egységeink levegőbe lőtt össztüze ez. Ezzel figyelmeztetik a határ túloldalán farkasszemet néző ellenséget, hogy erősebbek vagyunk. A kora hajnali időpont oka: aláhúzzák csapataink éberségét, hogy milyen korán kelnek.” A kalauz hozzátette, hogy a túloldaliaknak is hasonló a módszerük: ugyanilyen zajjal ők is felhívják a figyelmet csapataik erősségére, csupán az a különbség, hogy ők az éjszakai órákat választják. Tehát az éj leple alatt sem szunnyad az éberségük. (Egyébként a határmenti város teljesen elnéptelenedett, s ott csak a süketnémák maradtak, s a laktanyába is külön süketnéma-zászlóaljakat vezényeltek.) B. a következő állomáson leszállt a vonatról; ilyen körülmények között a pókokra nem lehetett számítani. Egyre makacsabb dühvei üldözte kitűzött célját, de kénytelen volt lassan belátni, hogy nem fog sikerülni az olyan szépen kigondolt pályamunka. Ugyanis képtelen volt egy hétre szabad ágyút találni az országban. Vagy lőttek velük, vagy gépkocsik hátuljára kötve rohangáltak valamilyen meg nem nevezhető célpont felé. Pedig néhányszor csak egy hajszálon múlott a siker, például mikor sikerült egy szép darabot megkaparintania. (Az x.-i ezred tisztjeitől annyi pénzt elnyert pókeren, hogy háromévi zsoldjukból sem futotta volna, s hogy a tiszti becsületen ne essen folt. B. kérésére — aki csak erre várt — egy ágyút kénytelenek voltak eladni. Sajnos a kikézbesítés napján épp nem volt otthon, s a házmester meg visszavitette, mert amikor a katonák betolták az udvarra, a csöve kivert a második emeleten két ablakot. Második alkalommal a pókok már majdnem készen voltak a hálószövéssel egy óriási ágyúban, amit a Kiszuperált Harceszközök Telepén talált, de az újonnan kinevezett hadügyminiszter parancsára az összes ott található anyagból az utolsó szögig lőszert keif gyártani. Igen nagy szükség lehetett erre a pótlásra, mert a hadsereg ügyintézésére oly furcsa módon az elszállítását azonnal megkezdték. B. semmit sem tehetett, mert engedélye érvényét vesztette. Pechjére a telepet őrző szakaszparancsnok, egy ravasz törzsőrmester, a hadsereg legjobb hamiskártyásai közé tartozott, s még örülhetett, hogy csak az egyik fényképezőgépét kellett hátrahagynia. Az idő egyre jobban sürgetett, a lapok hetenként közölték a pályázatra befutott fotók számát, s a végső határig már csak egy hónap volt hátra. Határoznia kellett: „A pókhálót és az ágyút külön-külön fogom lefényképezni, így is ugyanazt a célt szolgálják, csak az objektív akadályok miatt módosítom a kivitelezést” — gondolta. Ideje is volt már, mert magát az ágyút és a pókhálót is igen nehezen lehetett megközelíteni. Amikor a városban állomásozó új ezred parancsnokát megkérte, hogy egy ágyút lefényképezhessen, az rögtön gyanút fogott és ott a helyszínen megmotoztatta, hogy nem valamilyen ellenséges kém-e? Csak akkor nyugodott meg, amikor B. hangot változtatott, s kérte, hogy álljon az ágyú mellé, hiszen a haza védőiről és leghatásosabb fegyvereiről szeretne képriportot készíteni. „Az más” — szólt az alezredes, és kivett egy kis selyem dobozt az íróasztalából, amelyben összes kitüntetéseit tartotta, és szép komótosan feltűzte mind a mellére. Most végre alkalma volt néhány jó felvételt készíteni az ágyúról, a legkülönbözőbb szögekből, beállásokból. (Még darut is kapott.) A munka három-négy óráig is eltartott, ezalatt az alezredes és közvetlen munkatársai kicsit izzadva, de derekasan álltak haptákban az ágyú alatt. Persze B.-nek jóval több idejébe tellett, míg sikerült kiollóznia a merev alakokat a képből, s Valamilyen közömbös háttérrel helyettesíteni. A pókhájóügy sem volt olyan könnyű, mint gondolta. Az állandó re- zonálás a sók ágyűdörgéstől, amelyek nemcsak a határszélen, de az ország legkülönbözőbb pontjain is hallhatók voltak az állandó gyakorlatozások miatt, összekuszálták a pókok könnyű, finom fonalait. Napokig kellett kutatnia egy szép pókháló után, melyet egy barlang mélyén fedezett föl. A felvétel sikeréért több reflektort kellett idehozatnia, hogy a felvétel olyan világosra sikerüljön, mint a napfényben csillogó óriási ágyúcső. Felvételeivel bezárkózott a fotólaborba. Egy hétig dolgozott. Ezalatt szinte ki sem jött, csak kávét ivott, C-vitamint és koffeintablettákat szedett. Külön-külön felnagyította a két képet, s majd ezután jött az igazi nagy feladat: a pókhálót beilleszteni az ágyúcsőbe. Ez három napig tartott. Aprólékosan kivágni a pókháló minden szálát, majd pontosan beragasztani úgy, hogy a szálak az ágyúcső falához tapadjanak. Nagyon óvatosan kellett dolgoznia, mert a legparányibb eltérés, és kiderül, hogy nem igazi pókok telepedtek meg az ágyúcsőben. Most ezt a montázst lefotózta, s annak a negatívjárói készítette el azt a képet, amelyet beküld a pályázatra. Holtfáradtan támolygott ki a laborból a boldog tudattal, hogy csatát nyert. Kezében ott volt a megálmodott fotó. Az országos zsűri elnökét — maga is a pályázat alapítói közé tartozott — nem lehetett átvágni. Amikor kezébe került B. pályaműve, először csak nevetett az ötleten, de azért furcsálta a pókhálódolgot. Témája miatt érdemesnek találta, hogy továbbküldje a nemzetközi zsűrinek, de nem hagyta nyugodni egy okvetetlenkedésnek tűnő kétely, és lefotózta a képet és az így kapott negatívot szobája egész falára kivetítette. B. hiába ollózta össze a képet oly mesterien, e nagy teljesítményű nagyítógép, mely abban az időben a legmodernebbnek számított,, kimutatta a milliméternyi réseket a pókhálószálak vége és az ágyúcső belső fala között. „Hm..., ahogy ez kinagyította az ágyúcsövet... milyen szélesre — egy ilyet kéne bele húzni...” — mormolta a zsürielnök, s a pókhálócsövű ágyú képét határozott mozdulatokkal a papírkosárba szaggatta. B. a_ jól elvégzett munka örömével — minden tőle telhetőt megtett a szebb gondolat művészi kifejezéséért — várta az eredményhirdetést. Az pedig aggasztóan késett, már hónapokkal túlcsúsztak a határidőn. Sokszor látta szempillái alatt művét, amelyért annyira megszenvedett. Rettegve gondolt arra, hogy esetleg soha nem látja viszont a valóságban. Pedig már ott volt az utcákon... Rutinosnak ígérkező riporttal bízta meg a főszerkesztő. Egy új párt — nevét, meg sem jegyezte, annyi van belőlük — tagtoborzó gyűlését kellett fotóznia. Kiballagott a főtérre, ahová a pártocska elnökét várták a fővárosból. Már hajnaltól khaki-inges aktivisták, tüntetők vonulgattak föl, s alá a városban. A katonaságtól kilóra kiszuperált, magas szárú bakancsaik hangosabban dördültek, mint az egyre gyakoribb hadgyakorlatok távoli dörejei. Hatalmas, pajzsként maguk elé tolt, vagy diadalmasan fejük fölé emelt transzparenseiken a pókhálócsövű ágyú képét hordozták, amelyet átlós irányú és forradásos szélű erőszakos szakítások rajza szabdalt keresztbe.' A harcias polgárokat szószék és vakító elegáns öltönyben, megnyerő arcú szónok fogadta, aki erőteljes hangsúlyozással beszélni kezdett: „Hős fegyvereinket rozsda marja, pókhálók szövik be. Puhányok módjára, tétlenül nézzük az ellenünk acsarkodó hatalmak vészterhes megerősödését. Söpörjük el a pókhálókat. Mozgalmunk szimbóluma a szétszabdalt pókhálójú ágyúcsö...” (A Központi Sajtószolgálat 1978. évi novellapályázatának 3. díjat nyert alkotása.)
