Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-21 / 17. szám
1979. január 21. nféPÜJSÁG 5 Megszállottak ■ lőbb-utóbb a legtöbb családban, de alighanem egyénenként kinek-kinek is kialakul egy sajátos szókincse, vagy ha úgy tetszik „tolvajnyelve”. Egy-egy kifejezésnek megváltozik a köznyelvben szokásos tartalma és csak az érti, aki a szűkebb körhöz tartozik. Egyik barátom szóhasználatában az „etyeki” valamilyen rejtélyes okból azonos a „félkegyelművel”. Másutt azt kell tudni, hogyha valami „burány”, akkor az remek dolog, persze senki nem sejti, hogy miért. Vannak ennél kevésbé infantilisak és közismertebbek is. Ha valakiről azt hallom, hogy „Megfogta az isten lábát”, akkor nem mennyei pedikűrözésre gondolok, hanem arra, hogy az illetőnek valamilyen téren szerencséje volt. Mindezt annak jegyében kívánom előrebocsájtani, hogy a „megszállottak” énnálam nem ördögűzésre szorulókat jelent, hanem egészen mást. Egy — szerencsére — széles körben elterjedt emberfajtára gondolok. Bevallom, hogy nekem a legrokonszenvesebbre. Azokra, akik imádják szakmájukat, hivatásukat és nemcsak azért csinálják, űzik, miért több-kevesebb bért kapnák érte. (Az persze természetes, hogy kapnak.) Valamikor a gépállomások „hőskorában” Siba Jóska barátom, a perkátai ÁMG-nél azt álmodta éjjel, hogy szerelés (közben bennfelejtett, a kombájnban egy franciakulcsot. Ha reggel indulnák a gépek, az a kombájn menthetetlenül tönkremegy. Ijedtében felriadt, loholt a gépállomásra, felverte az éjjeliőrt: — a franciakulcs ott volt. Siba József szerelő volt, de ismerek ilyesfajta megszállottakat tanárok, ügyvédek, orvosok juhászok, ápolónők, gépkocsivezetők és vendéglősök között lis. Nem állítom, hogy mindig leányálom együtt dolgozni velük. Hajtják önmagukat és ha tehetik, hajtanak másokat is, mert őket viszont a szakma szeretete hajtja. El nem tudom képzelni, hogy K. úrnak, a nyugdíjas szabónak, vagy Cs. bácsinak, az ősz bőrdíszművesnek valaha is megfordult a fejében, hogy az ő keze alól — dehogy selejtes! — nem tökéletes munka kerülhetne ki. Valószínűleg az se, hogy ez a többlet erőfeszítés, energia, idegmunka „megéri-e” nekik. Ugyanis csak ez éri meg. Akkor is, ha előfordul, hogy van aki bolondnak tartja őket érte. Nem tudom megfigyelték-e a kedves olvasók, hogy bármelyik szakma megszállottjairól, kiválóiról van is szó, sose a saját szakterületük hasonló beállítottságú művelői mondanak róluk terhelő véleményt. pHJ lykor az az érzésem, hogy túlságosan szemérmesek va- mM gyünk. Félünk olyan szavakat használni, melyek pél- pp dául a pszichológusok számára mindennapiak. Ilyen a munka öröme is,f ami persze egyáltalán nem szűnik meg itt lenni köztünk, attól, ha nem beszélünk róla. A megszállottak se használják, talán mosolyognak is rajta. De azért érzik. O. I. Oko$-kór A címben jelölt betegség nem szerepel az orvosi könyvekben, a cikk írója nevezett el így egy jelenséget, amivel mostanában egyre sűrűbben lehet találkozni. Az okos-kórban szenvedő emberek persze, egyáltalán nem szenvednek betegségüktől, inkább környezetük nyög miatta. A lap- pangási idő változó, van akinél évekig tart, van akiben hónapok alatt kifejlődik a kór. A betegség gyakran kötődik iskola végzéséhez, ritkábban beosztáshoz. Vegyük csak Zs. esetét. A fiatalember munkahelyének javaslatára került a felvételi bizottság elé. Munkatársai jól emlékeznek még arra a hat év előtti időszakra, amikor felváltva tartották benne a lelket: igenis érdemes, kell tanulnia, megéri vállalni a vele járó terheket, jó képességű, kár lenne, ha nem élne a lehetőséggel. A buzdító szavák mellett másfajta támogatásban is részesült: míg a felvételi vizsgára készült, elvégezték helyette a munkáját, szelíd erőszakkal tuszkolták el ebédelni, egyik kollégája azzal a felkiáltással, hogy úgyis be kell járatni az autót, még a felvételire is elszállította. Zs. bekerült az egyetemre, eleinte nagy, később már kisebb erőfeszítéssel sorra lerakta a vizsgákat. Az okoskor az utolsó évben, a diploma előszelével együtt tört ki rajta. Először csak a közvetlen munkatársadnál volt okosabb, aztán piti szakembernek minősítette addig tisztelt főnökét, majd a felsőbb vezetésről állapította meg, hogy ugatják a szakirodalmat. Amint a zsebébe került a diploma, jogosnak és szükségesnek érezte, hogy időnként feljegyzéseket írjon, rámutatva bennük, hogy különféle kartársak mennyire tájékozatlanok, sűrű időközönként megjegyezte, hogy ő az általuk alkalmazott módszereknél százszor hatékonyabbakat alkalmazna, de hát minek, jó ez is, ezeknek, itt. Okos, friss diplomás kollégájuktól ma már félnek azok, akik annak idején rábeszélték a tanulásra. Pedagógus ismerősömtől hallottam arról az okos tanárnőről, aki egyetemi diplomával tanít általános iskolában. A tanáriban vita folyt egy a tévében játszott He- mingway-feldolgozásról. Elmondta a véleményét a tanárnő, aki Pécsett végzett, közbeszólt a tanítók közül valaki, aztán nyilatkozott az egyetemet végzett is. A vita még egy ideig tüzelt, aztán megunva az eszmecserét, bejelentette a bölcsészdiplomás tanárnő, hogy mit vitatkoznak vele, mikor nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben csak néki lehet igaza, ő végzett egyetemen, vagy nem? Persze, okos-kórban nemcsak diplomások szenvednek, legfeljebb az ő esetükben biztosabb a hatás. Mert a papír az papír, az oklevél sokak szemében valóban bizonyíték minden állításra. Az igazából okos diplomás — és ez vonatkozik a kis és nagyobb főnöki beosztásban lévőkre is — nem az oklevél vagy a kinevezés szövegére hivatkozva okos, nem arra hivatkozva kíván tekintélyt szerezni. Annál is inkább, mert hosszú távon az okos-kór és a tekintély messzebb van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől ... —g r----------------------------------------------I ndul a ródliverseny Már középiskolába jártam, amikor először osztozkodtam a felnőttek télváró borongásán. Addig a legkedvesebb évszakom volt: persze, csak a havas, jeges hetek, dehát emlékezetem szerint akkoriban decembertől februárig kitartott a hó is, jég is. Nem kellett azon töprengeni, hogy mit játsszunk, mivel töltsük el az iskola utáni délutánokat. Förgeteges hó- golyó-csatával kezdődött, aztán ródliversennyel folytatódott a nap, előkaptuk a síléceket — csúszkáltunk a lejtős domboldalakon. No és — korcsolyáztunk is. Aki túljutott az alapismereteken, az beállt a „hokisok” közé, és mivel az igazi hokisokkal is megtörténik, hogy időnként elhullanak, mi sem szégyelltek, ha olykor elvágódtunk a síkoson. A fél telet az utcán töltöttük, mégsem voltunk betegek Ki érti ezt — tűnődhetünk most, amikor egyetlen sál nélkül tett séta után már reszel a torlkunk: Mostanában ritkább az olyan időszak amikor hetekig eltart a hó. Számolták most is a gyerekek a napokat, meddig tartanak örömeik... ? Komáromi Zoltán képriportja. Csúszkálok Síbottal és anélkül A cél előtt Mosdató Repül a hógolyó, ki tudja hol áll meg... ? Egy deszkalap is megteszi...
