Tolna Megyei Népújság, 1979. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-21 / 17. szám

U NÉPÚJSÁG

1979. január 21.

Intarziakép egy asztalosról

Elvileg húsz éve ismerhetem. Hogy mikor találkoztunk először, nem tudom, ügy vagyok, ha valakivel, még ha isme* retten b, gyakran találkozom — kivált ha idősebb — köszönök néki. Miután többször találkoztam Keserű Sándorral, köszön* tem neki b. Nemigen köszönt vissza. Úgy gondoltam, hogy gőgös vagy zárkózott ember. - *

Amikor ajánlották, hogy a beépített szekrény és új ablakszárnyak készítése végett forduljak hozzá, pontos, precíz, jó munkát végez, kicsit vonakodtam, a köszönésügyben szerzett tapasztalatok alapján.

A bemutatkozás után, a kért munkáról érdeklődve az

a fajta mesterember bontakozott ki előttem, akikről úgy nyilatkozunk: „Hol vannak ma már olyan emberek?!” íme vannak. Minden határidőt pontosan betartott. Minden munkát gondosan elvégzett. Olyan érzésem volt és van, hogy talán a magáét

Nálunk haragot tartani nem szabad

sem csinálja nagyobb gonddal.

•

— Én nagyon szeretem az embereket. Hogy ez ne csak beszéd legyen, úgy csinálok mindent, hogy azért engem is szeressenek. Ez a mérték nálam és a visszajelző is. Akik igazságtalanul cselekszenek, tőlem nem kapnak elnézést, mert ha megkapnák, akkor a becsületeseket, a jószándékúakat nem szeretem. Tudok nagyon mérges is lenni. Az ilyenekre. Ezért aztán mindenki engem se szeret.

Hogy magával az a köszönés, hogy volt, hogy se...? Nem tudom. Mindenesetre gőgös nem vagyok. Ezt tapasztalhatta. Sokszor nagyon elmélyedek a gondolataimban. Talán azért nem figyeltem. Van gondom elég.

*

— A családi életemről nem szoktam beszélni. Most is legyen annyi elég, hogy amikor 1959-ben elváltam a feleségemtől, a bíróság a két nagyobb gyereket — az egyik lány, a másik fiú — nekem ítélte. Csak a legkisebb maradt az anyja mellett, mert annak még nagyobb anyai gondoskodás kellett. Azt aztán annyira ellenem nevelték, hogy ma úgy áll, hogy a József — így hívják — nem is a fiam. Semmi kapcsolat nincs közöttünk. A másik kettőt tisztességgel felneveltem — asszony nélkül. Ma már házasok. Unokáim vannak. A lányomékkal lakom. Ha a körülmények úgy kívánják, akkor én vagyok az unokáim pesztrája. Sütök, főzök, bevásárolok. Jól megvagyunk.

Vannak gondjaink, jók, rosszak, de közöttünk az a szabály, hogy „ami a szíveden, az legyen a szádon”. Haragot tartani pedig egyáltalán nem szabad.

*

1959 novemberében kerültem Decsre, az Alkotmány Tsz-hez, mint elnök. Előbb Júlia-majorban voltam elnök.

Mit mondjak? Volt vagy egymilliós deficitje az Alkotmánynak, sok rossz szerszáma, meg egy eléggé elrontott hírneve. Mást nem lehetett csinálni, mint dolgozni. Dolgoztunk. Én is pontosan ugyanúgy, mint a többiek. Arattam, kapáltam, takarodtam. A milliós deficit megmaradt. „Fizetni nem lehet!” — jött az ukáz. Már bizony, aki dolgozott, én annak fizetek. Fizettünk, persze nem annyit, ami járt, de kaptak az emberek.

Én mit kaptam? Hujujj! Akkora, de akkora letolást, hogy még ma is zeng a fülem bele.

’60 ősze igen esős volt. A határ egy sártenger. Nem vetettünk. Kijöttek a megyétől: „Márpedig vetni fogtok.” Elém tettek egy kötelezvényt, hogy írjam alá. Nem irtani. Megmondtam én a sár tetejére nem vetek, hogy a varjak, meg a gerlék fölszedjék a drága vetőmagot. Annak is szűkiben voltunk.

Nem hagytak. Végül aláírtam, de megmondtam, hogy nem vetünk. Az már őket se érdekelte talán, mint ahogy az elvesző vetőmag se. Nekik a takaró kellett, a papír.

Én meg aztán a megyénél, a pártbizottságon megmondtam a véleményemet, hogy a dolgozó parasztnak tilos fizetni, de a deficitet ilyen intézkedésekkel tovább növelni, azt lehet? Nem lehetett. Igen nagy dorgálást kaptak, meg fegyelmiket azok az elvtársak.

Nekem meg végül is útilaput kötöttek a talpam alá, mondván: „Keserű elvtárs,

te nagyon jószívű vagy ahhoz, hogy tsz-elnök legyél.” Ilyen szépen mondták. Csak úgy zárójelben hozzátették — féltek a nagy számtól — „Nézd, ne tegyünk egymás előtt keresztbe semmit. Menj el a megyéből.”

*

A szakmám asztalos, de mindenhez értek. Talán az apámtól örököltem ezt a képességemet. Ö is amolyan fúró-faragó ember volt. Sokat dolgoztam a moziknál.

Citerákat is készítek és néha muzsikálok rajtuk

Az akusztikai, esztétikai burkolásokat csináltuk. Nagyon vegyes munka volt. Szinte naponta kellett valami újítást találni, hogy hogyan lehet az ilyen vagy olyan anyagot felszerelni, vagy valamilyen váratlan feladatot megoldani.

Aki dicséri a kaposvári Vörös Csillag mozi belső kiképzését, az az én kezem munkáját is dicséri. Mi csináltuk a bodajki, a szennai, a karádi mozi burkolómunkáit is és Tolna megyében számtalanét.

Egy esetet hadd mondjak el. Vasar-Hirden az állomás üvegezési munkáit csinálták. Sorra törtek össze a drága, különleges üvegek az üvegezők keze között. Valakinek eszébe jutott, hogy a vasútnál dolgozott egy Keserű Sándor nevű munkás, aki nagyon ügyes kezű volt. Eljöttek hozzám, hogy vállal- nám-e a munkát. Miért ne. Megcsináltam úgy, hogy egyetlen egy se törött el.

A tsz mellett dolgoztam a vasútnál, a Szakály testvérek Szövetkezetnél — akkor kerültem kapcsolatba a mozikkal — végül a rendőrségnél voltam karbantartó. 1973- ban a lábam miatt leszázalékoltak, azóta nyugdíjban vagyok.

*

„A szakmunkás-vizsgára egyéni tanulás útján készült fel, a tantárgyi vizsgát letette.” Áll az oklevelén.

— Ez 1974-ben volt. Ha le is százalékoltak, nem ülhetek tétlenül — gondoltam —, valamit csinálnom kell. A fa az én mindenem, hát kiváltom az ipart. Igen ám, csakhogy nekem semmi papírom nem volt arról, hogy asztalos vagyok. Az életemet a gyalu- pad mellett töltöttem, tudom a szakma minden fortélyát- fogását, de papír nincs. Megvásároltam a szakkönyveket, áttanulmányoztam őket és vén fejjel levizsgáztam, hogy legyen papír.

' 111 ................. ! ......I—,,..,,.,,. „ ..... ........... . 11,1 I

— A faragás a szenvedélyem. Sokszor egész nap csinálom. Díszdobozokat, tálasokat, tükrösöket, citerát, sarokpadot, meg mindenféle mást. Éjjel is gyakran felébredek, mert nem hagy nyugodni egy-egy gondolat ilyenkor aztán fettelek és nekiállok a faragásnak. A reggel az asztal mellett talál.

Hogy lesz-e az unokák közöl inasom? Megtanulják-e a faragást? falán nem is fontos kérdések. }

Az a fontosabb én szávai, példával erre tanítom őket —, hogy megtanuljanak szépen, szeretőiben élni

CZAKÓ SÁNDOR

I kisfiú csak abban különbözött a többi kisfiútól, hogy

Ä

erös akarata volt, s hitt a mesékben. Elismerem: furcsa ez a kettő így együtt, de nem tehetek róla, —-J ilyen volt ez a kisfiú. Mesehivése olthatatlan kíváncsiságából fakadt, akarata pedig azért acélozódott kemény- nyé, mert nem akart, semmiképpen sem akart csalódni a felnőttekben. Nem, nem akart, s úgy gondolta, hogy ha ilyesmi fenyegetné, akkor a legnagyobb nehézségek és viszontagságok árán is meg kellene előzni, meg kellene akadályozni — erővel vagy furfanggal, úgy, ahogyan az a mesékben szokott történni. A mesék kisfiú hőse jó szívével, eszével és erős akaratával mindig győzedelmeskedik a rossz felett, megöli a gonosz varázslót, kiszabadítja a királykisasszonyt a hétfejű sárkány rabságából..., de mi lesz akkor, ha a királylány nem akar kiszabadulni a rabságból, ha a király akkor sem adja a kisfiúnak a fele királyságát, ha megszabadult országa a gonosz boszorkánytól, s ha az álmából felébresztett Csipkerózsika kikacagja a szabadi- tót?

Elszomorodott a kisfiú erre a gondolatra, és tépelődve indult a kirándulóbusz körül nyüzsgő gyenekhad felé. öt perc múlva már ő is ott nyüzsgött, tolakodott a többi között; az úton ő is beszélgetett, nevetgélt, énekelt, csak néha-néha felhőzte be szemét a csalódás lehetőségének gondolata. A busz pedig futott velük hegynek fel völgynek le, hídon át, csörgedező patak medre mellett, s megállt egy nagy, sűrű erdő szélén. A gyerekek kirajzottak, futkároz- tak, labdáztak, játszottak, de amikor egy órával később a tanár összehívta őket, a mi kisfiúnk nem volt közöttük. Keresték-kutatták, nem találták. A sofőr bement a faluba telefonálni, rendőrök, erdészek kutatták a rengeteget, mindhiába. Alkonyodott már, amikor a busz az aggódó tanárral, s a néma gyereksereggel megindult vissza, a város felé.

A kisfiú pedig eközben nyugodt, eltökélt léptekkel haladt a sötét rengeteg mélye felé. Tudta, hogy rövidesen találkoznia kell valakivel, aki majd útbaigazítja. Nem is csalódott. Oldalvást megzörrent a haraszt, egy jól megtermett nyúl ugrott elő a sűrűből, és óráját előhúzva mellényzsebéből sopánkodni kezdett.

— Ö jaj, megint elkéstem, nekem sosincs elég időm... — Ugye te vagy az a nyúl — kérdezte a kisfiú — aki a kis Alizt elvezette a Csodaországba?

— Én hát — válaszolta a nyúl —, és ahogy akkor sem volt időm, most is el fogok késni a Szívkirálynő kerti ünnepségéről. Ó, jaj...

— Ide hallgass — mondta a kisfiú. — Ha megmutatod nekem az utat Meseország felé, adok én neked időt.

— Csakugyan? Honnét van neked annyi időd, hogy még nekem is juttatsz belőle?

— Apu mondta, hogy az üzemben műszakváltás előtt már egy órával mindenki azon panaszkodik, hogy nem tud mit kezdeni ezzel a rettenetesen lassan múiló idővel. Hetvenen dolgoznak abban a műhelyben, az naponta hetven óra. Neked adom ezt a hetven órát.

/

— Köszönöm — rikkantott a nyúl, örömében összecsapkodva a két fülét, és mielőtt kényelmesen tovabaktatott volna, egy ösvényre intett. — Ezen indulj el, és balra, mindig csak balra...

Az ösvény egy nagy fűzfához vezetett. A fűzfán egy rézangyal ült és fütyörészett.

— Hol jársz itt, kisfiú, ahol a madár sem jár — kérdezte a rézangyal, egy kicsit abbahagyva a fütyülést.

— Meseországot keresem.

— Hiszel a mesékben?

— Hiszek hát.

— No ha hiszel, mehetsz tovább. Erre balra. Ott gubbaszt a testvérem, az majd továbbigazít — mondta a rézangyal, és folytatta a fütyülést.

A fűzfán fütyülő rézangyal testvére egy nagy befagyott tócsán ült, és a jeget kopogtatta. A kisfiú bátran megszólította jégen kopogó rézangyalt is.

— Merre visz az út Meseországba?

— Oda csak az juthat el, .ákinek erős az akarata — mondta a rézangyal, egy pillanatra abbahagyva a jégen- kopogást.

— Az enyém erős. És nem akarok csalódni a felnőttekben. Azért jöttem ide. Egy csomó felesleges időtől már meg is szabadítottam őket.

— Na jól van, eridj csak, erre visz az út — mondta a rézangyal és tovább kopogtatta a jeget.

Ment-ment a kisfiú az egyre sűrűbbé váló rengetegben. Egyszerre csak egy bódét pillantott meg a fák között. A bódé ablaka nyitva állt, polcán mézesbábok tarkállottak, de a kémény nem füstölgött, és a Bábsütő a bódé előtt üldögélt.

— Miért vagy ilyen szomorú? — kérdezte a kisfiú.

— Már hogyne volnék szomorú — felelte a Bábsütő, — amikor egy szikra tüzem sincsen, de még tűzrevalóm sem akad, és nem tudom folytatni a bábsütést.

— Egyet se búsulj, segítek én rajtad. Az én városomban télidőben mindenki tárva-nyitva hagyja az ablakot, hogy megszabaduljon a forró radiátorok felett reszkető levegőtől. Néked adom azt a sok-sok meleget, süsd meg rajta a mézesbábjaidat.

Tovább, előre. Egy tisztáson, a zöld fű között három szép nagy narancsot talált. A Nap elviselhetetlenül forrón sütött. Ki kell szabadítani a narancsokból a királykisasszonyokat, gondolta a kisfiú, s a többit majd meglátjuk. És gyorsan felmetszette mind a három narancsot. Egyszerre ugrqtt elő mind a három királykisasszony, s egyszerre kezdtek el jajgatni. »

— Egy csepp vizet, egy csepp vizet, különben elpusztulunk.

— Van nekünk otthon elég vizünk — mondta a kisfiú — ha csak minden ötödik csapot zárnak el rosszul, egy nap alatt annyi víz csöpög ki belőlük, hogy halálotokig elég. Nektek adom azt a sok vizet.

Ingbe-bocskorba öltözött jajongó néptömeg közé keveredett innét a kisfiú. Megtudta tőlük, hogy levelet írnának Szakán cárnak, még írástudó is akad közöttük, de nincs egy darab papírosuk sem. Nos, a kisfiú bőkezűen nekik ajándékozta azt a sok papírt, amit az ő városában teljesen hiábavaló akták, tervék, jelentések írására használnak fel, és ment tovább. Mitkey, a Csillagegér akadt útjába. Szegény egérke, miután megjárta az űrt, elektrosokkot kapott egy rosszul szigetelt vezetéktől, és elfelejtett beszélni, csak bajszának mozgatásával jelezhette, mire vágyik. És a kisfiú nekiadta azt a sok-sok felesleges szót, ami otthon egészen mihaszna módon szokott elhangzani.

Óz, a nagy varázsló volt a következő állomás. Baja az volt .Óznák, hogy nem tudott már újabb csodákat teremteni. Ä kisfiú megadott neki egy telefonszámot, és azt tanácsolta, hogy hívja fel a számon azt a gyárat, ahol sok-sok mérnök mindenféle személyzeti ügyekkel bíbelődik, meg állandóan értekezleteken szunyókál, és kérje kölcsön őket egy időre. Majd teremtenek azok olyan csodákat, ha dolgozni hagyják őket, aminőket még nem látott a világ!

Óz palotája mögött az árokparton szepegve üldögélt a Gyáva Oroszlán, ez a nyúlszívű, nagy tappancsú, sárga óriás cica. A kisfiú neki ajándékozta azt a rengeteg bátorságot, ami otthon csak akkor szokott megnyilatkozni, ha beosztottakról van szó, s ment tovább. Lessie, a szép skót juhászkutya állt elébe az ösvényen, és farkcsóválva arra kérte, mutassa meg neki a hazafelé vivő utat, mert eltévedt. A kisfiú pedig nekiadta azt a képességet, ami otthon mindig minden felnőttnek megmutatja a nagykapu mellett a kiskaput...

Ki tudná elmondani, kivel-mivel találkozott még, s kin hogyan segített a mi kisfiúnk, de minden találkozás és minden jótét után úgy érezte, hogy egyre kevesebb oka van csalódni .a felnőttekben. Utoljára még az Ezeregyéjszaka óriásával beszélgetett egy kicsit, és akkor eszébe jutott az édesanyja. Az óriás azonban nem kért semmit, és készséggel vállára vette a kisfiút.

öreg este volt már, amikor a városban hír.e futott, hogy a kisfiú megkerült. Csapatostul tódult a város öregje-fia- talja az iskola felé, hogy tanúja legyen a kisfiú elbeszélésének, s hogy megtudják, miért érzik néhány órája úgy, hogy szebb és könnyebb az életük.

De a kisfiú nem szólt semmit, csak ült a kerítés kőkor- látján, és mosolygott. Szívből mosolygott.