Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-31 / 307. szám

10 wÉPÜJSÁG 1978. december 31. PÁKOLITZ ISTVÁN: Újesztendőre Adjon Isten minden jót olyat ami sosem volt A kétkedőt nagy hit óvja midőn gyötrii meddő óra Kesergőnek kacagásra forduljon lepittyedt szája A beteg erőre kapjon két bák-arasznyit ugorjon Jobb munkához tisztességet nagyobb kedvet emberséget Minden lánynak jó szeretőt ha nem elég egy hát kettőit Pulyákat az asszonyoknak ameddig nem hervadoznak Ordaserkölcs dölyfös ármány kezesed jen: kezesbárány Katonának bodzapuskát telt kulacsot hátsósunkát Jó parolát hű tenyérnek a világnak békességet Nem egy évre se kettőre de örökös-mindörökre Adjon isten minden jót amilyen még sosem volt Szüts Dénes: Csak butaság Kóbor Angelika egy napja: — Csak! Egy hete: — Csak, csak, csak, csak, csak, csak, csak. Egy hónapja: harminc csak. A televízió XIII. csatornája vetélkedőt hirdetett, ki tud a leglényegtelenebb dologról leg­lényegtelenebbet mondani. Kó­bor Angelika földközi-tengeri hajóutat nyert. — Szeretsz? — kérdezte a fekete, őrjöngő viharban az el­ső matróz, aki tíz napja ostro­molta Angelikát. — Szeretlek. —■ Miért? — Csak. A hajó imbolygott, a matróz a nőt nehezen tudta átpréselni a kajütablakon, de végre meg­volt vele, s bekattintotta az ablak vörösréz kampóját. Whis­kyt töltött magának, megköny- nyebbülve ivott. Angelikát egy hét múlva ki­fogták a tengerből. Ázott, fá­zott, sírt, nedvesen csöpögött, éhes és szomjas volt. Rögtön egy kajütbe kísérték. Azt mond­ta, nem megy. — Miért? — húzta föl szemöl­dökét a kapitány. — Csak — mondta Kóbor Angelika boldogan. Szakonyi Karoly: — És arra, ott? — kérdezte a férfi. Intett a feleségének, hogy jöjjön, néz­ze meg ő is. — Az ott a kamra — mondta a sovány, magas öregember, s máris ki­nyitotta az ajtót. — Tessék. Lépcső vezet a padlásra. A polcok egészsége­sek. Nincs pince. — Pince nincs? — csodálkozott a nő. — Há az nincs — ismételte az öregember. — De ez a kamra éppen elég. Hideg ez. Már úgy értem, nyáron is. Hűvös. Télen meg eláll itt minden. Terményt úgysem tartanának. — Nem, azt nem — mondta elgondolkodva a férfi. Átlépte az útjába ke­rült kisszéket, benézett a kamrába. — Nem, terményt nem, á! ugyan! — Üres üvegek sorakoztak a pöloókon; egy elég nagy vaslábos meg minden­féle lim-lom, tál, daráló hevert szerteszét. — Na, mit szólsz hozzá? — for­dult a feleségéhez. A nő a kockás7 tweed kabátjának ujjába dugta a kezét, fázott. Össze is húzta magát a fűtetlen konyhában. A falak alaposan áthültek, sugárzott belőlük a tél dermesztő hidege. — Mióta áll üresen a ház? — kérdezte az öregtől. — Hát... úgy november dereka óta. — Fázik a Lábam — kapaszkodott a férje karjába. — Na, de mit szólsz hozzá? — Kicsi. — Ricsi — bólogatott gépiesen a férfi. — De azért nézzük meg még egy­szer a szobákat. — Hát akkor, ugye... ez a veranda — mondta az ember, amikor belép­tek a következő helyiségbe. — Ez a veranda, az meg a szoba. Cserépkály­hával fűthető. Ide meg vaskályhát lehet állítani. Ott a kéményluk. ' — És a bútorokat? — érdéklődött a férfi. — Hogy azokkal mi legyen? — Nekem ezek nem kellenek... egyik sem kell — mondta gyorsan az asszony. — Hát én nem tudom — vont vállat az öreg. — Megbíztak, hogy mindent eladhatok a házzal együtt. Ha kell a vevőnek. Ha nem, akkor másként rendelkeznek. — Megmarkolászta az ágy támláját. — Megjegyzem, erős holmik ezek. A nő meg se hallgatta. Két kezét, mint valami muffba, bebújtatta a ka­bátja ujjaiba. Magas sarkú csizmájában le-fel járt az ura után. A selyem­sál hátracsúszott fekete hajáról. Kinézett az ablakon a kertre. — Elég ki­csi ablak. — Ricsi — 'mondta töprengve a férje. Egyre csak számolt, számolt, hogy megérné-e a vásár? A telkek már nagyon drágák itt a Duna mentén, nem is igen lehet üres telket találni. És mindennek megy fel az ára. A ház nem valami elsőrendű, de nyaralónak megtenné. — Hát igen, kicsi, kicsi — \ mondta bólogatva. — És nem vizes ez? — állt az öreg élé az asszony. Fel kellett rá néznie, olyan hórihorgas ember volt. Közel került hozzá; nem tudta, hogy az az áporodott szag, amit érez, a házból, vagy az öregember ruhájából árad-e? Elfordult, hátrább lépett. — Nincs itt talajvíz? — Az nincs, mert elég messze esik a folyótól, meg aztán dombon va­gyunk. .. — Hát ez az, hogy messze a folyó — kapott a szón az asszony. — Én nem engedhetek az árból. — Na, nem is azért — fordult hátra a férfi. — De a háromszázhetven- ezer az sok. — Sók — bólintott rá az asszony. A férfi kinyitotta az ablakot; rángatni kellett a keretet, egy szilánlknyi le is pattant a deszkából. — Sok — mondta közben a férfi. — Az nagyon sok. Az öregember nem szólt. Állt türelmesen, kezében megcsörrentek a ka­rikára fűzött kulcsok. Várta, hogy nézelődjenek. A családdal úgy egyez­kedett, hogy ötezer forintot kap, ha eladja a házat. Egy összegben kapja, függetlenül a vételártól. Nem akart százalékot. Ki tudja, mikor adják el, hogyan alakulnak az árak, meg minden. Ki mondhatná meg, mi lesz a pénzzel, az is lehet, hogy fillérekért kell eladni, mert megszűnik ez a fene nagy költekezés, ötezer — az ötezer. — Nézd csak — hívta az ablakhoz a feleségét a férfi. — A kert nem csú­nya. — Nem ám! — mondta az öregember. — Meg aztán be is lehet füvezni. Akár én is elvállalhatom. Tavaszig meg is lenne. A fákat is megmetszeném időben. — Ügy látom, ezek gyümölcsfák. — Azok. Mind az. Ez itt mind gyümölcs. Évek óta én metszem ezeket. Ö már nem tudott ilyesmivel törődni... az öregasszony. Szóval hát akié ez a ház volt. Tavaly ősz eleje óta már fel sem kelt. Én segítettem itt min­dig. Azért is bíztak meg az eladással. Persze csak úgy szívességből csiná­lom. .. hogy ne legyen préda. Már csak a régi emlékek miatt is. Mert rég­óta ismertem én ezeket. Az asszonyt... meg az urát is. Pedig az már húsz éve meghalt. Húsz éve élt itt egyedül ez a szegény asszony, dolgozott ám eleget, csak az utolsó időkben kellett neki a segítség... gyereke nem volt, soha nem lett gyerekük, de jól megvolt, amíg a lába bírta, hanem amikor öregedni kezdett, úgy nyolcvan fölött... — Nyolcvan fölött?! — nevetett fel halkan a ;nő. . — Az őszön, amikor meghalt, nyolcvanhat éves volt. — Érzed ezt a jó levegőt? — kérdezte a férfi. — A levegő az itt nagyon jó — mondta gyorsan az öregember. — A víznek van ilyen erős szaga, nem? — Hát a víznek is, meg az erdő is itt van, meg minden, amit csak akar. Csend van. Megéri, azt mondom... — Az öreg köhintett, látta, hogy a fér­fi már megnyerhető. — Azt mondom, tárgyaljunk, elintézem magának, hogy engedjenek az árból. — Sokat kell engedni, ha azt akarják, hogy tárgyaljak — pillantott rá rosszkedvűen a férfi. Tudta, mit jelent ez, az öreg vár tőle egy kis jutalé­kot. — Érdekel a dolog, komolyan érdeklődöm, de... szóval ennyi pénzünk nincs. — A feleségére nézett. — Igaz? — Nem adunk azonnal választ — mondta a nő. Elsétált mellőlük, átment a verandára, unottan turkált a sublóton heverő holmik között. Vastag, koc­kás füzet akadt a kezébe. Belelapozott. Régies kézírást látott, kusza, görbe sorokat, öreges betűivel valaki teleírta az oldalaikat. Le akarta tenni, de egy fél mondatot találomra kisilabizált ot látam előzsör csicsókát — nem értette, újra elolvasta ot látam előzsör csicsókát — ott láttam először csi­csókát! jött rá végre az értelmére, aztán hirtelen rádöbbent, hogy illetlen­séget művel, becsukta és letette a füzetet az asztalra. Fényképeket látott a falom. Ovális fakeretben voltak — egy bajuszos férfi kalappal, mellény­ben; fejkendős parasztasszony; fess, fiatal nő a húszas évek divatja sze­rint szűkre szabott, hosszú ruhában. Nézte az idegen arcokat, közben hal­lotta, hogy a férje odaát magyaráz valamit az embernek; a félig nyitott ajtón át látta a férje hátát; mit akarunk itt, gondolta, amint elnézte az urát az elegáns, halszálkás télikabátban, mit akarunk itt ebben a házban? — ... negyvenet — hallotta az öregember hangját. — Negyvenet bizto­san elengednek, ezt megsúghatom, ffa én azt mondom, hogy önök komolyan gondolják, Ha meglátják az előleget, garantálom, hogy engedni fognak... — Mikor épült ez a ház? — kérdezte váratlanul az asszony. — Ügy tudom, harmincban. Igen, akkoriban. A férje kijött a szobából a verandára. Az öreg készségesen kísérgette, már sejtette, hogy innen is leesik egy ötös, ahogy a családtól is. Csak meg ne gondolják magukat. — Felírnám a címüket — mondta, s körülnézett, hol találhatna papírt. Meglátta a füzetet az asztal sarkán. — Ez a maguké? — Nem — mondta a férfi. — Itt hevert — mondta a nő. — Nem fogják megbánni, és azt is meg kell mondanom, hogy van né­hány jelentkező. Egy-kettőre elkel, de én maguknak akarom... Nem sokat töprengjenek, itt leszek, mindent megcsinálok tavaszig. Meg lesznék elé­gedve. Akkor hát szabad a címét, uram? — Kinyitotta a füzetet, s kitépett belőle egy lapot. Üres oldal volt, de az asszony észrevette a másik felén a kusza betűs írást. — Van. nálam névjegy — mondta a férfi. Kivett egyet a tárcájából. — Tessék. Ha netán telefonálna, akkor csak este... — Csak a postáról tudnék. — Ja, igen. Hát írjon, De mi úgyis jelentkezünk. Amíg egyezkedtek, az asszony felvette a kitépett füzetlapot. Ha már így semminek tekintik, gondolta, megnézheti alaposabban. A világosság felé tartva böngészte a sorokat. még nem jártam iskolába és sok szép példabeszédeket mondott a nyári estéken üldögélve sok szép mindenre megtanított, hiszen most is fülembe csengnék szavai, pedig régen volt, Édesanyám. Esténként ahogy magam előtt látom, elém tárulnak kint a holdfénynél a nagy óriás nagy diófa, alatta a kicsi gémeskút és az a szép nagy rózsábokor... amikor a pompás illatát a csendben ... utána volt egy magas eperfa, amikor érett a szeder a lelkem- re kötötték, hogy seperjem össze nyírfaseprűvel, ez nehezemre esett, mert így keveset tudtam játszani... — Hát akkor mehetünk is — fogta meg a könyökét a férje. — Mi ez? — Semmi — mondta a nő, s az asztalra ejtette a papírt. — Ha nem veszik rossznéven, még maradnék — mondta az ember. — Bezárok itt... Kitalálnak. A kocsinál az asszony visszanézett a házra, a kertre. — Tetszik? — kérdezte a férje. — Olyan érzésem volt, mintha valaki még lett volna ott, benn, rajtunk kívül. A férfi felnevetett: — Ne beszélj butaságot!... Hidd el, megéri. Átala­kítjuk, rá sem fogsz ismerni. — Indított; bekapcsolta a világítást. Már szürküllött. • . ' V A házban az öregember becsukta az ablakot, onnan nézte, hogyan ka­nyarodnak ki az útra. Átment a verandán, kabátja szárával lesodorta a füzetet az asztalról. A füzet a hátára esett és szétnyílt. Az öreg észre sem vette. — Ha megveszik, tavaszra lesz egy kis pénzecském — gondolta, amint bezárta az ajtót. Átvágott a kerten, becsukta a vaskaput is. Csend lett. Később egy kis esti szél támadt, befőtt az ajtó alatti résen a házba, a léghuzat végigsöpört a veranda padlóján. Halk nesszel peregtek a padlón heverő füzet lapjai; peregték; aztán az áramlat elnyugodott, az írás ott feküdt mozdulatlanul a gyerekek ették, azt mondták, finom, jó, a belseje nagyon szép fehér volt, én a három krajcáros bicskával pucolgattam és ettem:, de hiszen job­bat is ettem ennél, amikor a pesti rokonok narancsot hoztak, de már mint pici gyermek bennem volt, hogy össze kell rakni amit kaptam s rendsze­rint az történt, hogy megették előlem, persze sírásra állt a szám, no de édesanyám azt mondta, csend, miért nem etted meg, mit rakosgatod el.. * A légjárait később megint lapozgatta a füzetet ... és maga a természet a fenséges pompájával... a nagy örömtől a szí­vem ellágyult... a harangszó köndulása... ha későn szaladtunk, istenem, de jó futó voltam, még fára is másztam eleget, de a madarak fészkét nem bántottam, mert tudtam, hogy bűn... a kötényem kilukadt... dolgoztak a létért, a mindennapi kenyérét, azt mondta, na lányok, gyerünk szántani, no, hogy én benne ne legyek, olyan nincsen, mert pénzről volt szó, emlék­szem, nagy szarvú, fehér ökröket kaptam, de előzőleg, mielőtt szántaná mentem, már a szecskavágónál hajtottam ökröket, 25 fcrajoárt kaptam egy hétre, úgy örültem neki, sok volt a keresetem... szekér takarmányt levág­tunk és az emberek reggelizni menték, én is ettem vajas kenyeret, a járom rúdjára ültem, s ott volt egy csukló, ami a szecskavágót hajtatta, az kapta el hátulról a szoknyámat, meg is halhattam volna, de én abban a pillanat­ban, hogy hó, he, Huszár, és az egyik ember, András bácsi szaladt oda, lát­ja a ruhát egészen összecsavarta rajtam a rúd, így hát rögtön elhasította késsel. Már fulladoztam, de magamhoz tértem... ölbe kapott... félni, hogy a szememre megy, ha a szembogárra megy a vér, elveszítem a szemem világát. Jeges aludttejjel lett állandóan borogatva... hogy megijedt drága Édesanyám... minden elmúlt, miért is múlik el minden, szomorú... de ahogy hozta a sors.... Már mint asszonyt is... nem akarta, hogy elmen­jek, pedig ő a kórházban... Egy lap megemelkedett ... mert hiszen mindannyian... de a légáramlat visszaszorította a lapot ... nem akarta, hogy elmenjek, pedig ő a kórházban... A ház üres volt és sötét. A kert is beleveszett a sötétbe. A köd ráfagyott az ágakra meg a kerítés vasára. királyok Rékássy Csaba rajza KAROLYI AMY: Hullott szílua Kék virágként fűbe búvik, mig egy cefre-hordó mélyén a szilva-léttől elbúcsúzik. Megkísérli mélybe szállva, mi nem sikerült szilva-módon, megvalósul szesszé válva. Illosztalgía

Next

/
Oldalképek
Tartalom