Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-28 / 304. szám
I A ^PÜJSÁG 1978. december 28. Moziban Kis hazánkban a távolságok és a közlekedési viszonyok — sajnos — nem engedik meg, hogy egyvégtében két és fél napot tölthessek expresszvonaton. így eléggé nem 'kárhoztatható módon elesek attól a lehetőségtől, hogy csinos hálókocsi-szom- szédnőm (Jill Clayburgh) velem óhajtsa tölteni az éjszakát: — méghozzá az első vacsora után és árán, ami igazán nem nagy befektetés. Igaz viszont, hogy így az sem adatik meg nekem, hogy halott Rembrandt-kutatók lógjanak az ablakom előtt, egymás után kidobjanak, kiessek és kiugorjak a robogó expresszből, mindig vissza- jusak, majd némi akrobatikus mutatványok árán lekapcsoljam a kocsikat a vezető nélkül száguldó mozdonyról, mely ilyesformán nélkülem rohan bele Chicago főpálya- udvarának csarnokába. Közben van még repülőgépes birkakergetés, lelőtt FBI- ' ügynök, nyílpuska, pisztoly- % párbaj és harc a helikopter- rekkel. Gondolom, sejti az olvasó, hogy ezek úján senki nem vádolhatja vontatott cselekménnyel, netán unalommal Arthur Hitlert, a „Száguldás gyilkosságokkal” című film rendezőjét. Műfaja szerint a krimiparódiához áll közel, de olyasformán, hogy a pa- rodisztikus elemek nem rontják a krimi cselekményét és valószínűségét. Hiszen mindez a korlátlan lehetőségek hazájában, az Egyesült Államokban játszódik, ahol már sokkal valósze- rűtlenebb dolgok is megtörténtek, mint némi lövöldözés az „Ezüst nyíl” nevet viselő expresszvonaton. Karácsony napján, amikor a filmet láttam, az egyik néző azzal a megjegyzéssel távozott a ruhatár felé, hogy „Ez volt a legjobb film, amit életemben láttam!”. Nem volt módom megkérdezni, hogy milyen sűrűséggel és milyen filmek csábítják moziba az illetőt. A magam részéről véleményét kissé elhamarkodottnak tartom, és nem tudom osztani. Abban viszont egyetértünk, hogy a „Száguldás gyilkosságokkal” a maga műfajában valóban nagyon jó, a néző önfeledten szórakozik, amiben fő része van a suta kertészeti-könyvkiadót alakító Gene Wildernek. Színészi teljesítményének éppúgy, mint férfiszépségnek még jóakarattal se mondható arcberendezésének. Az ifjabb nézők között bizonyára lesznek, akik sajnálják, hogy hasonló események a Bátaszék—Sár- bogárd közötti személyvonaton még elvétve se fordulnak elő. A baja—budapesti gyorsról nem is beszélve. Nem annyira a gyilkosságokra gondolok, mint inkább a száguldásra ... ORDAS IVÁN Első csengetés Rádió A csengetés tulajdonképpen nem első, mert ha jól emlékszem december 20-án épp a harmadik hangzott el. De azért elég frissen cseng a fülekben ahhoz, hogy érdemes legyen szólni róla. A televízió „Műsorainkat ajánl- juk”-jának rádiós változatáról van szó, de az előbbinél sokkal mélyebbre hatolóan, átfogóan, „rádiószerűen”. A legutóbbiból — ha nagyon odafigyelt az ember — ki lehetett érezni a rádióhallgatás technikájára való nevelő szándékot. Mindez jól elfért az alcím jelezte gondolatkörbe, mely szerint az „Első csengetés” tulajdonképpen „a Rádiószínház híradója”. Bore- nich Péter, a szerkesztő1' riporter ebben az esetben a hangok rejtelmeibe igyekezett bevezetni a hallgatót. Olyan kitűnő segítséggel, mint például Sinkovits Imréé, aki Gyárfás Miklós: Mesterfogás című hangjátékában (Kossuth, 1979. január 1.) egy embert játszik kétféle külsővel és az eltérő külsőt egyes egyedül a beszédével kell érzékeltetnie. „A ritmus, beszédmodor, hanghordozás a megjelenítés sajátos eszközei” — mondja és él is ezekkel. Csurka István: Defenzív vezetés című hangjátéka (december 29-én hallható) „Nagytakarítás” címmel színműként már látható volt. Színművet úgy ír az ember — vallja a szerző —, hogy írás közben a történést, de még az alakok arcát is látja. A hangjátékban mindezt láttatnia kell. Ennek kapcsán került sor, sok példával színesítve, a zenei effektusok fontosságának érzékeltetésére. Mindez arra is felhívja a figyelmet, hogy míg a „háttér- rádiózás” egyre elterjedtebb divattá válik, a modern hangjáték finom hanghatásainak érzékelése és élvezete teljes figyelmet követel. Az „Első csengetésben” jelzett hangjátékok egyik-másikára, így például Vészi Endre: Sárga telefon-ára kritikai oldalunkban még visszatérünk. O. I. A szekszárdi művésztanárok ritka szép élménnyel ajándékozták meg azt a közönséget, amely a hirtelen zordra fordult időjárás ellenére is dugig megtöltötte december 18-án az Augusz-ház nagytermét. A már hagyományokat is magáénak - mondható hangversenysorozat ez esti koncertjéről egyöntetű „folyosóvéleményt” alkotott a telt ház: kiemelkedő volt, talán a legnagyszerűbb az eddigiek közt — igazi karácsonyi ajándék. A műsor nyitó számaként Leclair: D-dúr szonátáját szólaltatta meg Balázs István (hegedű), Mártonka Tünde (cselló) és Lányi Péter (csembaló). Az utána következő Vivaldi-mű (Négy évszak II. tétel) mintegy hangulati — lírai ellenpontját adta a triószonáta ötlet- és fordulatgazdagságának. Ezután ismét Leclair-művet hallhattunk M. Pálma Ilona és Balázs István előadásában, két hegedűre írott G-dúr szonátáját; úgy, ahogy azt a zeneszerző kottafejekbe kódolta: szellemesen, franciásan könnyed eleganciával. Szünet előtt és után Husök Rezső adott elő három darabot. Beethovennek (a saját elhatározásából önállósított) F-dúr Andantéját hallgatva őszintén sajnáltuk, hogy nem került eredetileg szánt helyére: a nagyszerű Waldstein- szonáta középrészébe. A ringató, de amellett technikailag igen kemény feladatokat támasztó Chopin: Berceuse (Bölcsődal) majd f-moll etűd ismételten meggyőzte a hallgatóságot előadójuk avatott — ennél több: beavatott — voltáról. Igen szép színfoltja volt az estnek Brahms: Két brácsadala Kovács József (ének), M. Pálma Ilona (brácsa) és D. Kugler Zsuzsa (zongora) tolmácsolásában. A brahmsi hangzatvilág komoran fenséges és mégis mindvégig meleg színgazdagsága öltött testet Rückert és Lope de Vega költeményeinek partnereként. Zárásul a dalköltők fejedelmének: Schubertnek hangzott fel — ezúttal hangszeres műve: az a-moll hegedű—zongora szonatina (Balázs István hegedű, Lányi Péter zongora). A zeneszerző most sem vált igaztalanná önmagához: mindvégig fájdalmas, befelé forduló dalolást hallottunk, méltó előadói kezek alól. DOBAI TAMÁS Színházi esték Olasz szalmakalap A szekszárdi közönség a ruhatárban kapott műsorlapon idézett kritikától felajzva várta Labiche Olasz szalmakalap című zenés komédiáját, a Kecskeméti Katona József Színház előadásában. A nagy csöndekből és a tétova tapsokból ítélve a közönség kellemesen izgatott várakozása nem teljesült: ez a száguldó bohózat nem az volt, ami egy abrakká vált florentin'kalap történetétől várható. Szőke István ezt a tipikus — és nemi is a műfaj javába tartozó — francia komédiát magához ragadta, aztán a birtoklás biztos tudatában áthangszerelte. Amit ezek után a színpadon láttunk, az nem egészen komédia, nem is bohózat, leginkább valami burlesztk. Abból viszont a legjobb fajta. A kiszámítottan eltúlzott gesztusok, har- sányságok, az utolsó percig káprázatos tempó, amit olyan kitűnően jelenített meg a kecskeméti társulat, mégsem nyerték meg a nézők tetszését. Az az érzésem, ha mindezt filmen látják, felszabadultan nevetnek. Színpadon — magyar színpadon —, viszont annyira ritka az ilyen produkció, hogy egyáltalán nem meglepő, ha a közönség hirtelenjében nem is tud mit szólni hozzá... Ráadásul Szőke István egy kicsit megkeserítette a heppiend mézét is. Eugene Labiche történetében igazán nincs jelentősége annak, hogy a kispolgári atya nyomban Odaígéri lánya kezét az ismeretlen úrfinák, amint megtudja, hogy komoly járadéka van. Annak sincs dramaturgiai funkciója, hogy a lány kesereg, amiért mégcsak nem is ismeri a vőlegényt. Mindez csak akkor kerül szóba, amikor már tizenkettedik órája trappol a násznép az időközben férjjé változott úriember után, aki a lova által elfogyasztott florentinkalap helyett keres egy ugyanolyat. A „hasonmás” kalap a zárójelenetben természetesen a legkézenfekvőbb és egyben legváratlanabb helyről előkerül, a kikapós hölgyike a fejére illeszti, afrikai udvarlója eltűnhet és végre az is kiderül, hogy a főhős nem csapodár, csak Iovagias... Csakhogy mielőtt mindez tisztázódik, a rendező kibeszélteti a színpadról a menyasszonyt — egy drámai dalbetéttel — mintegy aláhúzva a lány kiszolgáltatottságát, az apa rangsóvárgását. A násznépnek a „felső körökben” tett látogatása, a figurák megjelenítése is azt a finoman pellengérre állító szándékot érzékelteti, amire igazán nagyon alkalmas a komédia műfaja. Az előadás olyan jó összjátékot hoz, amelyben nem kisebbíti a többiek erényeit Reviczky Gábor rendkívüli teljesítménye, a vőlegény szerepében. Reviczky ebben a szerepben nagy színésznek mutatkozott, és Szirtes Ágnesről is kiderült, hogy nem egyszerűen „ügyeletes üdvöske”, hanem igazi tehetség. Reviczky mellett ő érezte a legjobban, amit a rendező Lábiche-ből kitalált. VIRÁG F. É. Tv-jegyzet Túlzás Jóból is megárt a sok. Karácsony második ünnepén a televízió ömleszteni akarta az örömöket. 9.20- kor kiderült, hogy a Rejtelmes sziget-et másképp. is meg lehet filmesíteni, mint ahogyan Verne Gyula megírta. 12.45-kor nyilazott Robin Hood, 14.50-kor kurjongatott és csónakokat borított Tarzan. 17.25-kor Kästner bájos Mákszem Matyija lopott, 20.05-kor San Francisco utcáin gyilkoltak, végül 21.20-kor felbukkant Páger a Villa Negrában és átvitt értelemben elénekelte a nézők hattyúdalát is, akiket bizony a játékfilmek ilyen özöne kimerített. Könnyű mondani, hogy nem kellett volna valamennyit végignézni! De amikor Páger olyan jó színész és Johny Weissmüller olyan rossz...-s. -n. Interjúk szovjet tudósokkal Még soha, senki nem csinált interjút velem, tehát nincs személyes tapasztalatom arról, hogy milyen érzés interjúalanynak lenni. Ugyanez fordítva már nagyon sokszor megtörtént, így sajnos pontos információkkal tudok szolgálni azzal kapcsolatban, hogy milyen egy rossz interjú. Ezek a tapasztalataim főleg pályám kezdeti éveihez kapcsolódnak, amikor sok kezdőhöz hasonlatosan én is mindent tudni véltem hivatásunkról. A rossz interjú alighanem ott kezdődik, amikor a riporter ötletszerűen kérdez, a megkérdezett pedig — akinek valószínűleg egészen másféle, és többnyire okosabb ötletei vannak — kínkeservesen válaszol. Rögtön a bevezetőben megnyugtathatom az olvasót, hogy Csák Elemér, a Magyar Rádió moszkvai tudósítója nem ilyen interjúkkal töltötte meg „AZ ÉLET RENDKÍVÜLI ESEMÉNY” című kis kötetét, melyet én némi beképzeltséggel úgy helyeztem el a könyvespolcomon, mint a Kossuth Könyvkiadó személyre szóló karácsonyi ajándékát. Pedig csak a feleségemtől kaptam. Tizenkilenc különböző szakterület művelőjével beszélgetett, a világ- ranglista élvonalában jegyzett nagyságokkal. Ez a „jegyzés” nem azonos azzal a sűrűséggel, mint ahogyan mondjuk Beckenbauer neve a sajtó hasábjain előfordult, így itt is mellőzzük a nevek felsorolását. Aligha valószínűi, hogy az olvasók többségének bármit is mondana valakinek a neve, aki a köz- érthetőség kedvéért így határozza meg munkaterületét: „A fő témám jelenleg a tudományos-technikai haladás matematikai modellezése.” A Magyar Rádió kitűnően képzett gárdája egyik tagjáról — így Csák Elemérről — se feltételezhető, hogy egy Személyben alapos ismerője lenne a fizikának, csillagászatnak, gerontológiának, növénynemesítésnek, földrengéskutatásnak, történelemtudománynak, geológiának, közgazdaság-tudománynak, vulkanoló- giának, genetikának, űrkutatásnak, régészetnek, matematikának, orvostudománynak, szociológiának és jövőkutatásnak. Az, hogy Csák Elemér interjúi szinte kivétel nélkül kitűnőek, szerintem két dolognak köszönhető. Először annak, hogy igyekezett valamennyi interjúalanya munkásságából (természetesen csak nagy vonalakban) felkészülni. Másodszor annak, hogy kérdéseivel, tehát felkészültségével még olyan cseppet sem újságíróimádókat is sikerült szóra, közvetlen, emberi hangra bírni, mint például Konsztan- tyin Petrovics Feoktyisztov űrkutató. KiflSjnböző korú, származású, életútú, de egytől egyig színes egyéniségeket ismertet meg könyvében az olvasóval. Azzal pedig, hogy nektárcsöppnyi ízelítőt nyújt tudományukból, munkaterületükről, akarva-akaratlan némi mítoszromboló tevékenységet is végez. Azt, hogy a tudomány előbbrevitele kiválasztott zsenik, senki más által nem érthető és követhető ágybéli teljesítményének köszönhető. A zsenik (ritka) léte természetesen kétségtelen, de egy-egy munkaterületen óriási és kitűnően képzett kollektívák dolgoznak. Persze olyan színvonalon, hogy az a hétköznapok embere előtt még mindig maradéktalanul rejtve maradna, ha nem segítenék megismerni az ilyesféle interjúk, mint amilyenek Csák Elemér könyvében találhatók. Amikor nem átlagemberek az újságíró és az újságíró mögött álló közönség kedvéért átlagemberként viselkednek, az nemcsak az ő érdemük, hanem a kérdezőé is. Persze a kérdező se mentes a „bogaraktól”. Csák Elemér következetesen igyekszik az intuíció rejtelmeinek mélyére hatolni és a tudósok legalább ilyen következetesen nem tudnak ezzel kapcsolatban semmilyen érdemleges felvilágosítást adni. Humorban azonban — kevés kivétellel — nem szűkölködnek. Szolo- nyenko professzor például a földrengések okairól tömören közli, hogy azok kevés kivétellel: „...ismeretlenek. Márpedig már Konfucius is megmondta, hogy „nehéz sötét szobában macskát fogni, különösen, ha az nincs ott’.” Jó lenne tudni, hogy a sokat kárhoztatott bölcsnek ehhez a mondásához napjainkban mit szólnak a kínaiak? (ordas) Következő heti filmjegyzetünket a Mimino című filmről írjuk
