Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-22 / 301. szám
a Képújság 1978. december 22. A közoktatás kérdései Az iskolák gazdái: a tanácsok Születéstől a halálig életünk minden fontos állomásához közük van a tanácsoknak, a napi ügyes-bajos dolgainknál nem is beszélve. Sok más „kommunális ellátás” szervezésén kívül áz ifjúság iskoláztatása is rájuk hárul. Az 1971. évi I. törvény megalkotása óta ugyancsak megnövekedtek idevágó feladataik, hiszen — az üzemi óvodákat, a gyakorlóiskolákat, s néhány kisegítő jellegű intézményt leszámítva — az iskolák egyedüli gazdái a tanácsok lettek. Jogi szóval: iskolafenntartó hatáskört látnak el.-JÓ GAZDÁK A TANÁCSOK Az új helyzetet egyetlen szó jellemzi leginkább: az önállóság. A nevezetes 1971-es törvény ugyanis a helyi tanácsok kötelességévé teszi — többek között — az alapfokú művelődési szükségleteket kielégítő intézmények, óvodák és általános iskolák létesítését és fenntartását is. Ma már a középiskolákról való gondoskodás is tanácsi hatáskörbe tartozik. Hét esztendő telt el az új tanácstörvény életre hívása óta, s ennyi idő már elégségesnek látszik ahhoz, hogy megbízható véleményt mondhassunk a tanácsok és az iskolák kapcsolatának alakulásáról. Röviden azt állapíthatjuk meg az eltelt időszakról, hogy a tanácsok jó gazdának bizonyulnak, lelkiismeretesen törődnek a gondjaikra bízott oktatási intézményekkel. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy ezalatt mindvégig felhőtlen lett volna a tanácsok és az iskolák viszonya, hogy ne lettek volna kisebb- nagyobb súrlódások egyes tanácsok és iskolák, kiváltképpen pedig egyes, tanácselnökök és pedagógusok között. Oktatásügyünk nagy eredményei — például, hogy a tízéves tankötelezettségen belül a gyerekeknek több mint 90 százaléka elvégzi az általános iskolát, és az itt végzetteknek átlagosan 85 százaléka továbbtanul középfokú oktatási intézményekben — elválaszthatatlanok a tanácsi irányítástól. Csupán összehasonlításképpen említjük meg, hogy 1938-ban a fiataloknak mindössze 19 százaléka szerzett tanköteles korban a mai általános iskolának megfelelő végzettséget, s 17 százalékuk jutott be középiskolába. Óriásit fejlődött az iskolák felszereltsége is a felszabadulás után, leginkább az utóbbi öt évben, amikor is 570 millió forint értékű taneszközzel, oktatógéppel, stb. gazdagodtak iskoláink. Ebben az oktatásügyi kormányzat támogatásán kívül igen nagy része volt a tanácsok erőfeszítéseinek is. Most már elmondhatjuk, hogy minden magyar általános iskolában ott vannak az alapvető audiovizuális és más technikai eszközök. Hozhatunk példát a pedagógusok életkörülményeinek javításával kapcsolatban is: a negyedik ötéves tervben 4600 pedagóguslakás épült kedvezményes kölcsönnel, s ezalatt 600 új szolgálati lakást is építettek a tanácsok. GYENGE PONT: AZ ELLENŐRZÉS Tennivaló persze mindig akad bőségesen a tanácsokon. Emelkedőben van újra a gyermeklétszám, kopnak a régi iskolaépületek, ezért a tanácsoknak bővítésről, új iskolák építéséről kell gondoskodniuk. Az oktatás tárgyi felszereltségének fejlesztésén kívül az elkövetkező időben nagy figyelmet kell fordítani az iskolai nevelés tartalmi kérdéseire. Ez megköveteli a művelődésügyi szakigazgatási dolgozók továbbképzését. Ma még az oktatásirányítási tanácsi tevékenységnek falun és városon egyaránt az ellenőrzés az egyik leggyengébb pontja. Még a nagyobb városokban is nehéz feladat jól fölkészült tanulmányi felügyelőt találni. A pedagógusokat nem vonzza a tanácsi munka, mivel az iskolai lehetőségek sokkal kedvezőbbek annál, mint amit a tanácson nyújtani tudnak. Gond az is, hogy a tanácsok és az iskolák érintkezésében gyakran sok az adminisztráció, a bürokratizmus. A feladatok azonban nem megoldhatatlanok. KÖZSÉGI VEZETŐK — PEDAGÓGUSOK Kulcskérdés a tanács és az iskola kapcsolatának alakulásában a pedagógusokhoz való viszony. Annak idején, amikor életbe lépett az új tanács- törvény, sok nevelő attól tartott, hogy a helyi tanács önállóságának kiszélesedésével egyenes arányban 'növekszik majd a pedagógusok kiszolgáltatottsága a községi vezetőknek. Mi tagadás, időnként előfordultak efféle visszaélések, s hellyel-közzel még ma is hallunk egy-egy kirívó esetről; akadnak még elhanyagolt iskolák az országban, avagy esetenként az elsietett iskolakörzetesítésnek is rossz visszhangja támad a lakosság között, de egészében véve a higgadtság, a jó viszony jellemző a tanácsok és az iskolák együttélésére. Egymásra vagyunk utalva. A tanításhoz szükséges tárgyi és személyi feltételek megteremtése tanácsi feladat, az iskolára viszont a nevelő munka vár, és ebben az iskola teljesen önálló. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy tanácselnök az iskola belső életébe próbálna beavatkozni. Az együttműködésnek három fontos feltétele van: a kölcsönös bizalom, a magas fokú szakmai-politikai tájékozottság és a jó munkamegosztás. Ahol megvannak ezek a feltételek, ott a tanács nemcsak az iskolafenntartói munkában kiváló, hanem a lakosság egyéb szükségleteinek kielégítésében is elöljár. Az ilyen helyeken az emberekkel való kapcsolatokban a hivatalnoki ridegség helyébe a törődés, a megértés, a figyelmesség lép. P. KOVÁCS IMRE Tv a buszon Miskolcon, a Volán 3. sz. Vállalat televíziót szerelt az egyik autóbuszba, amely Mezőkövesdről Edelénybe, illetve vissza szállítja a bányászokat. Különösen azok örülnek a tv-nek, akik este indulnak Edelényből munkába, ök a teljes esti programot végignézhetik, az utazás alatt. Ma: napforduló December 22-én — ma — reggel 6 óra 21 perckor beköszöntött a csillagászati tél; ez a téli-napforduló időpontja, ami annyit jelent, hogy a Nap íve-a horizont felett az égbolton ezen a napon a legalacsonyabb, délben mindössze 19 fokos szögben érkeznek a napsugarak a Földre, s ilyenkor leghosszabb a déli árnyékunk. Ettől kezdve június 22-ig, a csillagászati nyár elérkez- téig növekszik a nappalok hossza, rövidülnek az éjszakák. Ez azonban az év végéig alig figyelhető meg, mert igen lassan hosszabbodnak a nappalok, december 31-én például 7 óra 32 perckor kel a Nap, s 16 óra 2 perckor nyugszik. Ez csak 3 perccel jelent hosszabb nappalt, mint december 22- én. enikő Mihály ötvenéves termelőszövetkezeti állatgon- Efc dozó, falumbéli lakos annak rendje-módja szerint ki- (21 tagadta a lányát. Zordon szívű grófok szoktak így elég- tételt venni a család becsületének megcsúfolásáért, ha a szende grófkisasszony megszökött a kopottas zongorahan- golóval. Mihály ereiben nem csordogált kék vér; apja gátőr volt, ő maga pedig az elemi iskola öreg padjait farigcsálta csontnyelű bicskával és tompa érdektelenséggel, míg csak kisbéresnek nem adták. Később szem elöl tévesztettük egymást, s jó harminc esztendő után most találkoztunk ismét, szeptember első napjaiban. A kisvendéglő bejáratánál támasztotta az ajtófélfát. Kezében sörös korsó, bajuszán habfoszlányok. —• Megőszültél — fogadott elégedetten —, de azért messziről megismertelek. — Te sem lettél fiatalabb. — Szent igaz — bólogatott némi megfontolás után. — Család van? — Kettő. Hát neked? — Nekem egy sincs — hördült fel váratlan indulattal —, hallani sem akarok róla többé. Nekem olyan, mintha meg sem született volna. — Megszökött valakivel? — Megszégyenített. Elkergettem, kitagadtam a becstelent. Az én küszöbömet át nem lépi többé... Várta, hogy kérdezzék. Hallgattunk mindketten. Az járt eszemben, hogy Benkő Miska az egyszeregyet is csak egyféleképpen tudta felmondani az iskolában. Az ötször hét után hiába kérdezték tőle a hétszer ötöt, belezavarodott, leszegte busa fejét, s várta az ütleget. Hangját akkor sem hallottuk volna, ha nyúzzák elevenen. Negyedszer ismételt már osztályt. Most megszólalt újra, lapos pillantással: — Az autó sajátod? — Sajátom. Sokfelé kell járnom, tudod — tettem hozzá mentegetőzve. Visszarémlett valahonnan, amint ketten felkapaszkodunk egy nyargaló parasztszekér saroglyájába, s a gaz- ga amúgy visszakézből Miska arcába csap az ostorral. — Én öreg fejszével verném szét, ahány csak szaladgál ezen a ribanc világon. — Megint hallgattunk egy verset, s lassan mégiscsak kikerekedett a történet. Egyszerű, mint az iskolában közösen kán- tált egyszeregy, amelynek néha még most is hallom álmosító, monoton dallamát. Ágira úgy nőtt rá adómód, mint apró csigára a kukori házacska: ruganyosán, testre szabottan, hogy majd csak akikor csontosodjék meg, ha már elnyerte végső alakját, legcélszerűbb méretét. Mindig akadt szempár, hogy lesse az' étvágytalan, véznácska kislány óhaját, míg az nyafogva turkálta az ételt. Maciját „igazi” babakocsiban tologatta, lépegetős babája beszélni is tudott, télre pedig ugyanolyan bundácskába öltöztették, mint Ágikát. Benkő Mihály a tsz-majorban tizenhatórázott, felesége otthon hajszolta magát a hízómarhák, disznók, nyulak körül, s a nagymama halála után Ági egyre inkább magára maradt. Elolvasta naponként a háziáldást, hogy „Hol hit, ott szeretet, — hol szeretet, ott béke — hol béke, ott áldás — hol áldás, ott Isten — hol Isten, ott szükség nincsen”. A faivédőiket méginkább szerette olvasni, kivált amelyikre ezt hímezték: „Fehér galamb száll a falu felett”. Le is volt rajzolva a galamb, a falu patakkal, hidacskával, ringó búzatáblával. A szebbik szobában a világítás rekamié felett függött még bekeretezve egy „Magyar Hiszekegy”. Egyéb olvasnivaló nem is akadt a lakásban. Mikor gimnáziumiba Íratták, új szobát toldottak a házhoz: hadd tanuljon a gyerek zavartalanul. Júniusban — mert nem bukott meg — zongorát kapott. Ági utálta a zongorát, utált mindenféle hangszezrt, így a koros kántornő, aki kezdetben tanítgatni próbálta, elmaradt a háztól. Benkő Mihály káromkodott, felesége térítőt horgolt a háromlábú szörnyeteg hátára, a térítőre pedig váza került, örökéletű mű virágcsokorral. Igazán csinos lett tőle ia szoba. Amiben csak titkon reménykedtek, megtörtént: a lány, ha nem is minden zökkenő nélkül, átment az érettségim. Miután pedig Benkő Mihály hetekig járta akkor tájt a várost, Ági bekerült a főiskolára is, a jó ég a megmondhatója, hogy milyen keret terhére. Apja nem is titkolta, hogy a fiatal állatorvossal szeretné összeboronálni, aki a nyáron került a faluba, s nőtlen volt az istenadta. Hát ezért nem ártana a kislánynak a diploma. Kulcsár János: Meggypiros Lada — Hát ti igazán nem látjátok, hogy én mennyire csúnya vagyok? — öntötték el Ági szeplős arcocskáját a könnyek, mikor egy este szóba került a dolog. Szobájába rohant, bevágta maga után az ajtót. Benkő Mihály csak ennyit dörmö- gött: — Nincs olyan baj, amelyikre patika ne volna. Ősszel Ági megkapta a meggypiros Ladát. Harmadik nekirugaszkodásra megszerezte a jogosítványt is. Ekkor már a városban lakott, rokonoknál, akiknek úri bőkezűséggel fizetett a szállásért-kosztért az apja. Délutánonként az utcákat rótta kocsijával, vagy a környékbeli falucskáikban barangolt, mindig egymagában. Karácsonyra sem kívánkozott haza. Anyjának, mikor elbátortalankodott érte, csak ennyit mondott lebiggyesztett szájjal: — Értsd meg, mama, otthon mindennek disznószaga van. Neked is, most is. Az asszony hazabotonkált, elsírta bánatát az urának, de az most nem akarta tíz körömmel leszedni a szentéket az égből. Üj évre francia konyakkal kívánt szerencsét az állatorvosnak, Ági zsebpénzét megduplázta, s ment minden a régi csapáson. Jött a nyár, elmúlt a vizsgák ideje, de a meggypiros Lada csak nem akart feltűnni az utcában. Levelezőlap érkezett helyette, melyen a lány tudatta, hogy a Balatonra utazott pár hétre a „fiúval, akivel együtt járunk”. — Nem neveltem kurvát senkinek — vicsorított Benkő Mihály, aztán kilátásba helyezte feleségének, hogy ketté hasítja elevenen, ha bárki megtud valamit a dologról. Vitt az állatorvosnak egy kosár ropogós cseresznyét, aztán eszméletlenre itta magát a kocsmában. Aratás vége felé levelet kaptak a bolgár tengerpartról. „Férjhez mentem, és rnost nászúton vagyunk” — írta Ági. „Talán szólhattam volna előbb is, de megérthetitek, hogy ez a dolog a kettőnk magánügye, nem tartozik senki másra.” Röyiden megemlítette még, hogy a férje külföldi mérnökhallgató, előlkelő család sarja és igen jó fej. Aztán befejezésül: „Búcsúra hazalátogatunk. Jeain-Pierre még úgysem látott magyar búcsút.. Benkő Mihály nem feküdt le aznap éjjel, s munkába sem ment másnap, harmadnap sem. Ült az asztalnál, busa fejét két öklére hajtva. Nem evett, nem ivott, nem szólt, nem káromkodott. Felesége egy ideig ott téblábolt körülötte, de nem merte megszólítani. Fogta a levelet, ünnepi kendőjét kapta magára, s meg sem állt a plébániáig. Az öreg esperes figyelmesen böngészte Ági verébfej betűit, aztán megnyugtatóan csillantotta pápaszemét az asszony felé: — Hát ami megtörtént, megtörtént. Ami ezt a Jean-Pierret illeti, igen, így kell mondani, hogy zsánpier, valóban előkelő francia név. A kislány is írja, hogy jobb családból való fiú. A francia előkelőségek pedig többnyire buzgó katolikusok. Kívánom, hogy éljenek egymással istennek tetsző életet... A levél csakhamar végigjárta a szomszédságot is, terjedt Ági házasságának híre, s általános volt a vélemény, hogy miért is penészednék falusi állatorvos lakásában egy tanult kislány, akire Párizsban vár fényes jövő. — Az én fajtám — dörmögte ekkor már Benkő Mihály is, — megvan a magához való esze. István király napjára disznót vágott, s megtizedelte alaposan a csirkék, kacsák táborát is. A kamrában csodálatos torták hűsöltdk, a boroshordót már kigurították a levélszín alá az udvarra, öt faluból gyűlt össze a rokonság a búcsúi meghí- -vásra, s most az asztalak mellett várták a bevezető húslevest, de azt nem lehetett feltálalni, míg az ifjú pár meg nem érkezik. Pontosak voltak. Éppen harangozni kezdték a delet, amikor feltűnt az utca végén a piros Lada. Szédületes iramban rohant a házak közt, porfátylat húzva maga után, majd nagy fékcsikorgással megállt a nyitott kapu előtt. Ági ugrott ki elsőnek, virág mináts nyári ruhában, majd talpig fehérben a férje, ötven szempár meredt rájuk kíváncsian. — Szüleim, rokonaim — mutatott körbe széles gesztussal Ági. — Ő pedig Jean-Pierre, a férjem. Egyetlen hang sem hallattszott, szempilla sem rezdült. Mindenki a fiúra bámult. Jean-Pierre ott magasodott hatalmas termetével, hófehér ruhájában, sugárzó férfifejével a vézna, jelentéktelen asszonylka mellett. Szép volt, mint egy őserdei isten. Mint laz éjszaka istene. Bőre olyan fekete volt, mint a kőszén. Igen, Jean-Pierre néger volt, valahonnan Kö- zép-Afrikából. Tett volna egy tétova lépést előre, de senki sem biztatta, senki sem állt fel, senki sem nyújtott kezet. Zavart, kisfiús mosollyal álldogált pár hosszú másodpercen át, míg Ági dühödt sziszegéssel meg nem rántotta a karját: — Menjünk innen valahova, ebédelni. Itt még mindig, mindennek disznószaga van. A meggypiros Lada szikrát vetve farolt a kavicsszőnyegen, aztán kilőtte mgaát az országút irányába. Olyan rövid idő alatt történt az egész, hogy még el sem ült közben az előbbi porfelhő.
