Tolna Megyei Népújság, 1978. december (28. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-22 / 301. szám
1978. december 22. tÍÉPCUSÁG 5 J\ gyermek. Atlaszra gondolok, őrá, aki izmos hátán tartja ___________________a Földet. Nem tudom, meddig lesz vele dolga, m eddig lesz Föld? Azt tudom, folyam az élet. Múltból eredve, mindig újulón tart a jövőbe. Jelképe inkább a gyermek. Nem az öreg Atlasz, ő hordja vállán a Földet, a gyermek, a gyermekiség, mely józan eszével, a szív melegével képes tartani, megtartani bolygónk, mely lakni helyül adott; képes a rosszat, a rontani vágyót elűzni, hogy folyjon a folyam, és újra meg újra, meg újra szülessen gyermek: A jövő. tronon Kurjant vagy gagyog, sír viagy nevet, szóval bármit csinál, nem lehet nem odafigyelni. Minden mozdulatát lessük, minden arcrezzenését figyeljük. Ha rossz kedve van, hívjuk a „bohócot” vagy akár egy egész „cirkuszt” —.válogatott mutatványosokkal — meghívunk, hadd fakasszanak nevetést az arcán. Ha pedig jó kedve van, vele együtt nevetünk, hahotá- zunk mi is, bármilyen a kedvünk. S amikor éhes? Gyerünk lusta szakácsok a konyhába gyorsan! A legfinomabb ételeket a legrövidebb időn belül elkészíteni, mert különben lesz nemulass! Nem is mondatják ezt maguknak kétszer. Ki ez a kivételezett valaki? őfelsége a GYERMEK. Csupa nagybetűvel. Ö ül a trónon akár tetszik, akár nem. Uralkodásra képtelen, s uralkodik. Törvényeket, rendeleteket nem tud hozni, s léte mégis törvényt szab, meghatározó. Igazi zsarnokként is szeretetreméltó, s nem kell félteni trónját egyetlen, uralkodásától „nyögő alattvalójától” sem. M. I. Illem szuperleny Már majdnem kiderült, hogy az angyali szőkeségű hölgyben sátáni lélek lakozik. S akkor jön a gyerek. Bőg és kiabál, hogy a húga letépte a sárga maci fülét. A szülő a lármától végképp nem hallja, mit mond a filmen Columbo hadnagy... Más. A barátnő már félórája ül a fotelban. Rohant, hogy elpanaszolhassa szíve bánatát: a férje megint gyanúsan későn ment haza tegnap. A barátnőből ömlene a szó, de hallgat. Mert az anyuka hiába küldözgeti a gyereket a játszótérre, a gyerek csak azért is marad... Más. A szülő térdig járja a lábát, hogy a gyereknek megvegye a kiszemelt játékot. Rohangál, kérdezősködik. Ebédszünetben elszalad a játékboltba, mert úgy hallotta, kaptak árut. Végre sikerült! Igaz, drága mulatság... A szülő dédelgetve hazaviszi a játékot. S akkor a gyerek az első negyedórában szétveri... Más. Papa, mama és a gyerek sétálnak az utcán. Összetalálkoznak a papa egyik beosztottjával. A papa — mint mindig — most is játssza a tökéletes embert, aki eleve nem is lehetne más, csak főnök. S akkor megszólal a gyerek. Olyan durva kifejezést használ, amilyet csak mai témájú regényekben olvashatunk. A papa felháborodik: — Nahát, miit tanul ez a gyerek az iskolában?! A gyerek nem hagyja magát: — De papa, te is ezt mondtad az este anyának! Egyszóval: a gyerek — ilyen. Ilyen is. Lábatlanko- dik. És felesel. Akkor is, ha nincs igaza, összepiszkolja a ruháját. A szőnyegre önti a levest. Nyafog, követelőd- zik, zsarol. Nem hajlandó tanulni. Vagyis: a gyerek nem mindig olyan bűbájos játékszer, amilyennek a reklámfilmek és plakátok mutatják. Nincs beprogoramozova, hogy kívánság szerint „működjön”. Hogy kizárólag „aranyosakat” mondjon. És „okosakat”. S csak akkor legyen jelen, ha a szülőnek kedve támad foglalkozni vele... A gyerek tehát: is-is. Ilyen is— olyan is. A szeretetét, ragaszkodását megvásárolni nem lehet. Csak megszerezni. Mi tagadás: nem korty - nyű. — km — Felvilágosítás Nem csapsz be? Tényleg nem a gólya hozza? Ismerjük el: a felvilágosítás sokszor úgy megy, hogy a gyerek felvilágosítja a szüleit, hogy ő már mindent tud. —ez. Óvodás korú barátnőm, amikor ki van tiltva a gyermekközösségből, de már kutya baja nincs, csupán a fel- gyógyulást igazoló vizsgálatra van szükség — gyakran kíséri el a mamáját dolgozni. Föltehetően nagyon unná magát a sürgő-forgó, írógépeken kopácsoló felnőttek között, ha nem lenne szenvedélyes rajzoló. De az. Leül reggel és késő délutánig gyártja a szebbnél is szebb képeket, virágokkal, fákkal, madarakkal, vidámsárga napokkal, házakkal. És mi tagadás, mint minden alkotó, ő is boldog, ha a rajzaival megajándékozott, hálával és illő csodálkozással emeli fel a fejét a munkájából. Hát persze, azoknak a műremekeknek a legnagyobb a sikerük, melyek éppen a megajándékozottat ábrázolják. A rajzokon ugyanis kápNa, maid a gyerek Az embereknek megváltóra van szükségük. Olyan valakire, aki fojtogatóan összekuszálódott életszálainkat kibogozza, olyan valakire, alki az emberekhez, a dolgokhoz kötő, de elszakadt szálakat összeköti. Olyan valaki kell, aki azzá tesz engem, aki vagyok, még inkább aki szeretnék lenni. Mi magunk általában nem lehetünk saját megváltónk, hiszen csak arra voltunk képesek, hogy a született jót és tisztaságot összekuszáljuk és bepiszkítsuk, bajunkban pedig megváltóért kiáltsunk. Mit teszünk hát? Miként a Bibilia szerint az úr egykoron, a magunk képére — elképzelt képére — kezdjük formálgatni gyermekünket. „Amit én nem kaptam meg az élettől, meg a szüleimtől, azt én megadom a gyerekemnek.” — hangzik a jelszó. Nem ehettem elég krumplicukrot? Egyél kisfiam. Nem volt fehér nadrágom, kék Donald-ikacsával? Ha kell, ha nem, az enyémet abban járatom. Hogy nem akarja? Akkor is. Én nem akarok rosszat. Balett-táncos, zenész,, énekes, sportoló akartam lenni, de semmi sem sikerült. Na, majd a gyerek. Az megvalósítja az én álmomat. Semmit se sajnálok tőle. Nincs hallása? Kétballábas? Azért fizetem a tanárokat, hogy megtanítsák. Vagy nem? Én nem kérdeztem, hogy mi mennyibe ikerül. Legtöbbször egy emberbe. A gyerekbe. Amíg különböző dolgokra idomíttatjuk, nem akarata, hanem alkata ellenére, összetörik, deformálódik természetes énje. Mi pedig talán örökre elszakítjuk és összekuszáljuk benne életének fontos szálait és közte, s köztünk is bizonyos, hogy sok-sok szál elszakad ... — ez — EELEDEKEMYSEG rázatosan rondák és felismer- hetetlenek vagyunk. Jön a művésznő, hogy engem is lerajzolt. Virágos, bő rokolyában, mesésen kunkori orrú cipőben, arany hajjal, és ami a leggyönyörűbb; a fejemen korona. Mondom neki, hogy nem illet ez a fejék, mert csak újságíró vagyok, így tollal vagy írógéppel lenne igazi a képmásom. Nincs ínyére a reklamáció. Elkomolyodik, majdnem haragosan közli, hogy kislány koromban én is királylány voltam, mert akkor mindenki az. — Már elfelejtetted? Pironkodva vallom be, hogy réges-régen és nagyon. — Akkor jegyezd meg! ígérem, hogy így lesz. Mert miért is ne lenne így? Gyermekkorában csakugyan minden gyerek királylány és királyfi... — li — Új popsztár? Ilyen alakkal, ugye számíthatok valamilyen nagyobb popsikerre? —ez— ALAPOZÁS Az embernek mindent úgy kell megtanulnia. Egészen egyszerű, alapvetőnek gondolt dolgokat is. Például azt, hogy miként viselkedünk színházban. Évekkel ezelőtt félbeszakadt a Pécsi Nemzeti Színház kitűnő Testvérek előadása Szekszárdon, mert az egyik ifjúsági bérlet közönségéből néhányon U-szöge- ket lövöldöztek a színpadra, ugyanakkor mások szotyolát köpdöstek, avagy egyszerűen csak viháncoltak. Annak az esetnek nagy visszhangja volt, mondhatnánk egy kis túlzással, hogy megyeszerte szégyellték magukat az eset miatt a „kul- túremberek.” Ennek a nézőtéri jelenségnek, amit most leírok, nem valószínű, hogy híre ment, közfelháborodást sem keltett. De hogy nekem a mostani esetről az a régi, U-szöges jutott eszembe, az nem véletlen. A Népszínház gyerekelőadásán történt. Tíz órakor bemondta az ügyelő, hogy az előadás öt perc.múlva kezdődik. A színészek kisminkelve, felöltözve vártak a jelenésre az ügyelő által közölt időpontban. De az előadás mégsem kezdődhetett el, csak tíz óra után húsz perccel. Ugyanis a tíz órára hirdetett szmházi előadásra az iskolásokat még negyed tizenegykor is terelgették a pedagógusok. A kicsik, az óvodások persze türelmetlenül fészkelődtek már, őket ugyanis időben hozták, és már tíz óra előtt szépen elfoglalták a helyüket. A késésért nem a kisiskolások hibáztathatok. Alighanem ennek a belátása az oka, hogy nem kezdték el könyörtelenül az előadást — ahogy felnőttek esetében megteszik — „ki késik, az vessen magára1’ alapon. Az ügyelők nem akarták a gyerekeket büntetni azért, mert akik felelősek érte, azok nem indultak el velük időben. Nos, nem mondhatnánk, hogy meg lett hálálva a jóindulat. Fél tizenkettőkor, amikor még javában folyt a színpadon a játék, az egyik pedagógusnő felállt, és kivezette gyerekeit. Mondanunk sem kell, milyen hatással volt a színészekre és a többi gyerekre, hogy vagy öt sorból kikászálódtak és elvonultak a nézők. Az újságíró nem állhatta meg, megkérdezte, hogy miért csinál ilyesmit a tanítónő. Igencsak öntudatos válasz kapott. „Miért kezdték később az előadást?!” „Nekünk időben kell ebédelni!". Hát igen. Azért kezdték később az előadást, hogy ugyanezek a gyerekek is láthassák a darab elejét. Az ebéd időpontját pedig minden, bizonnyal hozzá lehet igazítani a már jó előre, több héttel korábban ismert időponthoz, az előadás végéhez. Remélhetőleg a szekszárdi négyes iskolások színházi kultúráját nem ez az eset fogja megalapozni. Az embernek mindent úgy kell megtanulnia, a színházba járás „etikáját" is. Szomorú, ha ezt tanulja: lehet késni és fel lehet állni az előadás közepén is. —vfé— Légy engedelmes „Ha egyszer a felnőttek azt mondják, hogy mosolyogj, akkor mosolyogj. Fordulj oda és mosolyogj szépen.” Már most meg kellene tanulni, hogy akkor is mosolyogjunk, ha nincs hogzá kedvünk?
