Tolna Megyei Népújság, 1978. november (28. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
1978. november 12. Képújság 5 418 028 forint Soha nem volt és előreláthatólag nem is lesz a tulajdonom semmilyen Mercedes gépkocsi, a ZF 79—26 forgalmi rendszámú pedig minden bizonnyal nem. De még, ha ilyen nem várt gazdagság jutna is osztályrészemül, aligha valószínű, hogy luxuskocsimat országjáró fosztogatásokra használnám és ilyen módon a címben jelzett, nekem csillagászati ősz- szegre tehetnék szert. Amiként arról a BM társadalmi tulajdonvédelmi kiállításának tablóinak egyikéről értesülhettem. A bizonyára szép gépjármű Szabó Sándornak, Ács Ferencnek, Szűcs Józsefnek, Huhkár Andrásnak és Marton Istvánnak ennyit „hozott”. Egészen odáig, amíg 1976. június 7-én éjjel háromnegyed 2-kor a paksi rendőrség egyik éber dolgozója le nem buktatta őket. A későbbi „hozadék” Szabónak öngyilkosság volt, a többieknek — sorrendben —•_ 8 év, 3 év, 5 év és 2 év 4 hónap végrehajtható börtönbüntetés: — kétségtelenül joggal. Az ember végigsétált a Szekszárdon november 1. és 7. közt nyitva tartott kiállításon és a fejét kapkodta. Elsősorban a számoktól. A MÁV-nak évi 4, a Postának 3 millió kárt okoztak a rongálok, a gondatlanságból elkövetett károk 6,5 millióra rúgtak, ami alatt nem a károkozók gondatlansága értendő, hanem azoké, akik a különböző lehetőségeket szinte tálcán kínálták. Fél kézzel felfeszíthető irodaablakok, ásatag lakatok, rossz zárak, netán alvó' vagy nem is létező éjjeliőrök jóvoltából. Mindezek után az újságíró hajlamos lenne gyászjelentést írni közállapotainkról, és ekkor tévedne csak igazán. Az ilyen tévedésről további számok olvasása térítik el. Kis megyénkben az alapos rendőri munka jóvoltából a társadalmi tulajdonban okozott károknak 1971-ben csak 16,7 százaléka térült meg. 1972-ben 29,2, egy évvel később 38,0, 1974-ben 23,2, 1975-ben 49,2, 1976-ban 17,2, tavaly 56,6 százalék volt az arány. Bízzunk benne, hogy ez a jövőben még javul majd és egyre „drágább” lesz a társadalmi együttélés szabályai ellen véteni, a társadalmi tulajdont károsítani. Mindezt a kiállítás jól dokumentálja, bár egy évekkel ezelőtti ugyanilyen bemutató összeállítása sikeresebb volt, kevesebb olvasásra és több szembeszökő páldával, több figyelésre késztette a látogatót. A kiállítás „vándorol”, máshol is látható lesz, és ez nagyon jó. Még jobb lenne, ha nemcsak figyelmet ébresztene, hanem felrázna. Egy köz- tiszteletben álló nyugdíjas szekszárdi főorvosasszony panaszolta a minap, hogy esti lámpafénynél sétálgatva a Sétakert legközepén ifjú huligánok ijesztegették. A járókelők, daliás férfiak is, szemrebbenés nélkül mentek el mellette és az eset mellett. Jó lenne bízni abban, hogy hasonló esetekben, és olyanokban is, melyek hosszú sorát mutatja be a kiállítás, egyre kevesebben csukják majd be a szemüket. Közérdekből és ebben az esetben cseppet sem önös önérdekből egyaránt. ORDASIVÄN A mester „bogara — Kevés a munkaerő — halljuk, olvassuk lépten- nyomon. így igaz. Nagyon meg kell fontolni minden felelős vezetőnek, hogy az egyes munkákhoz honnét biztosítsa a kétkezi munkást. ■ Az az időszak — szerencsére — lejárt, amikor erkölcstelen csábítgatással lehetett munkaerőt szerezni. Ám ügyeskedéssel ma is lehet találkozni. Olyan esettel, amely követésre semmi esetre sem méltó, mert ha elterjedne, megérnénk, hogy az elromlott televíziót csak annak javítanák ki, aki egy napig szállítómunkásnak állna be a szervizhez, vagy az orvos csak azt vizsgálná meg, aki előzőleg felmosta a rendelőt. Egy élelmes ember ugyanis kitalálta, és könyörtelenül alkalmazza ezt a módszert, mondván: neki az a „bogara”, hogy aki bizonyos munkát nála végeztet, az egy napig legyen a segédmunkása. És miután így is annyi megrendelést kap, hogy hetekre előre nincs szabad kapacitása, feltételezhetően az év nagyobbik részére megoldja az alkalmazott-tartás gondját ezen a módon. Nem is drágán, mert ugyebár két lehetőség van: vagy fizeti az alkalmi-kényszer-segédmunkását, vagy nem. Ha fizeti a munkabérét — ami jelen esetben úgy is történhet, hogy bizonyos összeggel kevesebbet számol a szolgáltatásáért — akkor is jól jár, hiszen a munkabér után a törvényes alkalmazás esetén úgynevezett közterheket kell fizetni (adót, SZTK-járulékot stb.). Ez alól nyilván mentesíti saját magát, hiszen minden alkalmi segédmunkását csak egy napig foglalkoztatja, sőt azt is ráfoghatja, hogy a megrendelő saját jól felfogott érdekében vállalta a kényszerű munkát. A másik megoldás, hogy nem is fizet. Ez pedig azon túl, hogy a számára tiszta haszon, megtestesíti a kizsákmányolás fogalmát, aminek az elkövetéséhez a mi társadalmunkban jókora cinizmus és nem utolsósorban bátorság is kell. Az sem mellékes, hogy az ily módon alkalmazottjává lett ember a nála eltöltött idő alatt társadalmilag öt- vagy tízszer is értékesebb munkát végezhetett volna a saját szakmájában, mint mérnök, orvos, esztergályos, vagy bármi más. Megkockáztatom, hogy társadalmilag az is több haszonnal járna, ha ezalatt szabadságon,, pihenéssel töltené el a napját. Mondom: társadalmilag lennének ezek hasznosabbak, de miért lenne arra tekintettel egy autófényező kisiparos? Igaz, joggal mondja: akinek nem tetszik, ne menjen hozzá! Most már csak az a kérdés, hogy ezt a módszert mindenki tetszése szerint bevezetheti ?! <F. I.) Horváth János trófeája „TUDTAM, hogy meg fog jönni. Látni ugyan nem láttam, mert a kukorica eltakarta, de a zörgése, a mozgása elárulta, hogy csak ő lehet. Meg érzi is azt az ember. Most várni kell. Meg kell várni, amíg kijön a kukoricából, és látható lesz. A zajra, a mozgásra nem lehet lőni. Nem is vadász az olyan, aki azt megteszi. De nem is ember, mert lehet ott egy vadásztársa is, vagy éppen egy kukoricatolvaj, vagy bárki emberfia. Ki kell várni, amíg kijön. A helyünk jó volt. Már korábban kiválasztottuk a. vadőrrel. A gyenge szél — éppen, hogy csak lengedezett — pontosan felénk fújt. Szép, csendes, holdvilágos éjszaka volt. A szarvasom kukoricát tördelő zaja szinte bántóan hangzott benne. Néha megállt, elcsendesedett, figyelt. Ilyenkor az ember még a lélegzetét is visszafogja, nehogy megérezzen valamit az állat, mert a hallásuk és a szaglásuk az csodálatos. így telt-múlt az idő. A szarvas már egészen a kukorica végébe ért. Tőlünk talán húsz méterre lehetett. A tábla szélétől meg két, három méternyire. Amint figyelő fejét felvetette, az agancsának a felső ágaj látszottak a holdvilágnál. Így állt egy darabig. Mereven, feszülten figyeltünk mi is, hogy mi lesz. Kijön-e? Nem jött. Hátrálni kezdett, és nagy zörgés közepette elgaloppozott. Talán megfordult a szél és rólunk szagot fogott, vagy más zavarta meg, nem tudhatni.” így meséli Horváth János, a decsi vadásztársaság legrégibb és legidősebb tagja élete első szarvastrófeájának történetét. „Bántott a dolog. Ennyire közel még sohasem voltam ahhoz, hogy meglőjek egy ilyen gyönyörű vadat. Mindegy, megjön ez még, gondoltam magamban. Ahogy Cserenc felé megyünk, azt mondja a Sanyi, a vadőr: »Érdekes, hogy erre a lucernára nem járnak a szarvasok, pedig milyen jó legelő.« Hatalmas nagy tábla föld. Ahogy a lucernához érünk, és kijövünk a takarásból, mit ad isten, talán száz méterre ott legel egy szarvas. Mint a villám, elrejtőztünk. Az észrevett, és futni kezdett. Talán ötven métert szaladt, ott megállt, és szembefordult. A szügyére céloztam. Tudtam, hogy meglövöm. Ezt valahogy megérzi az ember. A szívereket roncsolta szét a lövedék. Még próbált menekülni, de nem sokáig ment. Halálos volt a lövés. Páratlan tizenkettes az agancs. Nem világszám, még kél kiló sincs, de nagyon szép a gyöngyözése, az állása. Meg aztán nekem ez az első. Majd harmincévi vadászgatás után, 67 éves koromban ejtettem el ezt a szép vadat. Ez még külön öröm. Ami elment, az szebb. Azóta is látták már, mindenki azt mondja, nagyon szép állat. Hadd menjen. Csak nevelje az agancsát, majd egy év múlva ez mellé teszem. Ha jövőre találkozunk, meglövöm. Tudom, hogy úgy lesz, mert az az én vadam.” C. S. Szarvasfej A bográcsba kerül a lenyúzott szarvasfej A főzés menetét gondosság, figyelem kíséri Amíg a falra akasztják a szép koronát, sok apró munkát kell elvégezni A „felszarvazott” üstház, — a fejről lefőzik a húst A hústalanított csontokat vegyszerrel fehérítik A háromórás főzés után megtisztítják a koponyát Mondd, hogy ááá!
