Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
1978. október 1. ^PÚJSÁG 5 nélkül, hogy szabad mozgásomban bárki, bármilyen módon korlátozna, újabban egyre több bajom van a határokkal. 1934-ben léptem át életember először a magyar határt és akkor apám nem csekély derültségére a legkomolyabban kerestem egy piros vonalat, melynek a térkép szerint valahol Magyarország és Ausztria között kellett volna húzódnia és ami a valóságban nem volt sehol. Azóta — utánaszámoltam — pontosan 56 ízben léptem át jövet-menet nyolc ország határát és már a legkisebb fiamnak se jut eszébe piros vonalat keresni, pedig itt-ott találhatna. Főleg a fejekből. Az országhatárokra határőrök, vámőrök, több-kevesebb várakozás árán megszerzett vízumok és az útlevelünkbe nyomott bélyegzők hívják fel a figyelmet. A fejekben lévőkre most én szeretném egy kicsit. Legutóbb egy rádióműsorból értesültem, hogy a hazánk belterületén lévő Tiszafüred, Egyek és Poroszló háromszögében a mentőautó csak nagyon sürgős esetben száguld keresztül a megyehatáron. Többnyire inkább megáll és a betegeket átrakják egy területileg illetékes másik mentőautóba, amitől viszont az én eszem áll meg. Sőt! Az egyik község asszonyai nem mehetnek a 8 kilométerre lévő szülőotthonba, hanem 70 kilométert kell utazniuk, hogy Debrecenben hozhassák világra gyermeküket, aki így nem lesz valamiféle alrendű Szolnok megyei állampolgár, hanem megmarad hajdú-biharinak. Még szerencse, hogy mindemellett magyar állampolgárságát nem veszti el. Ez szélsőséges, egyedi példa, de el kell hinnem, mert a 168 órában hallottam és Ipper Páléknak sajátos érzékük van az ilyen és hasonló abszurditások felderítéséhez. Ugyancsak a rádióban nemrégiben egy agrárszakember panaszkodott különböző szerződéskötési „határvillongások” miatt. Termeltetési szerződéseknél előfordult, hogy nem az országos érdeket vették figyelembe, hanem azt, hogy az egyik vagy másik vállalat területileg illetékes-e X. megyében szerződni, amikor székhelye Y. megyében van. Mindez gondolkodásmódunk begye- pesedésére, ha ugyan nem burjánzó elgyomosodására vall és tovább követhető még kisebb egységek mélységéig is. Úgy sejtem, vendéglátóipari felszolgáló berkek gyakorlatából származik a „Nem az én asztalom!” egyszerre tiltó- és önvédelmi kifejezés. Ez szépen átment a hivatali gyakorlatba is, olyannyira, hogy már-már természetesnek érezzük. Alighanem ez a legveszélyesebb. Végtére is a határaink közé való előkelő elzárkó- zottság nem kevesebbet jelent, mint öntevékeny felelősségcsökkentést. Ezért és ezért, eddig és eddig én vagyok felelős, de egy tapod- tal se tovább. Valahol, valahogy, valamikor kialakultak és szamárfül módjára rám maradtak lehetőségeim és felelősségvállalásom határai. Ezt foggal-körömmel védem, határaimon túl nem merészkedem és jaj annak, aki azokat áthágni próbálja. lső királyunkkal, Ist- U#! vánnal szerencsénk |Pp volt. Végtére lehetett volna ütődött is és nem uralkodó. A megyehatárokat, melyek maholnap ezer éve többé-kevésbé változatlanok, ő állapította meg az akkori kor követelményeinek megfelelően. Későbbieket mások, részben magunk is: — önmagunknak. Az államhatárok vál- toztathatatlanok. Ezekre a belsőkre azonban sűrűn ráférne a változtatás. (ordas) Megszállottak Állítólag Senecától, az ókori bölcselőtől származik a mondás: „Semmilyen szél se kedvező annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.” Azok az emberek, akiket megszállottként szoktunk emlegetni, tiszteletreméltó módon mindig látják maguk előtt a célt. Ok azok, akik — ha kell — árral szemben úsznak, akiket nem érdekel, hogy egy lilával több, vagy kevesebb simul a borítékban. Ok hisznek abban, hogy érdemes időt és energiát fordítani valamire, megéri sokadszor kísérteni a lehetetlent. Lehetetlen? Számukra nem létezik a lehetetlenség, csak a tehetetlenség. Azt pedig legyőzik. Érzelmes regényecskék, még érzelgősebb filmek gyakorta példálóznak az emberi vasakarattal, a kitartással, a küzdőszellemmel. Nem hiszek bennük. Pontosabban azt a feltételezést nem fogadom el, hogy a megszállottak folyton-folyvást összeszorítják a fogukat és — úgymond edzik az akaratukat. Szerintem ők egyszerűen nem is tudnának másképp élni, mint ahogy teszik. Valami belső felhajtó erő készteti őket arra, hogy a langyos, nyugalmas megélhetés helyett a viharosabbat válasszák. S könnyen megeshet, hogy senki sem tapsol a produkciónak. Akkor kiért, miért vállalják a harcot? Hát ez az. A belső felhajtóerő diktálta cselekvés. Egyszerű, ugye? Dehogy. Talán a legnehezebb. Mert, ha olyan magától értetődő volna a jóindulatú megszállottság, akkor aligha húzódnának országhatárok, aligha ismerné az emberiség a pusztítóbbnál pusztítóbb fegyvereket, aligha élnének embernek látszó lények bérgyilkosságból, és aligha röpdösnének munkahelyről munkahelyre a vándormadarak. Azt írtam az előbb, hogy jószándékú megszállottság. A világ könyörtelenül dialektikus: ellentétek alkotják. Hiszen megszállottként keresi a megoldást az a tudós is, aki a rákot szeretné orvosolni, de az is, aki minden eddiginél nagyobb robbanóerejű bombát agyai ki. Megszállottnak nevezhető a kórházi ápolónő, aki megpróbálja életben tartani a menthetetlennek tűnő beteget, de megszállott az is, aki százötven kilométer per órával söpör végig az utakon. „Csak” éppen egyikre azt mondják, hogy a munka megszállottja, a másikra azt, hogy a sebességé. S vajon mindig jóra vezet-e az a bizonyos megszállottság? Kinek használ, ha valaki sokadszorra rugaszkodik neki az egyetemi felvételinek és nyilvánvaló, hogy nem állná meg a helyét? Mennyit farag le a megszállott munkájának értékéből az a tény, hogy közben nem törődik a családjával, egyáltalán elhanyagolja az életét? A megszállottak ugyanis nemegyszer beleesnek abba a csapdába, hogy csak azt a szelet hajlandók befogni a vitorlájukba, amely kizárólag az eltervezett kikötőbe visz. Pedig nem árt néha útközben is kikötni. KOVÁCS MÁRIA A répa földtől a cukorgyárig ukor, nádcukor, répacukor. Kristályos, vízben oldódó, gyümölcs- és szőlőcukorra bontható. Cukorrépából vagy cukornádból készül. Valamikor, igen igen régen süvegcukor, meg csillogó, áttetsző, spárgára fűzött jégkristály is volt. & kétágú villa, amit vicsorogva nyomott az ember a kemény, néha már megfagyott földbe. S aztán fogta a nagykést, lecsapta a levelet, s csuklóból kupacba dobta a répafejet. Fáztunk, és fájt minden porcikánk egészen másnapig, mikor minden újra és újra élőről kezdődött: kétágú, nagykés, répahalom. Gép szedi, szállítja, mossa, oldja, párolja, kristályosítja a cukrot, gépből ömlik a répaszelet, a melasz. A cukorgyárak környékén, míg tart a kampány, fülledt, meleg, édeskés szag terjeng, s benn a gyárban semmi mást, csak fénylő csővezetékeket és lepárlókat látni, cukrot sehol, és embert is alig. Kaposvárra, Ercsibe utazik a cukorrépa, a megyéből vasúton 145 ezer tonna, közúton pedig 61 ezer. A termés most több, mint tavaly: 15 százalékkal. Az országban 122 ezer hektáron termelnek cukorrépát, a termésátlag várhatóan 360 mázsa körül alakul. A kampány 140 napig tart, s január végén dolgozzák fel a gyárak az utolsó mázsákat. A szedést, a szállítást a gazdaságok a cukorgyárral kötött szerződés szerint végzik. Idén júliusban rendelet jelent meg: a következő évtől már nem súly, hanem cukortartalom alapján veszik át a répát. A gyárakban Hollandiából hozott répalaboratóriumokat szerelnek fel. Vajon mit szólna a hazai cukorrépatermesztés és -feldolgozás úttörője, Tessedik Sámuel, ha ma megállna egy automata vezérléssel működő gyár galériáján? Levél nélkül a tartályládában A cukorgyár belseje A markoló szorításában A répatáblán: CB—1 -es betakarító Cukorgyár kívülről A teherautóra bill entik a répát Milyen édesek
