Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
©KÉPÚJSÁG 1978. október 1. Pénteken Tamásiban ünnepelték az intézmény fennállásának 25. jubileumát a pincehelyi kórház volt és jelenlegi dolgozói. Meglepően sokan jöttek el a jeles eseményre olyanok is, akik rö- videbb, hosszabb időt töltöttek a járás kórházában, s ez ha nem is rendkívüli, mégiscsak erős érzelmi kötődésre vall. Azt bizonyítja, hogy a valamikor itt eltöltött évek, nem maradtak nyomtalanul... Mi tette szükségessé ennek az intézménynek a létrehozását az ötvenes évek elején, amikor az ország igencsak szegény volt még, s alig jutott túl a háborús rombolások helyreállításának, az újjáépítésnek feladatain? Az, hogy a megye egyetlen kórháza a szekszárdi, a mainál jóval kevesebb beteg befogadására volt alkalmas és lévén kiépítetlen akkor még a közúthálózat, megközelítése is bonyolult volt a megye nyugati és északnyugati felében lakók számára. Uj kórház építésére akkor nem gondolhatott az állam. Viszont az egészségügy központi irányítói világosan látták, hogy a betegellátás jobbítása megkívánja a kórháztelepítést azokon a helyeken, ahol erre alkalmas, illetve kevés befektetéssel alkalmassá tehető épületek vannak. így érlelődött meg a pincehelyi kórház létesítésének terve, a paksi és dombóvári szülőotthonok létrehozásával nagyjából azonos időben. Az ügy úttörői dr. Kiss Lajos, a tamási járás akkori tisztifőorvosa, Lukovits István pincehelyi körorvos és a megyei tanács egészségügyi osztályának vezető főorvosa, dr. Bélteki Sándor voltak, akik a szőkébb haza párt- és állami vezetőinek egyetértését bírták ahhoz, hogy a község dombos részén parkkal és gyümölcsösökkel övezett kúriastílusú kastély — mely sok és sokféle gazdát „viselt” addig — kórházzá lépjen elő. Már 1951-ben megkezdődtek a főépület és a vele szomszédos, szintén államosított ház felújítási munkálatai. Intenzívebbé azonban 1952-ben vált a munka. Kereken négymillióra rúgott a kórházalapítás költsége, s ebből másfél milliót emésztett fel az épület felújítási és átalakítási költsége, két és fél milliót a berendezés, or-s vosi felszerelés beszerzése. A szervezés alatt álló kórház gondnoki teendőinek ellátásával Fleischer Sándort, míg az igazgató főorvosi teendők ellátásával — részállásban — dr. Lukovits Istvánt bízták meg. Mint ezt egy későbbi ülésjegyzőkönyv tanúsítja, nehéz és küzdelmes időszaka volt ez a születőben lévő kórháznak. Ugyan ki kételkedik ebben? A hivatalos nyitást — 1953. szeptember 20-át — megelőzően, májusban kezdte el tevékenységét a húszágyas szülészeti osztály dr. Tibay József vezetésével. Július, augusztusban 30—30 ággyal már betegeket fogadott a belgyógyászati és sebészeti osztály dr. Borostyánkői Ferenc és dr. Pilaszanovich Tivadar, főigazgató-főorvos irányításával. Értesülve a kórház jubileumának előkészületeiről, jelentkezett az első itt született gyerek Váradi János személyében. A bel- és sebészeti osztályok első betegeinek figyelmét valószínű elkerülte az esemény. A kórház ellátási területe meglehetősen nagy volt. Ide tartoztak a dombóvári, gyön- ki és tamási járás betegein kívül a Fejér megye közeli településein lakók is, mintegy 70 ezer ember. Az intézményben hat orvos dolgozott, a középkáderek száma 19, az egyéb dolgozóké 25 volt. 1961-ig a kórház osztályai látták el a szakrendelést is, ami akkor „ment ki” az intézetből, amikor megvásároltak egy közelben lévő parasztházat és rendelőintézetté alakították át. 1972-ben új szülészeti szárnyat kapott a kórház. Ennek építése 1969-ben kezdődött és a korábbi húszról, huszonnyolcra növekedett a szülészeti ágyak száma. 25 év alatt — 1978 közepéig — 77 ezer beteget vettek fel és több mint 11 ezer gyerek látta meg itt a napvilágot. A kórház 88 ágyának évi betegforgalma átlag 3 ezer. A rendelőintézetben — nyitása óta — 2 millió 100 ezer ember fordult meg. Ma, a kórház berendezésének orvosi felszerelésének értéke 23 millió. Ugye emlékeznek? Indulásnál ez az érték két és fél milliós volt. Az orvosi státuszok száma 6-ról 14-re emelkedett és 19- ről 53-ra az egészségügyi szakdolgozóké. Jelenleg a kórház ellátási területén 40 ezer ember él. Az intézmény dolgozóinak létszáma 119. — Nálunk nem a szakmai körülmények nehezek — mondotta a jubileumra készülés utolsó napjainak egyikén az intézmény jelenlegi, mb. igazgató főorvosa, dr. Hajós Károly —, hanem az emberiek. Ez így igaz. Mégis jó itt a légkör, tökéletes az összhang, valahányszor arról van szó, hogy a betegellátás érdekében össze kell fogni, úgy szervezni a munkát, hogy a valami okból kiesők hiányát ne érezze a beteg. A jubileumi ünnepségen hatan kapták meg kiemelkedő munkájuk elismeréséül a Kiváló Dolgozó kitüntetést, míg a kórház kőművese, Mezei János, a Munka Érdemrend bronz fokozatát. Gratulálunk! De nemcsak a kitüntetetteknek, hanem mindazoknak, akik a szocialista egészségügynek ezen a kieső és kicsi állomáshelyén hivatásukat közmegelégedésre gyakorolják! — li — Csütörtökön ülést tartott a Szakszervezetek Tolna megyei Tanácsa elnöksége. Az öt napirend közül a legfontosabb az üzemi demokrácia helyzetéről szóló jelentés volt. Egy felmérés alapján vitatták meg a Minisztertanács és a SZOT közös határozatának a végrehajtását, amely a köztudatban, mint „1018-as” szerepel. Ez a határozat rendelkezett az üzemi demokrácia továbbfejlesztéséről. — Hol tartunk a határozat végrehajtásában, milyen Tolna megyében az üzemi demokrácia helyzete? — tettük fel a kérdést Deli Sándornak, az SZMT titkárának. —i Bevezetőben szeretném elmondani, hogy az üzemi demokráciával sokat és sokszor foglalkozik a sajtó, a rádió, a televízió. Helyenként hallani olyan hangokat, a munkások körében éppúgy, mint gazdasági vezetőktől, hogy kell-e ennyit beszélni az üzemi demokráciáról? Különböző szinteken testületek tárgyalnak erről a kérdésről, az igaz, de szerintem, nem sok az, amennyit foglalkozunk vele, sőt én nem is így fogalmaznék. A szakszervezet — és nemcsak az — folyamatosan napirenden tartja az üzemi demokrácia fejlesztésének ügyét. Ez nem divat, és nem is elhatározás kérdése. Szerintem az üzemi demokrácia tartalma és lényege szerint a munkásosztály hatalma gyakorlásának egyik fontos formája. Válasz ez arra a helyenként megfogalmazott kérdésre is, hogy kell-e ezért annyi embert esetenként kivonni a termelésből, és egyben válasz arra a kérdésre is, hogy érdemes-e ennyit foglalkozni az üzemi demokráciával? A felmérés alapján az elnökség arra kívánt választ kapni, hogy hol is állunk az üzemi demokrácia fejlesztésében, elsősorban tartalmi kérdéseit illetően, meddig jutottunk el és mit kell még tennünk? Természetes, hogy döntően a problémákkal foglalkoztunk, mert azok mutatják meg a továbbvezető utat. Ettől függetlenül nem feledkeztünk meg az eredményekről sem. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy kialakult már az üzemi demokrácia fórumrendszere. Ennek több formája mái a rendelet megjelenése előtt is megvolt és működött, ez egészül most ki néhány új fórummal, melyek közül a legfontosabb a bizalmiak és a VSZT együttes ülése. Ezek együttesen, hatáskörük pontos meghatározásának eredményeként váltak fórumrendszerré. Ezt a fórumrendszert kell tartalommal megtöltenünk. Ugyanakkor kiderült az is, hogy az előkészítésben nincs még minden rendben, illetve nem mindenütt problémamentes. Előfordult, hogy egyes helyeken az emberek nyakába olyan adathalmazt zúdítottunk, hogy azzal nem tudtak mit kezdeni, érdemi tanácskozásról nem lehetett szó. Ezen természetesen változtatni kell, mint ahogy arra is nagyobb figyelmet kell fordítanunk, hogy melyik fórumnak mi a hatásköre, hol, mikor, miről kell tárgyalni és dönteni. Nincs annak semmi értelme, hogy mindegyik fórum ugyanazokról a kérdésekről tárgyaljon. Az ilyen problémák megszüntetését szolgálja az is, hogy esetenként beszámoltatjuk az szb-titkárokat és gazdasági vezetőket. Egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy felismerték ezeket a problémákat és törekednek a kijavításukra. A munkahelyi demokrácia gyakorlásában kiemelten fontos helyet töltenek be a bizalmiak. Csak rajtuk keresztül biztosítható, hogy a legszélesebb körű tájékozódás után szülessenek meg a döntések, de ugyanilyen fontos, hogy aztán döntés után a visszatájékoztatás is megtörténjen, ismerje minden dolgozó, hogy mi lett a véleményének, javaslatának a sorsa. Hogy képes-e ennek és a többi feladatának megfelelni a bizalmi hálózat? Szerintem a bizalmiak többsége képes, illetve döntő többségét erre képessé lehet tenni következetes kádernevelő munkával. Itt szeretném megemlíteni, hogy nem véletlenül közös a határozat. Az üzemi demokrácia nemcsak a szakszervezet ügye és nem is csak a szakszervezet feladata. A párt- és társadalmi szervek mellett a közös határozat végrehajtása az állami, tehát a gazdasági vezető szerveknek is a kötelessége, feladata. Merem állítani, hogy ők épp olyan kezdők az üzemi demokrácia új formáinak gyakorlásában, mint a bizalmiak. Az természetes, hogy az új helyzet felveti a bizalmiak képzésének és továbbképzésének feladatát, amelynek igyekszünk is megfelelni. A bizalmiak többsége tisztségének meg tud felelni, egy kis rész maga vonult vissza, amikor rájött a feladat nagyságára, de természetesen olyan is van, hogy a kollektíva vonja meg a bizalmat valakitől. Az üzemi demokrácia tárgykörében hallani néha olyant is, hogy ellentmond az egyszemélyi vezetés és felelősség elvének. Jogot és kötelességet, jogot és felelősséget csak együtt lehet értelmezni. A demokrácia nemcsak jogot, hanem kötelességet is jelent. Ahol a döntés joga van'— így is dolgozták ki a hatáskörök rendszerét — ott jelen van a végrehajtásért való felelősség is. Tehát ha valamely kérdésben egy testület, fórum döntési jogot kapott, akkor az övék a végrehajtás felelőssége is. Szerintem itt van az üzemi demokrácia hallatlan ereje és nagyszerűsége. Amiben a vezető egyszemélyben dönt. abban a kérdésben az övé a megszervezés „joga” is, az övé a felelősség is. Ezt a kérdést is dialektikusán kell szemlélni és akkor mindjárt kiderül, hogy nem ellentmondásról van szó, hanem arról, hogy a két dolog éppen feltételezi, kiegészíti egymást. A szakszervezet egyedül nem képes megoldani ezt a feladatot és nem is akarja, a demokrácia és az egyszemélyi felelősség is feltételezi a partnerkapcsolatot. De ehhez még azt is világosan látni kell, hogy a régi módon sem a szakszervezet, sem a gazdasági vezetés nem képes eleget tenni a vele szemben támasztott követelményeknek. Mindannyian most tanuljuk még, hogyan is lehet még jobban csinálni, még teljesebbé tenni az üzemi demokráciát. Az már biztosnak látszik, hogy az eddigieknél jobban kell támaszkodni a szakszervezeti bizottságoknak és az SZMT-nek is a mellettük működő munkabizottságokra, más tisztség- viselőkre és a társadalmi aktívák széles rétegére. > A Szak- szervezetek Tolna megyei tanácsa megtárgyalja majd ennek a felmérésnek a tapasztalatait, de azt már az elnökség is megállapította, hogy a feladatokat még konkrétabban kell megfogalmazni. Meg kell határozni, hogy mi a szakszervezeti bizottságok, a szakmai megyei bizottságok és mi az SZMT feladata a munka további javítása, pontosítása érdekében. ár több alkalommal írtunk e rovatban a magyar—török viszonyról, a 150 éves együttélés sok problémájáról. Arról azonbnan még nem esett szó, hogy a magyarok számos esetben eljutottak panaszaikkal a török fővárosba is. Nem kivétel ez alól megyénk sem. A hosszú utazás során sok információ birtokába jutottak, amit itthon elmondottak az illetékeseknek, hogy hasznosíthassák legjobb tudásuk szerint. Elsősorban hadi jellegű információkról volt szó. Ilyen információt továbbítottak Tolna mezőváros polgárai is, akik 1561 nyarán indultak el a török fővárosba, hogy elmondják sérelmeiket, s onnan csak egy évvel később tértek vissza. A szerzett tapasztalatokat Zrínyi Miklósnak, Szigetvár védelmezőjének, a szigeti hősnek mondották el. A hadvezér erről 1562. szeptember 29-én írott levelében tájékoztatta a királyt. A levél a többi között a következőket tartalmazza: „Korábbi leveleimben, melyeket felségedhez küldtem, felajánlottam, hogy minden újságot, ami történni fog, szorgalmasan megírok. így tehát felségednek alázattal jelenthetem, hogy Tolna mezőváros polgárai bizonyos polgártársaikat még az elmúlt nyáron Konstantinápolyba, a török császárhoz küldték, bizonyos olyan sérelmek és zaklatások miatt, amiben a törökök őket részesítették. Miután tehát küldetésüket befejezték, három héttel ezelőtt visszatértek ide, Konstantinápolyból és három napja érkeztek meg Tolnára és jelentették, hogy biztosan megtudták Konstantinápolyban, hogy a perzsa király a török császárnak Bajazid nevű fiát a gyere* keivel együtt visszaadta, s mielőtt az Bajazid az atyjához visszatért volna, útközben, atyja parancsára, a leendő béke tartóssága jeleként, valamnit a kölcsönös nyugalom érdekében, meggyilkolták. Hasonlóképpen azt is jelentették, hogy a törökök említett császára a felséges császári és királyi felség, az én két legkegyelmesebb uram azon küldötteivel, akik Konstantinápolyban voltak, felségedhez küldte. A maguk a tolnai polgárok két napon keresztül velük együtt utaztak és mindenfelé azt suttogja a nép, hogy azért küldték őket, hogy bizonyos végvárakat felségedtől a béke reményében követeljenek. Továbbá a követeket kétezer janicsár kísérte, akik Tolnán másfél napig maradtak, innen pedig egyenesen elutaztak Tolnáról, azt mondják, hogy a császár Hadrinápo- liszban szándékozik telelni, mert innen alkalmasabb háborút indítani vagy előkészíteni, arra, amerre akar, továbbá jelentették azt is, hogy a császár a mostani budai pasa helyére a vezérei közül küld egyet Budára.” Noha a török úgy rendezkedett be Magyarországon, hogy innen soha ki nem vonul, mégis 1686 meghozta a török kiűzését. Tolna megyében zömmel 1686 szeptemberében zajlottak le a felszabadító harcok. Elsők között szabadult fel Simon- tornya. A felszabadító harc eseményeiről egy korabeli levél alapján van tudomásunk. A levél 1686. szeptember 26- án kelt, szerzője ismeretlen, hogy olasz származású volt, csak annyit tudunk róla, s a levelet gyorsan eljuttatva Itáliába, már 1686. október 10-én Velencében ki is nyomtatták. Ez a dokumentum a részletessége miatt érdemel figyelmet. Idézzünk ebből a levélből is egy hosz- szabb részletet: „...Budavár eléstét követő szeptember 23-án az említett különítmény elválva a hadseregtől, a felséges bá- deni herceg parancsnoksága alatt álló 10 000 ember, négy generálisnak volt alárendelve, úgymint Dinghen és Aspremont a gyalogosok, Piccolomoni gróf és Stimm a lovasok parancsnoka volt. Ez a hadtest a Sárvíz folyó mentén 26-ig menetelt abból a célból, hogy jobban meglephessék ezt a török székhelyt és hogy megakadályozzák az ottaniak másfelé való visszavonulását. Kirendeltettek a Battyhyany ezred huszárjai is, akik már előző este elindultak. Később odaérkezvén a lovasság és a dragonyosok elfoglalták a piacteret és ott letelepedve, előrehaladtak a káka és nád védelme alatt, mely ott a mocsárban a széles árok partjáig igen magasra nőtt. Mindamellett ott néhányan megölettek és megsebesültek, mialatt a helyőrség az ágyúkkal tüzelt és elhatározták magukat, hogy más fegyverrel is védekeznek, mert azt hitték, hogy a mieinknek ilyenek nincsenek. A gyalogság pedig a bádeni herceg őfelsége rendeletére előrenyomulván, néhány darab ágyújuk rögtön megérkezése után eltalált és megsértett néhány ellenséges ágyút. Az ellenség erre, látván a mi gyalogságunk felvonulását, kitűzte a fehér zászlót, kérve a megadás feltételeit. Ámde erre- nézve egymásközt sem értettek egyet, mert az ázsiaiak védelmezni akarták magukat, míg a többiek meg akartak hódolni. A bádeni herceg őfelsége azt felelte nekik, hogy azok, akik kapitulációt kértek, szabadon távozhatnak, míg a többiek ellenségnek tekintetnek, ha fél órán belül nem adják meg magukat. Közben az ezer főből álló különítmény, kik mind gyalogosok voltak, egész a mocsárig haladt előre, mire a gyalogosok, ágyúsok és a más fegyvernemből álló ellenség különféle helyeken megjelent és elhatározta, hogy megadja magát, csak azt kérte, hogy nők, és 10 éven aluli gyermekek szabad elvonulást kapjanak Pécsre, mely kívánságuk teljesítve lett. Ugyanazon időben a gyalogosok és dragonyosok megjelentek a piacon és a foglyokat a fellegvárba szállították. A piac a Sárvíz folyó alatt fekszik és két mérföldre van Kaposvártól. Ugyanazon időben foglalták el a törökök ezt is, amikor Fehérvárt...” A levélben szereplő Styrum család — a török elleni küzdelemben szerzett érdemei elismeréseképpen — Simontornyát kapta meg a császártól. E hét történetéhez tartozik, hogy 1785. szeptember 27-én összesítés készült arról, mennyi bért, milyen juttatást kaptak munkájukért a dombóvári járásban a falusi bírák. Ez az összesítés már csak azért is figyelmet érdemel, mert történet- írásunkban még mindig tartja magát az a nézet, mely szerint a feudalizmus idején a tisztségviselők teljesen díjtalanul, önzetlenül végezték feladataikat. Idézzünk néhány adatot ebből az ösz- szesítésből: A dombóvári bíró 20 mérő búzát, 16 font faggyút, hízott marha helyett 16 forintot, 4 hold őszi és 4 hold tavaszi vetést, 1 szekér szénát kapott, továbbá mentességet élvezett a földesúri kilenced és a cenzus megfizetése tekintetében. A keszi bíró 26 mérő búzát, húst amennyit kívánt, 100 font sót, 30 font fagy- gyút, két hízott marhát, bort és pálinkát, annyit, amennyi kell és mentesült a hadiadó fizetése alól. Legkevesebbet az ozorai bíró kapott tevékenységéért, ugyanis, csak a hadiadó megfizetésétől mentesítették és két hold őszi vetés járt neki. Jól fizették a döbrö- közi, az értényi, a regölyi és a szakályi bírókat. K. BALOG JÁNOS Fiatal kórház, vén épület (Fotó: Czakó)
