Tolna Megyei Népújság, 1978. október (28. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-31 / 257. szám
AtfÉPÜJSÁG 1978. október 31. Cím, hibás irányítószámmal Ne tessék megijedni, nem a Magyar Posta közleménye tévedt ebbe a rovatba. A filmcímekben is rejlik „irányítószám”. A szavakhoz tapadó hangulat, a velük kapcsolatban megszokott szövegkörnyezet „kódolja”, hogy mely nézőkörnek szánta a filmet az alkotó vagy a forgalmazó. Az utóbbi esetben rendszerint nem is merül fel kétség: „Kalózok Jamaicában” — és máris jelentkezik a küldemény valamennyi címzettje. A magyar rendezőnek, természetesen, szuverén joga a címválasztás. Gaál István Legató névre keresztelte hatodik alkotását. E- miatt, úgy érzem, zsörtölődni szükséges, függetlenül attól, hogy a cím tartalmilag találó-e? (Szerintem nem!) Az bizonyos, hogy félretájékoztat, azt a látszatot kelti, mintha keveseké, az úgynevezett hozzáértőké lenne a film — holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Közérthetőség és művészi kifejező- eszközök itt is remekül megférnek egymással. Meséjét, sőt csak alapötletét is elmondani félrevezető lehet, nem ígér sokat: Egy fiatal pár nyaralásra indulva kis kitérőt tesz. Ellenálló férje emlékét ápoló anyja kérte erre a fiút, akit már régen feszélyez a „szoborapa, aki karjával mindig előre mutat”. Most is egy emléktábla ügyében kell érdeklődnie. A fiatalokra megrendítő találkozások várnak. Többek között három különös nővel, akik házukba fogadják őket. (Ilyen kert. ilyen kúria, ilyen berendezés nincs sehol a világon, csak a magyar vidéken...) Titkokat tudnak meg: volt aki szerette, volt, aki gyűlölte annak idején az apát, az egyik nő gyereket várt tőle, de nem volt szabad megszülnie... Mondhatnánk: filmbe foglalni a generációk ellentétének ősi dialektikáját, a megváltoztatva megtartás-összecsapásokból kovácsolódó örök láncát — nem eredeti vállalkozás. Léteznek „örök témák”, de az egész művészettörténet arra tanít, hogy minden alkotás új, ha új élményként nyitja a valóságra szemünket. Gaál István éppen azt tudja felismertetni nézőivel, hogy a valóság sohasem egysíkú, mindig kimeríthetetlenül sokoldalú. Jól választott és vezetett színészei — köztük a még főiskolás Kovács Nóra is —, képesek néhány szavas jelenetekben teljes jellemeket megmutatni, epizódokban minidrámákat eljátszani. Tetézhetném a dicséreteket azzal, hogy még a humortól sem féltette filmjét, mint annyian mások. De a legfontosabbnak azt érzem, hogy tán „mellékesen”, mégis igazán szép, őszinte, álromanti- ka-mentes, tehát valóban mai szerelmesfilm lett a Legato. A saját egyéniségükkel, a másiktól való különbözőségeikkel nagyon is tisztában lévő fiatalok nem szeretők, nem partnerek, hanem (oh, borzalom) — házasok. Ennek ellenére (!) képesek szeretni egymást, még a másiktól óhatatlanul kapott sebekkel is egymáshoz menekülnek. Vonzó, sokszor hiányolt magatartásminták a hibásan címzett küldeményben... Eljut-e mégis a fiatalokhoz? Az átirányítás ügyében nem e sorokban bízom, hanem a pedagógusokban és közönségszervező mozisokban. A közművelődés láthatatlan napszámosaiként sokszor segítettek már hasonló esetekben. CSONTOS KAROLY Tolna megyei kórusok Kaposváron (TUDÓSÍTÓNKTÓL) A dél-dunántúli művészeti találkozók kiemelt rendezvényeként került sor Kaposváron, a Munkácsy Gimnázium aulájában, Baranya, Somogy, Zala és Tolna megye legjobb kórusainak gálaműsorára. Értékes zenei élményben volt részük azoknak, akik meghallgatták. Elsőként a dombóvári Kapos kórus lépett dobogóra, (karnagy Pásztor Jánosné) és stílusosan Kodály: Horatii Carmen — Szép énekszó múzsájához — művével indította a koncertet. A kiegyenlített, finom hangzással előadott madrigálok mellett az ismeretlen szerző Zúgj hullám című néger spirituáléja nyerte el leginkább a közönség tetszését. A zalaegerszegi Volán vegyes kara, karnagy Dömötör Ilona) sikerrel oldotta meg a XVI. század végén élt, a kromatikát és disszonanciát már abban az időben merészen alkalmazó Gesualdo: 10 tal- cero kompozícióját és hangulatosan tolmácsolta Karai: Estéli nótázás című feldolgozását. A szekszárdi szövetkezeti madrigálkórus (karnagy Ligeti Andor) Kodály: Adventi énekét és Mozart: Laudete Dominum művének egy részletét adta elő bensőségesen, majd Geneé művének változatos dinamikával megformált zenei humora teremtett forró hangulatot a nézőtéren. Szünet után a Somogy megyei pedagógus-férfikar, (karnagy Heisz Károly) mutatta be műsorát. Olsvai Imre: Közép-dunántúli népdalgyűjtéseiből nyújtott át egy cso- korravalót és Kodály: Kará- di nóták feldolgozását hallhattuk sok belső derűvel, férfias erőteljeséggel. A „szörnyű végzet” a halál utáni vágy szólalt meg a kaposvári Vikár Béla kórus, (karnagy Zákányi Zsolt) által előadott Monteverdi: Úgy fáj a szívem — Kínzó vágy elnevezésű művében. A romantika korának ábrándos hangulatát idézte Brahms kompozíciója a Bűvös éj. A mintegy 60 tagú, nagy hangerőt és értékes művészeti kvalitásokat mutató együttes programjának zárószámaként Kodály: Békésségóhajtását énekelte. Befejezésül a Pécsi Tanárképző Főiskola női kara, (karnagy Jobbágy Valér, zongorán közreműködött Lányi Péter) mutatta be minden tekintetben magas színvonalú műsorát. Maradandó élményt nyújtotta. Különösen Caplet: Inscriptiones chan- pétres és Bartók: Falun című kompozícióinak igényes megoldására emlékezünk szívesen. LEMLE ZOLTÁN Színházi esték Play Molnár A magyar irodalom több mint fél évszázados vitája. Mert minden nemzedéknek szembe kell néznie a kérdéssel, hogy zseniálisan színpadi szerző volt-e vagy erőlködő iparos, szorgalmas mesterember, vagy céhbeli író. Az életművet lehet vitatni, ám az is tény, hogy jó néhány olyan mestermű jelzi Molnár útját, amivel kevesen dicsekedhetnek, s nemcsak A Pál utcai fiúk maradandó, hanem kisebb írásai is, amelyekből legalább egy, két kötet kitelnék, példázva, hogy mindig eszébe jutott valami, amit kevesen mondhatnak el, s színdarabjait is újra meg újra előveszik, mert az idő ártott ugyan nekik, de fényükből valami mindig megmarad. Eörsi István nem a Molnár-életművet teszi mérlegre, hanem azt vizsgálja, milyen elemekből épül Molnár Ferenc drámája, mi benne a korhoz kötött, s mi az, ami ma is érvényes. Talán a leghíresebb darabra, Az ördögre, fűzi fel mondanivalóját, s közben nemcsak az ördögöt idézi meg, hanem magát Molnárt is, aki könnyedén és elegánsan játszik szereplői sorsával, s miközben valami általános érvényűt mond, észrevétlenül saját sorsával is szembe kell néznie. Amíg csak Az ördögről van szó és Molnár tündökletes technikájáról, alig történik több, mint elmés játék a játékban, ahol Eörsi Molnárral replikázik. Mindez szellemes és könnyed, méltó Molnárhoz és Eörsihez. De a Play Molnár nem ezért íródott. Eörsi váratlanul és merészen fordít a játékon, s az ördög — Molnár ördöge vagy az ördög Molnárja — egyszerre arra kényszerül, hogy saját sorsával nézzen szembe. És az ördög — Molnár, vagy maga az ördög, oly mindegy — elsírja magát. S ez már Eörsi István pazar leleményét mutatja, hogy át tud lépni a játékon, felidézve Molnár Ferenc talán legszebb könyvét, az Utitárs a száműzetés- ben-t, melynek felejthetetlen nőalakja mint a reménység világít be ebbe az ördögi játékba. Eörsi darabja itt lép túl Molnáron, s itt kap biztató és jelképes értelmet. Sajnos, a kecskeméti színház nehézkesen botladozik Molnár és Eörsi ötletei között. Szurdi Miklós rendezése megkerüli a lényeget, ez nem a századforduló világa, s Molnár sem, Eörsi sem. Az indulás is inkább zavarba hoz: egy felfüggesztett fotelban hintázik Molnár-ördög, s talán azt akarja példázni, hogy az események felett lebeg, talán valami mást, amit nem értünk. Nincs dinamikája az előadásnak, s ettől van, hogy az ördög—Molnár—Eörsi hármas szellemes ötletei csak ritkán világítják be a színpadot. CSÁNYI LÁSZLÓ TV-NAPLÓ Sok szerencsét, Erzsiké! Lányok és fiúk beszélgetnek arról, hogy otthagyják a falut, s elmennek szerencsét próbálni Pestre. A beszélgetésre egy korábbi film szolgáltatott ürügyet, mely két 'lány útját mutatta be, de erről alig esett szó, a fiatalok rögtön a kérdés lényegére tértek, mert nagyon is megértették a műsor címét: Rólunk van szó! A szándék mindenképp rokonszenves, a fiatalok többet akarnak elérni, mint szüleik, másra vágynak, szebbre és értékesebbre. De hát mi is ez a több és szebb? A válaszok már kevésbé rokonszenvesek, még azoknál is, akik kifejezetten célratörők. Mint az a most végzett (!) vendéglátóipari tanuló, aki arra a kérdésre, hogy mennyit fog keresni szakmájában, nagyon határozottan mondja, mintha ez lett volna a fő tantárgy: az ilyesmiről nem szoktak beszélni. Aztán nagy titokzatosan annyit mégis elárul, hogy több mint ötezer forintról van szó. Ez a pénzhajsza, ez a konok pénzben való gondolkodás, amikor föl sem merül teljesítmény és érdem, nem lehet rokonszenves. Sok fiatal — kár, hogy a műsorvezetés ezt nem hangsúlyozta eléggé — nagyon bizonytalanul tekint a jövőbe. A falutól el akar szakadni, de ez a vágy is elég ködös. Az egyik lány azt mondja, sokat pletykálnak a faluban, de aztán kiderült, csak annyi történt, hogy megszólták azt a Pestre került lányt, aki végül egy gyerekkel tért haza. S az is kiderült, hogy a Lőrinci Fonó leányszállásán is épp eleget pletykálnak, de hát az mégis Pesten van. De ez sem olyan biztos. Mert épp a lőrinci lányok mondták el, hogy nagyon ritkán mennek be Pestre, akkor is legföljebb a Corvinig, egyébként ülnek a leányszálló társalgójában vagy ténferegnek a lőrinci, kispesti utcákon. Néha egy mozi, vagy diszkó, hogy is mondjuk, nem valami változatos élet... Még az annyira áhított, s valósággal misztikus fogalommá emelt „szórakozási lehetőség” is elmarad, s amikor az egyik lány azt kezdte feszegetni, 1800 Egyezerkétszáz. Ha forintba számolom, nem sok, ha nézőnek, akkor sem. De, ha színházi előadásnak, akkor rengeteg. A volt Déryné színház évente 1800 alkalommal lépett közönség elé, ennyiszer: vidéken. A Népszínház 600 fellépése az előbbi számhoz viszonyítva, főleg ha tudom, hogy ennek nagyrésze a fővárosban van, kevés. Számoljunk előadásonként 300 nézőt. Akkor háromszázhatvanezerrel kevesebben jutnak el színházba. Szombaton a televízió híradójában Majoros József ügyvezető igazgató a művészeti munka színvonaláról nyilatkozott. Kétségtelen, szükség volt a Déryné színház előadásának színvonalát emelni. Azt is mondta az igazgató: „elmúlt a vándorszínészet időszaka”. A gondokról is beszélt. A megyei tanácsok támogatását, a művelődési osztályok segítségét kérte, hogy ezt a munkát folytatni tudják. Közben eszembe jutott Ordas Iván kollégám írása B. István Tolna megyei népművelőről, akinek kiadta az útját a Népszínház. Nem azért, mert rosszul dolgozott, vagy nem értene a színház szervezéséhez. hogy valójában mit is értenek szórakozáson, senki nem tudott felelni. Senki nem mondta, hogy azért szeretne Pestre kerülni, mert ott van a Szépművészeti Múzeum, vagy a Széchenyi Könyvtár, amit valóban nem lehet elvinni falura. Csak a Pestre költözés ködös illúziója él ezekben a fiatalokban, melynek nincs tartalma, közelebbi célja sincs, s még a nagyobb tanulási lehetőség is csak egy lánynak jutott eszébe, de ő se tudta megmon- da, hogy mit is akar tanulni Pesten. Erzsikét is, aki úgy emlékszem, Fehér- gyarmaton lakik, csak Pest bűvölete vezérli, s szülei is megerősítették, hogy amint mostani munkahelyén letelik a felmondási ideje, Pestre engedik. Nem tudja, hogy mi lesz belőle, valahol majd csak talál munkát és szállást, azon kívül, hogy Pestre megy, semmit nem tud, de megy. Hát Erzsiké, ez így bizony nem valami biztató, s a szülők reménykedése is mintha megala- pozatalan lenne. Ettől függetlenül, minden jót, sok szerencsét Erzsiké, váljék valóra minden álma. Csak az a gyanús, hogy Erzsikének álmai sincsenek, nem akar mást, mint minél messzebb kerülni falujától, aztán majd lesz valahogy. Biztosan valahogy majd csak lesz, de könnyebb is lenne, kevesebb csalódás is érné, ha pontosabb tervet készítene jövőjére Erzsiké is, a többi fiatal is. Mindenki maga választja meg, hogy hol akar élni, de a kérdés inkább az, hogy miként akar élni, s mit akar elérni. Pesten is lehet boldog valaki, meg Fehérgyarmaton is, a fontos csak az, hogy ne illúziók után menjen, hanem tudás és munka kormányozza életét, s akkor biztosan eléri célját, s boldogul is. A vita nem ért véget, a műsor rendezői újabb véleményeket várnak, s a továbbiakban talán biztatóbb kép alakul ki, több felelősséggel, határozottabb céllal. Egyébként nagyon jó a műsor, melynek sikerében sokan osztoznak, Erdős Pál, Fekete Tibor, Pomezanszki György, Mihály Éva, Nepper Péter és Szélyes Zoltán. Bizonyára találkozunk még nevükkel. CS. L. Nem. Nincs mit szervezni. A hatszáz előadásból szinte megyénkre alig jut egy- kettő. Háromszázhatvanezer ember nem jut el színházba. Tudom, hogy ez a szám csak becslés, tudom azt is, hogy egy-egy előadáson, nagyobb községekben 4—500-an is voltak. De maradjunk csak a háromszáz- hatvanvanezernél. Kik ők? Azok a munkások, parasztemberek, akik otthon a faluban, a megszokott környezetben ünneplőbe öltöztek, fáradtan, néha le-lecsukodó pilákkal, de végig néztek egy előadást. Most ezeket az embereket a „Művészeti színvonal jelszavával elvesztettük. Hiába van gépkocsijuk, hiába indulnak színházi járatok, nem vesz fáradságot, — túl fáradt ahhoz, — hogy a megyeszékhelyre utazzon. Inkább marad a televíziónál. Liehet, hogy Varga József kommentár ezért mondta ki olyan nyugodtan? „Nincs köny- nyű helyzete a Népszínháznak.” Én csak annyit tudok: háromszázhatvanezer ember nem jut el színházba, ez pedig jókora pofon a közművelődésnek! 1 HAZAFI JÓZSEF Családi kör Lehet-e közös nevezőre hozni az érték- irányulási különbségeket a családi életben? Ezt a kérdést tette a fel a műsorvezető a Családi kör legutóbbi adásának elején. Három kiélezett történet szolgált az elemzéshez, a válasszá összeálló következtetések levonásához, ahhoz, hogy a nézők ezreinek családi életében mindennap jelen lévő, eltérő szokásokra ráirányítsa a figyelmet: vajon megtalálták-e a közös nevezőt? Együtt élő párnál kétféle értékirányulás fordul elő, nem is ritkán. A kivezető út a pszichológus szerint az egyezkedés értelmében használt kompromisszum. (M.) Rádió Hétfőtől «vasárnapig Az itt következőket megfogadni nem kötelező. A kritikus, vagy ismertető véleménye mindig egyéni, ez a javaslat is az. Teljesen tiszteletben tartva a másokét, a magam ízlése szerint közlöm, hogy ezen a héten mit hallgattam —, illetve hallgatnék meg a Kossuth rádió hullámhosszán. A hétfői napra vonatkozó rész már eső után köpönyeg, hisz lapunk kritikai oldala szokás szerint kedden jelenik meg. Javaslataimat röviden indoklom. Hétfő, 15.28: Képek és jelképek. (Művelődéstörténet gyerekeknek.) Mózes. — A képzőművészet legnagyobb alkotásait kellő alapismeretek nélkül nem lehet megérteni. Ezeket jó mielőbb megszerezni. Azt hiszem, a legkisebb fiamnak sejtelme sincs arról, hogy szobrain Mózes miért zord és miért szorongat kőtáblákat... Kedd, 21.05: Húszas stúdió. Házasság. Válástörténet. A válás hazai „népbetegség”, vagy netán a házasság intézményének betegsége? A rádió „boncolgató” műsorait általában szeretem, Kovalik Márta szerkesztői tevékenységét szintúgy. Szerda, 17.07: Hasonló cipőben. A KGST-országok és a világgazdaság. Nemzetközi kerekasztal. — Számomra szerencsés ismétlés, mert az első adást nem hallgattam. A világgazdasági helyzet változásait valamennyien a bőrünkön is érezhetjük, tehát érdeklődésemet nem kell bővebben indokolni. Csütörtök, 21.30: Háttérbeszélgetés. — Itt a szerkesztő neve vonz és tesz kíváncsivá Lipovecz Iván külpolitikai műsorára. Péntek, 9.53: Lottósorsolás. — Indokoljam? Szombat, 19.15: „Megy három kapu a legényen át...” A magyarországi németek népköltészetéből. — A kelleténél sokkal kevesebbet tudok (tudunk) a hazai nemzetiségek népköltészetéről. Vasárnap, 18.40: Háború volt. — A hangjáték műfaját szeretem. Erre az adásra a RTV-újság legutóbbi számában az író és rendező, Gosz- tonyi János előzetese tett kíváncsivá. És a háborúgyűlöletem. ORDASIVÄN
