Tolna Megyei Népújság, 1978. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-01 / 206. szám

u IriíÉPÚJSÁG

1978. szeptember 1,

A közoktatás kérdései

A tankötelezettség: közügy

Egy ország iskolarendszerének hatékonyságát annak alapján állapíthatjuk meg, hogy a tanköteles fiatalok hány százaléka, mennyi idő alatt és milyen eredménnyel végzi el az egyetemes emberi műveltség alapjait lerakó, úgynevezett alapozó iskolát. Joggal szögezte le az 1972-es oktatási párthatározat, hogy a magyar közoktatás továbbfejlesztésében alapvetően fontos feladatok hárulnak- az általános iskolára. Népünk közműveltsége elsősorban az általános iskolán áll vagy bukik.

Gondoljuk csak meg, hogy a tanulók abban az életkorban — 6 és 14 éves koruk között — járnak ebbe az iskolatípusba, amikor az ember formálhatósága, értelmi befogadóképessége, szellemi gazdagodásra való készsége a legnagyobb. Ezért nem közömbös számunkra, hogy ez alatt a nyolc év alatt milyen mértékű műveltséghez jutnak a tanulók, illetve hányán fejezik be eredményesen általános iskolai tanulmányaikat.

Általános iskoláink három évtizedes fennállásuk alatt — dicsekvés nélkül mondhatjuk — nemzetközileg is figyelemre méltó eredményeket értek el. A hat-tizenhárom éves gyerekeknek 97— 98 százalékát évek óta ott találjuk az általános iskolában vagy valamelyik gyógypedagógiai intézményben. Még- sincs okunk az elégedettségre, mert a hiányzó két százalék évente 19—20 ezer gyereket jelent, vagyis ennyien elesnek az iskolai nevelés és oktatás lehetőségeitől, ennek következtében minden bizonnyal szegényebb lesz személyiségük, göröngyösebb az életútjuk.

Sokan még ma is azt hiszik, hogy a tankötelezettség végrehajtása egyszerű jogi kérdés, amelynek a megoldása kizárólag a tanácsokra és az iskolákra tartozik. — A szülőket példásan meg kell büntetni — mondják —, ha gyereküket nem íratják be az iskolába, arra pedig a pedagógus ügyeljen, hogy egyetlen tanuló se maradjon ki onnan.

Mondanunk sem kell, hogy korántsem ennyire egyszerű a helyzet. Hiszen a lemorzsolódó vagy az iskolába be sem kerülő gyerekek zöme a társadalom perifériájára szorult család fia, lánya. Iskoláztatásukat számos gond nehezíti. Például: bármennyire hihetetlennek látszik: az országos népesség-nyilvántartásban sem szerepel, hogy a hatéves gyerekek között mekkora a cigány fiatalok aránya, pedig az oktatási irányítás számára ez fontos adat lenne. Miként az is — ami már az oktatási főhatóság hatáskörébe tartozik — hogy akik egy adott időpontban

hiányoznak a tanulói nyilvántartásból, azok miért nem járnak iskolába.

Az általános iskolában a lemorzsolódó tanulók aránya sem kevés, tizenhat éves korig mintegy 10 százalék, ennek ellenére a tankötelezettségi törvény végrehajtásának legfontosabb állomása az iskolakezdet. Hiába mondja ki az oktatási berkekben sokszor idézett 1961-es III. törvény, hogy „tankötelezettségének kezdetén minden gyermeket általános iskolába kell beíratni”, s egy 1973-as törA címben tételezett kapcsolat nem a hagyományosan értelmezett jószomszédi viszonyra utal, hanem az egymásra utaltságból fakadó munkatársi együttműködésre — egyelőre ironikusan. Miért? — vetődik fel automatikusan a kérdés.

Manapság lámpással kell keresni — szerencsére — olyan oktatási intézményt, ahol e kapcsolat ne érné el a megtűrhetőség szintjét, ám a gondos világító ma is talál kivételt, csak bele kell olvasni napilapjaink, esetenként a képes heti magazinok pedagógiai tárgyú írásaiba. Sajátos, hogy mily sokan hozzá tudnak szólni a napi pedagógiához, ám a legsajátosabb az, hogy a „hozzáértők” között a legkevesebb éppen a pedagógus, vagy pszichológus képzettségű; számosán közülük „kiugrott szakemberek”, akik mindenhez értenek, csak igazolni ne kelljen értő hozzászólásukat, mert akkor nem érnek rá éppen. Ott tartottunk, hogy van még kivétel is, mert az mindig van. Hogy például esetenként verik a nevelteket, de legalább is megszégyenítik Hogy az a pofon mind gyakrabban (!) csattanik el, bár a középiskolában kevesebb (mert ott netán kiszámíthatatlan a reakció...?)

Visszaesett diákságunk nevelési szintje?

Meglehet, hogy az illetékes, a nevelői gárda nem találja meg a megfelelő hangot, szava nem jut el a nevelt ifjúsághoz. Bár nem hiszem, hogy erről lenne szó. Bizonyos feszültségek minden munkahelyen (így az isvényerejű rendelet szerint ennek elmulasztásakor a szülő vagy a gyerek gondviselője ellen szabálysértés miatt feljelentést kell tenni, sok fiatal mégsem kerül be az iskolába.

Hogy mi az oka ennek? A tanácsi dolgozók tudják a legjobban, hogy számos cigány család esetében a szabálysértési eljárás egyszerűen nem érvényesíthető, illetőleg nincsen foganatja. Hiszen arra is van példa, hogy a kóborló életmódot folytató cigányok — gyerekeikkel együtt — semmiféle nyilvántartásban sem szerepelnek.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a tankötelezettségi gondok nem mindegyike.kapcsolatos a cigánykérdéssel. A hatéveseknek ugyanis egy másik csoportja azért hiányzik az iskolából, mert képez- hetetlen, vagy értelmi fogyatékos. A tavalyi tanévben mintegy négyszáz gyerekei „iskolaéretlennek” minősítettek a komplex iskolaérettségi vizsgálatokon. E bonyokolában is) léteznek, ugyan az a jó, ha ez kívülről, sőt belülről sem tűnik fel. Ez lenne az optimális. A napi munkavégzés során bőven megvan a kisebb-nagyobb összecsapások-lehetősége diák és tanár között, ez nyilvánvalóan és legfőképp a felelésosztályozás formájában realizálódik, de magaviseleti problémák is adódnak. Ki- ki idegi állapotától és saját neveltségi szintjétől függően viseli el ezeket. Vannak viszont látványosan deklarált „jó viszonyú” napok, s ezek őszintén azok. Mozgalmi ünnepélyeken, zöldnapokon, egyéb jeles események alkalmával (ballagás, évzáró) mindenki „magába száll”, reni- tenskedő diák és tanár egyaránt... Idei példát említek: a dombóvári Gőgösben hagyományosan jónak mondható a tanár—diák (kinek: diák—tanár) viszony. Ez nem csupán érezhető, konkrét jelei is vannak. Folyosókon, utcán, tanórákon. És a májust kísérő nagy eseményeken: például a sportban. Számtalan lehetőséget is kínál a kétoldalú megmérkőzésre (persze az év többi évszakában is). Gyakran „presztízsmérkőzésekre” kerül sor, tanárok—fiúk labdarúgó-mérkőzésekre, tanárnők—lányok kosárcsapatára, s a hatalmas múlttal rendelkező némettagozatos lányok meg gyakorlatisok látványos anti- futballjára (ez. a mindenkori 4'A privilégiuma), melyek igen sok nevelőt is odacsábítanak még dologidőben is.

Pedagógiai szempontból sem lényegtelen a mérkőzések kimenetele, s nem ritlult kérdéskör elemzésétől terjedelmi okok miatt ha el is tekintünk, egy bíráló észrevételt mégsem hallgatunk el: ma még jó pár iskolában túl gyorsan és könnyű szívvel lemondanak egy-egy lassú fejlődésű, de ép értelmű gyerekről.

Igaz, hogy ez a lemondás nem a gyerek végleges „száműzése” az iskolából, mert nyolcéves korára — tehát kétéves késéssel — szinte valamennyi gyerek bejut az általános iskolába vagy valamelyik kisegítő intézménybe. A kérdés összetettségére vall, hogy a bejutástól még hosszú és nehéz út vezet az iskola elvégzéséig.

Társadalmi fejlődésünk mai szakaszán a tankötelezettségi törvény eredményes végrehajtása nemcsak pedagógiai feladat, hanem égetően fontos politikai kérdés is. Vagyis közügy, melynek megoldásához mindenekelőtt a társadalom szoros együttműködésére van szükség.

P. KOVÁCS IMRE

kán elégtételvétel az órákon elszenvedett „sérelmekért”. De ki venné ezt rossznéven?

Szóval: ünnepnapot nem is kell nagyon keresni, csak a módját kell mindennek megtalálni, no meg az alkalmas időpontot. A sport nem hosz- szú ideje a nagy politikadiplomácia fegyvere is, bevált módozat. A pedagógiai diplomáciában sem lebecsülendő lehetőség a kapcsolatok megerősítésére, rosszabb esetben helyreállítására. A tanár—diák sportrendezvények eredményessége ezért sohasem a szám szerinti eredményben mérendő. A visszavágás a zöld gyepen mindig — s tanári is csak ott — lehetséges. A fiatalok nem bezárt világban élnek, számosán közülük más iskoláit diákjaival is barátkoznak, s időről időre véleményt is cseléinek iskolájukról (akárcsak az egyes szaktanárok növendékei közös tantárgyakról, stb.). Ez természetes is, ám ha irigységet, in- gerkedő önsajnálatot kelt, már légkört bomlasztó, mérgező elem. Ennek elkerülése a már egymás munkájára is tekintő iskolák feladata. Az egységes irányítású, de még távolról sem egységes pedagógiai rendszerű intézmények közös és megoldást sürgető feladata ez. Két egyforma iskola persze soha sincs; sokan éppen azért jelentkeznek bizonyos intézményekbe, mert ott úgymond „szabadabb” ay légkör, és hasonlók. És itt már nem a választás ténye fontos, hanem annak motiváló oka, indítéka! — s ezen kell elgondolkoznunk.

DRESCHER ATTILA

Tan áradták; - Jé vissotif ** csak ünnepnapokon!

Októberben elkészül

Egerben befejezéséhez közeledik az 1745-ben épített szerb templom restaurálása. Jelenleg az 1789—91-ből származó ikonosztázt újítják fel az Országos Műemléki Felügyelőség restaurátorai. A munkák — várhatóan — októberben fejeződnek be. A képen restaurálják az ikonosztáz fakereteit.

Futohomok

A Kiskunsági Nemzeti Park másfél ezer hektáros fülöphá- zi védett területén még mindig találhatók mozgó homokdombok. A legnagyobbak tizenöt-húsz méter magasak. Erős szél esetén a laza homoktömeg — betemetve a növényzetet, fákat — megindul. Európában is egyedülálló ez a sivatag jellegű táj.

Korrepetálás

— Ha meg nem sértem: hány éves maga. kislány?

— Tizenhét.

— Gyermek. Zsenge gyermek. És mondja csak: mi lesz, ha megnő?

— Vendéglá'tóipari tanuló vagyok. Ha elvégeztem az iskolát, nyilván üzemegység-vezető leszek valahol. Talán szakácsnő. Legrosszabb esetben felszolgáló.

— Ne mondja! És ha egy pajzán természetű vendég megsimogatja majd a gömbölyűségeit, mit csinál?

— Nyakon verem. Nyakon én.

— És magát még átengedték? Nem tanították meg arra, hogy a minimum, amit el lehet várni egy felszolgálótól, hogy ne ütlegelje a fizető vendéget? No. majd én megkorrepetálom, de tüstént!

— Mit csinál maga velem?

— Megkorrepetálom. Gyakoroljuk egy kicsit a mesterségét, jó? No. Ez a rönk itt nem más, mint egy asztal. Nem mondom, hogy kocsmaasztal, mert még sérti az önérzetét. Én magam türelmetlen vendég vagyok, aki várja a pincért. Tessék, jöjjön.

Akkor már legalább fél órája várakoztunk, ő az Újlengyel felől esedékes, én meg az odatartó buszra. A megállót telefonpóznára szögeit táblácska jelezte csupán, amelyről a zománc jócskán lepattogzott már, olyannyira, hogy csak a beavatottak tudhatták a feliratát. Mert csak tudni lehetett, elolvasni már régóta nem. Az országút két oldalán kivágták a jegenyefákat, de a csonkig égett gyertyákhoz hasonlatos tüskök egyelőre még a földben voltak. Ezekre ültetett minket a hosszú várakozás. Sokáig nem szólítottam meg a lányt, s amikor megtettem, akkor sem volt benne sok köszönet. A gyerekkori táj, kamaszidőm vidéke szuggerált talán valamiféle kamaszesetlenséget leplező pimaszságot belém: azt kérdeztem meg tőle, hogy hány óra. S nyomban utána azt, hogy hány éves.

— No, jöjjön már — türelmetlenkedtem, mint egy valódi csapszékben.

— Kinevet. Nem megyek, nem én.

— Az ördögnek van kedve nevetni ebben a nyirkos nyárban. Játsszunk már egy kicsit, jobban megy az idő. Pincér!

— Hát... Nem bánom.

Tétován felállt, elöl lesimította a ballonját, mintha kötény lenne, és odajött a tüskömhöz.

— Mit parancsol, uram?.

— Apportez-moi, s’il Vous piait, un demi litre du vin rosé.

A lány értelmetlenül nézett rám. Emeltebb hangon ismételtem :

— Du vin rosé! Vite!

Egy darabig bizonytalanul toporgott, majd sebesen letépett három szál vadrepcét, és elibém tette á fűre.

— Itt a rózsája, ne lármázzon már annyit. Ezenkívül mit parancsol?

— Ö, maga mezei virágszál! Akár önmagát is vázába rakhatná egy kisvendéglő asztalán. Vörös bort kértem, fél

litert. Mi lesz, ha majd igazi francia vendég téved be abba a kocs..., szóval abba a kocsonyasütőbe, ahol dolgozni fog?

Fakó lett az arca, mint a lefosztott kukoricahéj. Visz- szaült a rönkjére, és sokáig nézett maga elé. Aztán csöndesen megszólalt:

— Először is: a kocsonyát nem sütik. Nem kell mindent a lángossal összekeverni. Másodszor: ahol én dolgozni fogok, oda nemigen tér be francia vendég, de még pesti sem. Igenis, kocsma lesz az, szövetkezeti üzemegység, ahová sáros csizmájú kubikosok térnek be egy-két nagy- fröccsre vagy néhány korsó sörre. Nehéz járású parasztok jönnek majd hajnalban, s féldeci kisüsti szilvát kérnek majd illedelmesen, mert nekik eszükbe sem jut szemtelen- kedni vagy bizalmaskodni egy fiatal lánnyal, akinek az anyja együtt gürcöl velük naphosszat a földeken. Az étlapon nem lesz más, csak körömpörkölt meg pacal, esetleg kocsonya, ha már mindenképpen „kocsonyasütőbe” szán engem. Ezeket is csak özvegyember kéri majd, mert akinek falhelyen felesége van, a világért sem fanyalodik kocsmai kosztra. Megszólnák a feleségét. No, isten áldja. Az én buszom már megjött.

...Azóta ott állok a póznánál és visszavárom a lányt. Csak annyit szeretnék mondani neki, hogy nagyon szeretem a körömpörköltet és a pacalt. És hogy csak zavaromban mondtam kocsonyasütőt. És még azt is, hogy én is odavalósi vagyok, ott gyerekeskedtem, s hogy amióta elhagytam azt a vidéket, csupán a vin rosé-val lettem gazdagabb. Csak éppen bután fennhéjáztam a gazdagságommal.

Olyan bután, hogy ő joggal hiheti: szegényebb lettem, szánnivalóan szegényebb.