Tolna Megyei Népújság, 1978. augusztus (28. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
IO ^PÚJSÁG 1978. augusztus 20. IRODALOM Emlékszem még: a negyvenes évek elején elemi is- jÉtolai olvasókönyvünk egyik Sápjáról galambősz, koronás ^férfiú mosolygott ránk. Nyílt, már-már angyalian naív tekintetéből szinte sugárzott a jóság. Szent István — mutatta be őt a tömörségében fenséges képaláírás, és a rajz valóban szentet ábrázolt. Elomló vonású, meleg szemű szentet. Ez a szent szemrebbenés nélkül négyeltette fel Koppányt, végeztette ki Aj tony t, nagyVarga Imre: Az alapító című szobra Baranyi Ferenc: Milyen ember lehetett István király? bátyját, Gyulát pedig „csak” száműzte erdélyi székhelyéről. Orrát, fülét vágatta le annak, aki más — akármilyen csekély — javának eltulajdonítására vetemedett. Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a sokáig hirdetett, krisztusi béketűrő szelídséggel. A nagy társadalmi változások tudatos munkálói éppoly könyörtelenek, ha kell, mint amilyen emberségesek, ha lehet. A sokak érdekében könyörtelenek az egyesekkel. A milliók érdekében a százakkal, ezrekkel. Államalapító királyunk követkézetes kér- lelhetetlensége is ebből fakadt. Nem lehetetlen, hogy a lázadó pogányvezér, Koppány felnégyeltetése közben neki is össze kellett préselnie a fogát.... Ki volt, milyen ember lehetett István király? Két legenda maradt fenn róla és a krónikák törzsének is van olyan része, amely István néhány jellemvonásáról tesz említést. A legendák persze már a szentté avatás légkörében születtek. A XI. század végéről van szó, a gregoriánus előretörés időszakáról. Ekkor már a „pius rex”, a kegyes király eszményét példázták Istvánnal. Nem állítom, hogy a legendák a pius rex címkét alaptalanul ragasztották első királyunkra. A katolikus nevelés minden bizonnyal hívő kereszténnyé formálta. Érdekeinek megfelelően megjutalmazta a jókat, megbüntette a gonoszokat. Józan politikai belátására jellemző, hogy — amellett, hogy megszervezte a római egyházat — a keleti ritusú kolostoroknak is dotációt adott. S ha könyörtelen intézkedéseit hitbuzgalmi tevékenységnek tudta be — nem cáfolja a „kegyes király” eszményt sem. Ám szerintünk, marxisták szerint a feudális uralkodó tipikus portréját mutatja inkább: nem tudta, hogy egy ezeréves államnak az alapjait veti meg, a maga hatalmát akarta tűz- zel-vassal biztosítani. Ezzel viszont — akarva akaratlanul — sok évszázados fejlődést indított el, saját személyes érdekeiből fakadó tettei egybeestek a szükségszerű fejlődés irányával. A maga korában tehát nem lehetett, „népszerű” embep. Az új, a szokatlan rendet megszilárdítani igyekvő intézkedések rendszerint népszerűtlenek az első pillanatokban, a tömegek értetlenségébe ütköznek. Pedig akkor a kibontakozó feudalizmus támogatása jelentette a haladó magatartást, hogy aztán — évszázadokkal később — a szétzúzására való törekvés jelenthesse azt.. . Ki volt tehát István király? Szent ember vagy kemény kezű feudális uralkodó? Ösztönös ráérzések vagy tudatos átgondolások szerint cselekedett, amikor egy-egy döntő lépésre szánta el magát? Lényeges ez ma már? Történelmi küldetését hűséggel betöltötte, s ezért mindenképpen számot tarthat az utókor elismerésére és hálájára. Az álammá szerveződés elmaradása ugyanis számos esetben egy-egy nép pusztulását is okozta. Mi is könnyen az itt élő avarok sorsára juthattunk volna, ha Géza fejedelem és fia, Vajk, a „kisebbik vezér”, a későbbi István király nem ismeri fel — vagy sejti meg — a történelmi szükségszerűséget. Ezen a területen, amely ma a hazánk, sok nép tűnt el maradéktalanul, nyomot csupán egy-két helységnévben hagyva — vagy talán a vérünkben is. De fontos az egyáltalán, hogy ez vagy az a nép fennmaradjon? Mindenképpen. A haladás egyik biztosítéka a sokféleség egysége. És azt hiszem, egy kicsit örülnünk is szabad, hogy ennek a tízmilliós egységnek lehetünk az alkotóelemei... Mert ez a „tízmilliós egység” a legemberarcúbb társadalmat építi immáron alkotmányos jogainak védettségében. Hol káromkodva, hol lelkesedve teszi dolgát, de mindig tisztességgel teszi, mert az ezeréves állam újabb évezrede neki sem közömbös. És ez a „tízmilliós egység” emelt fővel nézhet most már az új kenyér ünnepének elébe, mert hosszú évek óta eleget tud letenni belőle az ország asztalára. Ki volt István király? A lehetőség eredete volt. A lehetőségé, amelyet eljátszani is majdnem sikerült — nem is egyszer! — a századok során. És amelyet kiteljesíteni most van a legnagyobb esély. Hallama Erzsébet: Mindenféle utazások Késve indult a reggeli gép, még jó, hogy elértem a vonatot. Nincs fárasztóbb egy rövid külföldi útnál. Az embert szinte agyonlapítják az élmények meg a túláradó vendégszeretet. Ha becsukom a szemem, még most is sovány, fájdalmas szemű szentek néznek rám kopott aranyglóriák alól, arcukon a lepattogott festék nyoma, akár egy sebhely. Elbarikádozom magam egy újsággal. Mellettem sovány kis ember fészkelődik, enyhén lila nyakkendője meg-megvillan. Szemben öreg pár ül, és amerikai mogyorót eszik. Nincs kedvem beszélgetni. Félkézzel előkotrom a cigarettámat, de mielőtt a gyufát meggyújtanám, hatalmas arany gázöngyújtó imbolyog előttem, egekig érő lánggal A kis emberé. — Szintén külföldről? — bök fel a bőrönd fülén fityegő poggyászcédulára. — Hon- nét? S már mondja is: egy arab országban dolgozott két évig, a sivatagban fúrtajc, olajat kerestek, alig három hete jött haza, ő is repülővel. Azóta egyfolytában ügyintéz, vám, elszámolások, mifene. Nem mondja, megérte a dolog. A fizetést ugye dollárban kapták, mármost ha nem is számítjuk, amit olcsón megvett és vámmentesen hazahozott, még akkor is .. . Szóval, ha most a sógornak azzal az ismerősével meg tudnak egyezni az árban, akkor mindjárt meg is veszi a házat, ötszáz négyszögöl van hozzá, ugyanakkor mégis városban lakik az ember, egyszóval... Azok ketten, ott szemben, csendesen rágcsálnak, szemük a kis emberen. A mogyoró hártyás héja ráhullik az öregember vásott öltönyére, az öregasszony barna patentharisnyájára. — Hogyan éltek ott? — most már elteszem az újságot. — Hol laktak például? — Hát ott, a sivatagban, barakkokban. Szentséges meleg volt. Konadt dolog, nekem elhiheti. Három műszakban dolgoztunk, de mikor az ember letette a munkát, csak döglött, aludt, unatkozott. — Nem lehetett bemenni a városba? — Lehetett. De minek? Moziba ugye minek menjen az ember, úgyse érti a beszédet, meleg is van, büdös is. Másért meg minek? — Hát.. . körülnézni. — Körülnézni? — csóválja a fejét a lilanyakkendős. — Maga úgy beszél, mint a Hosszú. Volt egy bolondosforma legény is velünk, tudja. A Hosszú. Mindig az öreget nyaggatta, arabul akart tőle tanulni. Ez elég sokat mászkált a városba. A többiek meg cukkolták, hogy van ott valami nője. Ez egyszer engem is bevitt. — És? Milyen a város? — Dögmeleg. — Szépek a templomok, nem? — próbálkozom. Odaát a két eszegető egérke most énrám néz. Aztán visszafordulnak a lilanyakkendős felé. Szóval, már nemcsak a magam kíváncsiságáról van szó. Ez itt egy útibeszámoló, a kérdésekről nekem kell gondoskodnom. — Ja. Amúgy szépek. — Belülről is? — Általában nem engednek be senkit — magyaráz jóindulatúan a kis ember. — Mikor a Hosszúval bementünk, az valamit susmusolt egy arabbal és beengedték. — És magát nem? — A Hosszú hívott, de mondtam, inkább megvárom kint. Szemben abbamarad a fogak őrlése, a szemek rám szegődnek, aztán csalódottan a mogyoróra fordulnak. A néniké átveszi az öreg tenyeréből a héjakat és újabb adag rágnivalót ad neki helyette. — Hát az arab nők? — Ilyenek is, olyanok is — kuncog a kis ember. — Fátyolba járnak? ' — Ja. — És az arab ételek? — Nem tudom, nekünk saját konyhánk volt. Egyszer megint bementünk a városba, és nagyon éhesek lettünk, és bementünk egy étterembe, de aztán ott volt rendes marhahús is, azt ettük. Jól be'is söröztünk, mert sör, az tudja ritkán volt. De nagyon drága, aztán többet nem mentünk. — És az arabok, akikkel dolgoztak? — Hát ... nem tudtunk beszélni velük. Külön is laktak. Jöttek, meg mentek. Lusták, az aztán biztos. Az öreg is mondta, tudja, akit mondtam, az tudott egy kicsit magyarul. Az öreg mondta, hogy amelyiknek köll a pénz, dolgozik, ha aztán nem köll, elmegy. Nem bírják ezek a munkát. — Amennyire én tudom, talán mert sivatagi pásztorok voltak, csak az állatokhoz értettek, nem? — Lehet — mondja a kis ember érdeklődés nélkül. Rá akarok gyújtani, de előhúz egy csomag amerikai cigarettát. — Vegyen ám nyugodtan — mondja. — Hoztam egy pár kartonnal. Aztán meg mit gondol, hány aranygyűrűt hoztam? A fülembe súgja. A két öreg nagyra nyílt szemmel bámult. — Az asszonynak két fülbevalót, köveset. Meg bundát. Nem szólhat semmit. Hosszú fejtegetésbe kezd az árfolyamokról, a bankbetétről, az emberek irigységéről, jó, nem fizetett rá a dologra, de kérdi ő, ha valakinek ez nem tetszik, miért nem megy el az is. Abba a rohadt melegbe, na, szeretné látni... A vonat lassít, a lilanyakkendős kinéz az ablakon,, nem, még nem vagyunk ott, de ha ott is lassítunk, ő lelép. Megtakarít majdnem egy órát, ha el tudja csípni a csatlakozást. — Tudja, honnan jövök most? A központból. Leadtam a papírokat. Tudja, mit kérdeztek? Nem vállalnék-e még két évet. Nem ott, egy másik helyen. Hát most vagyok a gondban. — El akarja vállalni? — kérdezem elhűlve? — Nagyon hajlok rá. — Hiszen mindene megvan, ház, telek kocsi, ékszerek, bunda, itthon is jó fizetés ... — A ház még nincs meg — helyesbít a kis ember, — ámbár meglesz, nem vitás. Na de. Hol van az a szekér, amelyikre nem fér még egy lapáttal? — kacsint. — Csak az asszony, az fog morogni. Dehát nagyon meg akarja látogatni a rokonait Németországban, az meg sokba kerül. Majd azt mondom neki... A vonat tényleg lassít, emberünk kapja a táskáját, köszön, lelép. Sokáig csönd van. A nénike kidobja az üres zacskót, letakarítja előbb az öregember ruháját, aztán a magáét. Egy kicsit ül, ölbe tett kézzel, de láthatóan nyugtalanul, aztán elszánja magát és megszólít. Honnan megy a busz ebbe meg ebbe a faluba? Mikor indul? Hogyan lehet az állomástól odajutni? Mikor megígérem, hogy odaviszem őket, nagyon megkönnyebbülnek. Az öregember szikár arca is kiderül, megszólal. — Nem jártunk itt több mint tíz éve. Az Alföldön lakunk. — Csak az uram bátyja, az nagyon beteg. Haldoklik, ezt írják. Azért megyünk — bólogat a nénike. — Az uram ■juhász a téeszben, tudja. Jöttek hozzá, hogy Józsi bácsi, nagy bajban vagyunk, ha maga nem vállalja ... — Az úgy volt — helyesbít az öreg — hogy vett a téesz ötszáz birkát. Vagyis előbb háromszázat. Én már akkor a disznóknál voltam kilencedik éve, de sose szerettem a disznókat. Én megmondtam akkor, hogy ne adják el a birkákat, de eladták. Pedig nálunk mindig tartottak birkát. Az öregapám idejében, de még annak az öregapjának az idejében is. Aztán csak eladták. Pedig másra nem jó az a sovány föld. Akkor a birka nem volt üzlet, azt mondták. No aztán most megint van birka. Az új elnöknek több esze van, mint a régieknek együttvéve volt. — A legkisebb fiúnk, az juhász lett szintén, — mondja lágyan az öregasszony. — A legöregebb elment a városba, a középsőnek meg, tudja, mindene a gépek, ott van a faluban, traktoros. De a legkisebb az szereti az állatot nagyon. A Sanyink. — A külföldi országok minden pénzt megadnának a birkáért — folytatja az öreg. —• Rájönnek lassan a népek, hogy ami régi, nem mind eldobni való. — Viszek nekik ételt, tiszta ruhát — sorolja az öregasszony gyönyörű szép éneklő tájszólásban. — Most már, hogy a fiam is segít, elbírjuk a munkát könnyen. Este tüzet gyújtunk. Még újra faragni is kezdtem, pedig már ... — Nagyon tudja ám csinálni — néz rá szeretettel az öregasszony. — A birka, tudja, annak olyan a természete ... Látom is már az öreget a hunyorgó parázs mellett heverni fönn a csillagok, köröskörül „az a jó nagy levegő”, ami nélkül ő megfulladna, így még tán száz évig is elél, ha az isten is úgy akarja. — Mink ezt az életet szoktuk — mondja töprengve a kis öregasszony. — Más ember meg, lássa, olyan mesz- szire elmegy ... — Hát mit is akarnál? — Szól rá megróván az öregember, aztán megint felém fordul. — Mit gondol, mennyi gyapjú jön le az én birkáimról? — Nagy a világ — suttogja maga elé az öregasszony, összefonja eres, görbe ujjait, mintha imádkozna, s úgy hallgatja tovább az emberét. Augusztus 20 Hincz Gyűlő rajzó Artner Margit illusztrációja
