Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
1978. július 2. wÉPÚJSÁG 7 Semmi rendkívüli Egy jelentésből: „Az egészségügyi szakközépiskolákban végzetteknek csupán egy töredéke választja az ápolónői pályát.. o Hogyan alakult volna Békéi Éva, élete, ha kilencéves korában — amikor most 11 éves Krisztina húga érkezőben volt — nem veszíti el az édesapját és nem találja magát szemben a nincs segítség felnőtteket is megsebző iszonyatával? Aki régebb óta ismeri, azt mondja, alighanem akkor is egészségügyi pályát választja, legfeljebb nem ápolónő lesz belőle, hanem védőnő. Az apa 37 éves volt, amikor egy szívroham végzett vele. A fiatal özvegy úgy döntött, hogy nem tűr beleszólást a család életébe, vállalja inkább a gyerekeit egyedül nevelő nők sorsát. Nagyon akarta, boldogult. Az első dilemma akkor köszöntött be hozzájuk, amikor el kellett dönteni, hogy Éva hol tanuljon tovább. A mama nem szívesen engedte volna A baleseti sebészeten dolgozom el maga mellől, a kislány sem hagyta volna ott a tanulóévekre Krisztit és az anyját, így lett az egészségügyi szak- középiskola növendéke és ismerkedett meg adminisztrációs munkakörben dolgozó édesanyja kenyéradójával, a dombóvári kórházzal. Neki persze másféle jártasságot kellett szereznie a gyakorlatok során. De kezdettől szerette, érdekelte amit ápoló- nőjelölként végeznie kellett. A rokonság, az ismerősök, elégedetlenek, megpróbálkoztak a pályamódosítással. — Erre nevelted a lányodat? — hangzott lépten-nyo- mon a kérdés. —> Arra neveltem és nevelem, hogy segítsen ahol tud. Meg arra, hogy keresse meg a munkájában azt az örömöt, ami a legfáradságosabb munkát is megszépíti! — Na hiszen! Nagy öröm lehet érettségizetten ágytá- lazni és tűrni a betegek szekatúráját! Ráadásul meg se fizetik. — Tévedés! A lányom majdnem annyit keres, mint én. Egyébként, ha ti vagytok magatehetetlen betegek, olyanok vagytok, mint az angyalok? Éva sok ilyen beszélgetést hallgatott végig, szemlélődő természetéből fakadóan, szó nexKul. Legfeljebb kuckójába való visszavonulás előtt vágta el néha a diskurzusok fonalát azzal, hogy neki igenis öröme telik abban, amit csinál. Már pedig, ugye ez a fontos? Idővel alább hagyott a pályamódosításra irányuló hadjárat. De nem véglegesen. A harcok akkor újultak ki legutóbb, amikor visszautasította azt a „kolosszális” lehe- hetőséget, hogy megválhat a sebészeti osztály ágyain fekvőktől, a három műszaktól... Q Alig tudta még maga mögött az érettségit követő 10 hónapos ráképzést és került végre a neve mellé, hogy szakképzett ápolónő, amikor be akarták iskolázni egy olyan tanfolyamra, melyen altatós nővéreket képzenek. Rámköszönnek az utcán... — Bekerülhet a műtős team-be! — Nem kell három műszakban talpalnod! Se eleje, se vége nem volt a szirénhangok csábításainak. És támadott igen nagy felháborodás, amikor Éva nővér rövid gondolkodási idő után megköszönte szépen a bizalmat és úgy nyilatKozott a sebészeti osztály főorvosának, hogy ő ápolónő akar maradni. Tervezi, persze, hogy ő is tervezi a továbbtanulást, de később. Most még nem tud megválni attól a jó érzéstől, hogy szükség van rá, szüntelenül készen kell állnia a segítésre. Aztán, itt a baleseti sebészeten jött rá, milyen semmihez sem hasonlítható öröm, amikor egy beteg — akit csanem roncsként hoztak ide — a saját lábán hagyja el az osztályt. A nagy tapasztalatú főorvos, aki sokféle emberrel találkozott életében és már kevés emberi megnyilatkozáson lepődik meg, úgy nézett a szépmetszésű, komoly leányarcba, mintha most látná a tulajdonosát először. — Respektálom a döntését. És köszönöm is, hogy így döntött — mondta. — Nem fogod megbánni, hogy nem mentél el az asszisztensire? — faggatta otthon, meghitt kettesben a mama, akit akkoriban operáltak és saját tapasztalatból tudta, milyen fontos, hogy az altatást végző orvosnak jól képzett segítsége legyen. — Meggondoltam. Kielégít, amit csinálok. Nem is tudód elképzelni anyu, milyen az, amikor rámköszönnek az utcán olyan volt betegek akikről azt hittem, engem felejtenek el leghamarabb. Aztán, ha valaki ismét bekerül valamelyik osztályra, megkeresnek, hogy elmondják mi történt velük. Mintha hozzátartozójuk lennék! — Jól van kislányom. Te tudod, mit akarsz. Nem akarok ebbe se beleszólni... o Egy éjszakás hét első szabadnapjának délutánján találkozunk. így kezdődik a személyes ismerkedés: — Tudja mit gondolnak magáról a kortársai? — Tudom, mert egyik-másik véka alá se rejti. — És? — Egyáltalán nem zavar, miután az életem az enyém. Nem találok abban semmi rendkívülit és furcsálandót, ha valaki szereti a munkáját. Igényt tart a szeretettel végezhető foglalkozásra. Félre kell tennem riporteri provokálhatnékomat, hiszen, ha nem ilyen lenne ez a lány — aki az érzelmeit és a gondolatait az arcán meri viselni —, nem kerestem volna meg. — Mit szokott meg legnehezebben? — Az éjszakázást. — És ha meghal valaki, akiért mindent elkövettek? fin másként képzelem — A halált nem lehet megszokni. — Mondja, mire jut ideje? — Beosztás kérdése. Mindenre van időm, amire kell. — És mi az, amire kell? — Énekelek például a Ka- pos-kórusban. Már nehéz lenne lemondanom ennek a közösségnek a pezsgő életéről. Nemrég voltunk vendég- szereplésen az NDK-ban. Aztán KISZ-vezetőségi tag vagyok a kórházban, szeretek olvasni, nagyokat aludni és újabban főzni tanulok. — Talán férjhez menésre készül? Elnéző csodálkozás villan a melegbarna szempárban, aztán felnevet. — Nem sietem el a dolgot. Sok osztálytársam valóságos versenyt csinált a férjhez- menésből. Többen máris elváltak vagy válófélben vannak. Én nem így képzelem el a házasságot. És azt hiszem, még rá is érek. Vagy nem?! — Dehogynem nővérke! Maga csakugyan ráér! Húszéves, nem foglalkozása, hanem hivatása van, és olyan felelősségtudattal rendelkezik, amilyet sok, magánál jóval idősebb ember is megirigyelhetne. Ezért esett olyan jól a beszélgetésünk. László Ibolya Fotó: Szepesi László A- „gyes” nem üdülés Hároméves csavargók Megyénk egyik községének határában az arra járók egy csetlő-botló kisgyerekre lettek figyelmesek. A kicsikét, aki az idegen bácsiktól és néniktől megrémülve bömbölt, szerencsére a harmadik házban felismerték. Az anyukája nagyon meglepődött, amikor a küldöttség betoppant üvöltő kisfiával: észre sem vette, hogy a hároméves világjáró eltűnt. Nagyon elfoglalta a ház mögötti veteményes. NINCS TÜRELME Az anyuka gyermekgondozási szabadságon van, a hároméves mellett még egy féléves kisgyerek édesanyja. így még két és fél esztendeig maradhat otthon a gyerekek mellett. Nem unatkozik egy percet sem, mint más „gye- ses” mamák, akiknek gondjaival bőségesen foglalkozott a magyar sajtó is. Tudjuk, hogy nehezen viselik el a három esztendős kiszakított- ságot addigi környezetükből, hogy nagyon hiányolják a felnőtt társaságot, kevés örömöt lelnek a megsokasodott házimunkában. Tudjuk, hogy szeretnének a „gyes” ideje alatt otthon is elvégezhető munkát találni, hogy kiegészíthessék a segély összegét, és tudjuk a kormány nekik kedvezve engedélyezte, hogy más gyermekek gondozását is elvállalhassák ebben az időszakban. Azoknak pedig nem kell semmilyen engedély, akiknek ott a házuk táján a kert, a szőlő vagy a ház mögött az állatok. Mindenről sok szó esett, de sem egyik, sem másik esetben nem sokat beszéltünk a gyerekekről, azokról a kicsikről, akiknek gyermek- gondozási segélyen lévő édesanyjuk „unatkozik” — vagy éppen „ráhajt”. Több óvónő, különféle óvodában szerzett, hajszálra megegyező tapasztalata: az óvodába kerülő kisgyerekek közül általában a volt böl- csődések a talpraesettebbek. Az addig otthon nevelkedett kicsik többsége meg sem kísérel egyedül öltözködni, cipőt fűzni, fésülködni, némelyik még enni sem. Az anyukák egyöntetű magyarázata: „Nincs türelmem várni, míg vacakol, inkább megcsinálom én.” Vajon miért nincs rá türelmük? Hiszen idejük igazán lehetne! A gyermekgondozási szabadságot a mamák közül nem kevesen valamiféle hosz- szú üdülésnek fogják fel, aminek kellemes eltöltésében csak akadály a kisgyerek. Kemény szavak ezek? Sajnos, sok „gyeses” van, aki még keményebb szavakat is megérdemel. Mert dicsérni igazán nem lehet azokat az otthon lévő anyákat, akiknek a gyereke étlen- szomjan reggeltől estig tanyázik a játszótéren, és idegen néniket kér meg rá, hogy amikor szükséges, húzzák le a nadrágját — miközben a mama a lakásban televíziózik avagy lemezeket hallgat. Vagy azokat, akik lázas, beteg kisgyereküket terelik nyugodt lélekkel a többi közé. Az agyonkényeztetett kisgyerekek mellett egyre többet hallani ezekről a kis el- hanyagoltakról. Elhanyagoltak, ha netán el is vannak látva mindenféle játékkal, szebbnél szebb ruhával. JÁTÉKOK NYLONBAN Deák Sándorné körzeti védőnő tapasztalatai vegyesek: — A védőnői látogatás alkalmával mindenki igyekszik az elvárások szerint viselkedni, ennek ellenére mi is tapasztalunk furcsa dolgokat. Sok lakásban a szépen berendezett gyerekszobában a játékokat úgy helyezik el, mint egy kiállításon: mutatósán, és olyan magasban, hogy a gyerek ne érhesse el. De olyat is láttam, ahol nylonba csomagolták őket, hogy ne is porosodjanak ... A gyerek pedig sehol máshol, csak zárt ajtók között, az előszobában tartózkodhat, hogy ne tegyen kárt a lakás rendjében és tisztaságában. Mi kérjük az anyukákat, hogy engedjék a kicsiket szabadon játszani, ne vigyék túlzásba a lakás rendjét — általában meg is hallgatnak, de, hogy megfogadják-e? Máshol a gyereknek lekötik a kezét, hogy ne nyúlkáljon bele az ételbe. Pedig a kisgyerek amikor enni tanul, bizony a főzelékbe is belenyúl, ezzel számolni kell. Ezért lehet, hogy éppen azok a kicsik nem tudnak időben kanállal, önállóan enni, pohárból inni, akik otthon vannak az édesanyjukkal. A szobatisztaságra neveléssel is ez a helyzet: gyakran azért tolódik el a gyermek számára is fontos állomás, mert az anyukák félnek a megszaporodó mosnivalótól — vagy mint ezt sokszor halljuk mostanában, mióta szőnyegpadlós lakások készülnek — a szőnyegpadlót féltik. Mások azt únják, hogy a játszótérről kelljen hazarohangálni a gyerekkel tiszta ruháért ___ Nagyon rossz hatáss al van a kisgyerekekre, hogy az édesanya a maga kényelmét keresve, este addig hagyja ugrálni, tévét nézni, míg teljesen elpilled. A tíz óráig fenn lévő kicsi másnap tízig alszik. így a mama is nyugodtan aludhat, vagy takaríthat reggel, míg a kicsire nincs gondja, de egészségtelen életritmust alakít ki a gyerekben, hiszen így minden eltolódik egy-két órával — mondja. A védőnő szerint a csavargó háromévesek a városi lakótelepeken sem ritkák, tulajdonképpen csak a szerencsének — és az idegen felnőttek gondoskodásának — köszönhető, hogy a forgalmas utakon átvágó apróságokat eddig nem érte baleset. VIGYÁZNI RÁJUK Családpártoló társadalmunk páratlan kezdeményezése a gyermekgondozási segély. Sokan élnek vele, tudván, hogy a kisgyermek számára roppant előnyökét jelent édesanyjával eltölteni élete első éveit. Félreértés ne essék: semmiképpen sem szeretnénk a gyermekgondozási segélyen lévő anyukákat lelkiismeretlenséggel vádolni. Többségük semmivel sem szolgált rá. De szót kellett egyszer ejteni azokról a kisgyerekekről, akik hiába vannak otthon, nem élveznek semmit az őket illető előnyökből: az édesanyai törődésből, szeretetteljes gondoskodásból. Azt, hogy valaki valóban a gyermekeinek szenteli ezt az időszakot, — s nem a barátnőknek, vagy kizárólag a veteményesnek és a hízóknak — ez idő szerint senki és semmi nem ellenőrzi, nem kéri számon. Csak a szülői lelkiismereten múlik, élni. vagy visszaélni a „gyes"-sel. Virág F. É. Beszélni nehéz? Udvari ablakom egy meglehetősen idomtalan, lapostetejű építményre néz- Nem festői a látvány és ennek oka távolról sem csak az, hogy az épület közepéből kimagasodó kémény derékig fekete a kátrányos koromtól. A „panoráma” azért olyan lehangoló, mert időközönként oda nem illő tárgyak jelennek meg a tetőn. Például testes zacskó, mely csak eső után árulja el, hogy szétázás előtt krumplihéjat rejtett. Vagy; sörösüvegek földi maradványai, egyetlen épségben maradt üveggel. Csak ezzel nem sikerült eltrafálni a kéményt ama vidám célba- dobó versenyen, aminek hangjaira többen is tiltako. zásunkat jelentettük be. Kora reggel ablakot nyitva a minap két felemás férficipő nézett velem farkasszemet. Szó sincs álomról, any- nyira ébren voltam, hogy már megittam a kávémat. Éppen ezért, föl sem merülhetett bennem a gyanú, hogy valaki holdkóros sétája közben felejtette lábbelijét a kémény tövéhez pár méterre. Az annál inkább, hogy a közelben valaki így lomtala- nított. Újabban már csak egy cipő árválkodik a tetőn. Vagy a szél sodorta le a másikat onnan, vagy rájött a gazdi, hogy azt dobta el, ami még kellene, és fellopakodott érte. Soha nem fogom megtudni. * Ismereteim szerint a me. gyeszékhely tanácsa évente több ízben tisztítja a Sédpatak medrét. Ezt az akciót nem mindig csak a csapadékkal lehordott iszap teszi szükségessé, mert egyesek konzekvensen szeméttelepnek használják a patak medrét. Aztán... A helyi tanácsok évek óta fáradoznak a szemétszállítás megszervezésén, olyan telephelyek kijelölésén, ahol szakszerűen lehet átadni az enyészetnek a háztartási hulladékot, vele a fölöslegessé vált tárgyakat. Ez azonban jó néhány embertársunkat nem tartja vissza attól, hogy csakazért- is utak menti árokba és más helyekre csempéssze kényelmetlenné vált limlomait. Az utcai szemeteléstől sem mindenkit tartanak vissza a forgalmas pontokon felállított hulladékgyűjtők. Leningrádon sétáltunk cigarettázva és gyönyörködve a Névában. Aztán, ahogy itthon szoktuk, egyszerre dobáltuk el a csikkeinket. Ekkor ripakodott ránk egy idős ember. Mind a hárman lehajoltunk a cigarettamaradványokért, hogy utána egyenként járulva a szeméttartóhoz, szégyenkezve oldalog- junk el. A mj utcáinkon, köztereinken ugyan ki szól ilyesmiért? Vagy, ha szól — állampolgárként az állampolgárhoz — fellépését követi-e siker? Míg egyfelől sokat, költünk a közterületek szépítésére, rendbentartásá- ra, még a helyi tanácsok sem igen „szólnak” szabálysértési eljárásokkal a közterületek szennyezőire, elcsúfítóira. De a rendőr elvtársak is ritkán alkalmaznak helyszíni birsá- golást. Azt saját tapasztalatból sokan tudják már, hogy virágot olcsóbban lehet a piacon, vagy a virágboltban beszerezni, mint valamelyik parkban. A szemetelők — szemeteljenek nagyban, vagy kicsiben — többnyire „tan- díjmentesek” maradnak. Pedig még soha annyi fórumon nem beszéltünk a környezet tisztaságának fontosságáról, kötelező védelméről, mint napjainkban. Van olyan hét, hogy a megyében két-három környezetvédelmi tanácskozás is zajlik. Erről jut eszembe. hogy nagyrabecsült nyelvművelőink alighanem tévednek, amikor azt hirdetik, hogy beszélni nehéz. Ami egynémely kollektív cselekvést igénylő dolgunkat illeti, úgy tűnik, beszélni köny- nyebb... — óa — SOMOGYI-SOMA l,ASZI<Ó: CSIPKKMAOONNA
