Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
1978. július 16. "Képújság n Egy paraszti kézirat a század elejéről ■: közelmúltban Dunáik szentgyörgyön jártaim. Egy öreg ház padlásán keresgéltem a múzeumi megőrzésre érdemes munkaeszközöket, s eközben akadtam rá egy ócska papírokkal teli katonaládára. Századeleji adóikönyvek, nyugták, különböző községi és járási hivatalok értesítései — valamikor fontos, de már régen időszerűtlen, érdektelen iratok tömege, a legelemibb rendszerezés nélkül, íme: egy ,.parasztirattár”! Jóllehet az egyes iratoknak önmagukban alig van „értékük”, hiszen a mindenkori hivatal minden paraszt- gazdaságot elárasztott hasonló formanyomtatványokkal, az iratok együttese mégsem érdektelen a néprajzi és történeti kutatás számára. A megőrzött iratokból ugyanis tanulságos következtetéseket vonhatunk le egy-egy parasztgazdaság gazdálkodási módjára, s különösen a Hatalomhoz való viszonyára. Korántsem véletlenül őrződtek meg éppen ezek a jórészt gazdasági természetű iratok: azért dobálták be az öreg katonaládába, s ha „selejteztek”, azért nem dobták tűzbe, mert elévültén is fontosak voltak. Sohasem lehetett tudni — a hivatallal eleve bizalmatlan parasztember legalábbis így gondolta — hogy valamikor nem kell-e előszedni döntő bizonyítékként egy régi adókönyvet, hiszen az „úri huncutságot” soha sem lehet kiszámítani . .. Ilyen előzetes megfontolások után,' néhány korábbi „parasztirattár” ismeretében, természetes volt, hogy ennek a ládának a „tartalmát” is válogatás-selejtezés né’kül beszállítottuk a múzeumba. A „parasztirattárak” persze korántsem egyformák: mindegyikben akad valami nem várt papírdarab, mely önmagában is figyelemre méltó. Ahogy ebben a ládában is ráakadtunk az 1848'49-es forradalom és szabadságharc elevenen élő emlékét példázó néhány iratra is. Tehát olyan feljegyzésekre. melyek a paraszti történeti tudat, vizsgálatát segítik! Olvan feljegyzésekre. melyeket nem gazdasági érdekből őriztek, hanem azért, mert emlékezni s emlékeztetni akartak a levert forradalomra. Az egyik — s tartalmi szempontból a leginkább figyelemre méltó — kézirat „Az aradi gyásznap 1849. október 6.” címet viseli. Gyakorlatlan kéz írása. Helyesírása annyira következetlen, hogy az „alapszöveg” ismerete nélkül helyenként az értelem is nehezen lenne kibogozható. Az előzetes ismeretek azonban olykor-olykor segítenek a kutatóinak ... így kezdődik a szöveg (természetesen mai helyesírással) : „Jaj be búsan néz az őszi nap sugára Az aradi vártömlöcnek ablakára. Fogva ül ott tizenhárom magyar vitéz, S a hazáért ma vérpadra föllépni kész. Seregünkben mind vezér volt, hős, hatalmas: Száz csatában győzedelmes, diadalmas. Bátran néznek szeme közé a halálnak. Vele szemben nemcsak egyszer, százszor álltak” A továbbiakban (a történeti tényekkel ellentétben) a 13 vértanú mindegyikének bitó általi halálát részletezi a versezet, s azzal tetőződik, hogy Damjanichnak végig kell néznie társai halálát: „Haljon újra mindenikkel. úgy ítélik.” Az utolsónak maradt Damjanich így beszél: „Első voltam én a harcban, jól tudjátok. Utolsónak mért hogy éppen most hagyátok? Jól van így is. Mindenütt csak azt kerestem, Hogy ha esem, óh szabadság, érted essem. S bátran föllép, égi fény gyúl hős szemében. Hóhéra meg reszket sápadt félelmében. Bátorkodjál szegény pára. mit félsz nálam! Jól vigyázz, hogy fel ne borzold a szákállam.” És az utolsó sorok: „Arad felett zajlik sűrű őszi felleg. Benne vihar, benne villám harcra kelnek. Aradi vár, aradi vár: halál völgye. Honszeretet, vértanúság szentelt földje. Viruljanak környékiden vérvirágok. Örök emlék, s hála könnyét sírni rájok.” Az idézett részletek alapján a verset nem ismerő, de valyamelyest tájékozott olvasó is nyilván arra következtet. hogy nem klasszikus népköltészeti alkotást őrzött meg a dunaszentgyörgyi Fe- renczi Sándor 1960. március 11-én keltezett kézirata. Jóllehet a történet belső logikája a népi történelemszemléletre vall: Damjanichnak központi szerepe van az aradi vértanúkra vonatkozó hagyományanyagban! A prózai emlékezések is úgy őrzik, hogy őt végezték ki utolsóként (pedig Vécseynek jutott, osztályrészül ez a szomorú sors), s a szakállal kapcsolatos ulolsö mondatát (ami történetileg szintén nem igazolható) széleskörűen elterjedt „anekdota” is idézi. A vers stílusa, a romantikus költői fordulatok azonban árulkodóik: maga a formába öntés tudatos irodalmi (ha nem is túlságosan jelentős költőre valló) vállalkozás. Miért tanulságos akikor ez a műköltői versezet? Azért, mert — amint azt Sándor István „Világos és Arad a magyar néphagyományban” című 1953-as tanulmányában megállapította, — e balladás hangulatú, ekkor még ismeretlen szerzőjű- nek gondolt vers (a Kossuth- nótát kivéve) a legelterjedtebb, legnépszerűbb 48-as „nóta” (vagyis énekelt ballada) volt a nép körében, ösz- szesen 53, Magyarország különböző vidékein lejegyzett változatát sorolja fel ez a tanulmány, Tolna megyéből azonban csak két bogyiszlói (1947—1948-ban gyűjtött) vá’tozatot tart számon. Egy újabb Tolna megyei változat előkerülése tehát önmagában is figyelemre méltó, különösen. ha viszonylag korai a feljegyzés időpontja. A folklórkutatás szempontjából viszont ennél is lényegesebb, hogy ez a paraszti kéziratban megőrzött korai változat az eredeti műköltői szöveg népköltészeti alkotássá válásáról folyt tudományos vitához szolgáltat egy fontos adalékot. „Az aradi nap” című vers Az is biztosnak látszik, hogy ugyanis nem ismeretlen költő műve. Amint erre Űjváry Zoltán rámutatott, a verset Lévay József 1825—1918), a XIX. századi népiesség egyik jellegzetes hangú költője írta, s az 1854—1864 között keletkezett versei sorába iktatva jelentette meg gyűjteményes kötetében. 1881-ben. (Aligha kétséges, hogy ez a vers folklorizálódott, vagyis terjedt el a nép között, hiszen utóbb Mándoki László arra is felhívta a figyelmet, hogy korántsem ez volt a vers első megjelenése: már 1870- ben napvilágot látott, egy, a forradalomra emlékező kötetben, s ettől kezdve (talán már előbb is) egész sor ponyvakiadványban megtalálhatni. Az eredeti vers és a különböző időpontokban lejegyzett népi változatok között természetesen vannak különbségek. Az ilyen szövegeltérések a szájhagyományozódás. a csiszolódás fontos bizonyítékai, nem olyan jellegűek és mértékűek azonban a különbségek, hogy kételkednünk kellene Lévay szerzőségében. Sándor István (újabb tanulmányában) mégis vitatta a szerzőséget. Azt fejtegette, hogy a Lé- vay-vers előtt is kellett lennie valamilyen balladaszerű dalnak, mert a népi változatok olyan részleteket is tartalmaznak, melyek nincsenek meg Lévaynál. és viszont: a népi változatokból következetesen kimarad a vers néhány szakasza. Ebben a vitában Mándoki László mondotta ki az utolsó szót, felsorakoztatván több ponyvafüzetben közölt szövegváltozatot, s olyan népi változatúkat is, melyek sokkal közelebb vannak Lévay szövegéhez, mint a Sándor István által bemutatottak. A dunaszentgyörgyi szöveg is a Mándoki László érvelését erősíti. Minden lényeges részletében pontosan egyező a Lévay-verrsel, azt bizonyítja tehát, hogy a századforduló táján közvetlenül eljutott ez a vers a péphez. Azt lehetetlen biztosan megállapítani, hogy a lejegyző, énekelt változatot ismert-e vagy írott szöveget másolt. Ha a kéziratunk szövegmásolat, az eredeti is valószínűleg kézirat volt: a rendkívül gyatra helyesírásra aligha tudunk más magyarázatot. Az is biztosnak látszik, hogy semmiképpen sem az összegyűjtött versek között szereplő Lévay-vers volt (a talán sokadik) másolat „mintája”. A vers ugyanis (Lévaynál) nem tizenkettősök- ből álló négysoros versszakokra tagolódik (kéziratunk egyébként a versszakokra tagolást sem jelzi), hanem a nyolcsoros versszakok 8/4/8/ 4/8/4 8/4 tagolásúnk. (A ponyvaváltozatok négysorosak!) z olvasónak úgy tűnhet, hogy jelentéktelen apróságon vitatkoznak a folkloristák, ha a problémákat kísérlik megközelíteni. E problémák azonban a népi történeti tudat megismerésének és a folklorizáció törvényszerűségei megértésének általánosabb kérdéskörével kapcsolódnak össze. Ez utóbbi témák vizsgálata pedig a néprajz legfontosabb feladatai közé tartozik. A fentiekben arra mutattam példát, hogy milyen „apróságok”, lényegtelennek tetsző részletek indíthatják el a kutatói igyekezetei egy általánosabb kérdéskör felé. SZILAGYI MIKLÖS Fotó: GÁL ATTILA fenti László Gyula művészeti írásai KIEMELKEDŐEN sajátos egyénisége szellemi életünknek neves régészünk, László Gyula professzor. A hajdan festőnek tanult, régésszé lett; kiállító művésznek sem utolsó tudós új könyvében most mégis azon sajnálkozik, hogy sok szerelme közül miért nem á művészettörténetet választotta. Mielőtt komolyan vennénk aggályos szavait, olvassuk el most megjelent művészeti tárgyú kötetét, s megnyugszunk: szó sincs elvetélésről! László Gyula, a céhen kívüli művészeti író egyenlő rangú társa a hivatásosoknak. Sőt! Vonzalma, érdeklődésének, gondolatainak érzelmi töltése, melegsége révén olykor föléjük is emelkedik. Nagy tudása, értekező stílusa, mondatainak világossága, érthetősége még követendő példa is lehet némelyek számára. A művészetről nem könnyű írni, de László Gyula bonyolult dolgokról is szépen, magyarul képes szólni. Ez a vonás jellemzi nagyobb monográfiáit, de mostani kötetét is. A jelekből ítélve úgy tűnik, László Gyula elérkezettnek látja az időt, hogy gazdag élete, munkássága termését begyűjtse, rendszerezze. Tavaly régészeti dolgozataiból készült egy kötet. Időközben megjelent a nagy- szentmiklósi aranykincsről írt összefoglalása is. Most pedig a Magvető Elvek és utak sorozatában képzőművészeti tárgyú írásaiból válogatott, Művészetről, művészekről címmel. A könyv bevezetőjében írásait „műfordításoknak” nevezi. Velük az alkotó és mű megfejtését, a képi jelek szavakká történő átfordítását kívánja elősegíteni. Legtöbbször — különösen az emberközelből figyelt művészek esetében — siker koronázza kísérleteit. Négy jelentősebb dolgozat foglalkozik a szemléletét, művészi alapállását meghatározó mesterek — Rippl, Vaszary, Rudnay és Szalay Lajos — munkásságával. Különösen a szeretve tisztelt Rudnay mester egyéniségéről, művészetéről, életéről rajzol érzékletes képet. Szokatlan módot választott az ércnél maradandóbb „emlékmű” megalkotására. A Rud- nay-tanítványok emlékeit, vallomásait fűzi sajátos rendszerbe, miközben megidézi maga is a festőt, a tanárt, az étkező, táncoló, daloló, hegedűt ragadó csendes, ám annál gazdagabb érzelmű embert, akiről minden megkérdezett csak rajongva tud szólani. A legtöbbet mondjuk, ha megkapó, izgalmas olvasmánynak ítéljük e fejezetet. A KÖTET második része a szerző tájékozódási körének határpontjait segíti kijelölni. Mintegy félszáz kiállítási megnyitóból leszűrhető a művészetről vallott felfogása, amely nem könyvekből, hanem tapasztalatokból, megfigyelésekből, természetszeretetből. emberi-érzelmi kapcsolatokból épül fel, az ortodox elkötelezettség legkisebb látszata nélkül. Előbb elhunyt nagyjainkra — Medgyessyre. Ferenczy Bénire, Nagy Istvánra. Kassákra — emlékeznek sorai. Később a természetelvű festészetet valló és vállaló művészekkel foglalkozik. Soproni Horváth József vízfestményeit méltatva a kedves városról vall maga is. A Dunakanyar. Szentendre fes- tőiségét hangsúlyozza Újvári Lajos, Kántor Andor, Gálffy Lolla kiállításain. Sopron köti össze Endrédy György festészetével is. Meghatódottan ír Kovács Mari ősi egyszerűségű tanyai kép-vallomásairól. Külön csoportosítja „az álom peremén” egyensúlyozó, a „valóság feletti világból” jelentést küldő festő-barátokat. Takács Gyula. Ilosvai Varga és Illés Árpád művészetében kutatja az útjelzőket, de ez az irracionális világ bomlik ki legkevésbé kutató szem-elméje előtt. A konstruktivizmus — a „vízszintesek és függőlegesek” — vonaltraverzei, a grafikusok fekete-fehérjei, az iparművészek tárgyai között újra otthonosan mozog. Barcsay téralkotásáról, Vasz- kó Erzsébet finoman árnyalt, szép formáiról, Németh János meseszerű, mégis erőteljes kerámiáiról bőven van mondanivalója. Meleg hangon szól még akikor is, amikor érzi, hogy a művek minősége nem mindenben segíti, támasztja alá a mondottakat. Főként az utolsó, a mesterségek dícséretét zengő részre gondolunk, ahol kevésbé jelentős nevekre, életművekre bukkanunk. MEGSZOKTUK már, hogy László Gyula könyvei eseményt jelentenek az olvasónak, vitákat kavarnak a szakemberek körében. Az élményt ezúttal is átélhetjük, de vitára most — már csak a műfaj jellege miatt — sem kell számítanunk. Ezek az írások jelentések egy korszak, egy érzékeny befogadó szellem és a művészet bensőséges kapcsolatáról. SALAMON SÄNDOR MŰVÉSZET Remsey szőnyeget tervez Remsey Flóra dolgozik A szobát melegebbé, szebbé varázsolja a színekben gazdag, a mesék különböző alakjait, vagy egyéb képeket ábrázoló gobelin, amely gyapjúból, kézi szövéssel készül. Művelése e század művészetében, klasszikus és modern stílusban is mindinkább teret hódít. E művészeti ág egyik ‘tehetséges fiatal, hazai képviselője Remsey Flóra, a Remsey művészcsalád legfiatalabb tagja. Nagyapja, apja festőművész. Flóra az Iparművészeti Főiskolán gobelin- és szőnyegtervező szakon kapott diplomát. Ötéves korától számítja „pályafutását”. Először festő akart lenni. Üres óráiban raj- zolgatott, és nem is rosszul. A papa, mint minden szülő, ismerősöknek, rokonoknak büszkén mutogatta a gyermek rajzait. A csálád egyik barátja felismerte tehetségét, s így jellemezte a „műveket”: „erős dekoratív hajlam, textiles látásmód, festői vonal érződik Flóra rajzain”. És az általános iskola után a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett. A főiskolára azonban várnia kellett. Harmadik nekifutásra sikerült csak a felvételije. A közben eltelt két év sem maradt kihasználatlanul. Egy évig az Iparművészeti Vállalat szövőüzemében, egy évig a Kispesti Textilgyárban dolgozott. Munkáiban a látható világ elemei sorakoznak: Például őzike, csiga, gomba, virágok, mesebeli házacskák, kavicsok. Erősen stilizál, a formákat tömöríti. Újabban a csillagokat, a csillagvilágot jeleníti meg művein. Alkotásai érzelmekben gazdagok. Remsey Flóra művészetének lényege, saját maga szerint: örömet, gyönyörűséget okozni. Mesebeli figurái nemcsak az apróságoknak^ a felnőtteknek is készülnek. Hiszen a felnőttek is igénylik a csodát, a varázslatot. Sok gondolata, elképzelése Van. Mindezek megvalósítására a nap huszonnégy órája is kevés lenne. Nemrégiben Dunaújvárosban nyílt kiállítása. Olyan sikerrel, hogy meghosszabbították. És aki elment, megnézte, láthatta Remsey Flóra „életművét” a kezdettől mostanáig. A „folytatást” mi is kíváncsian várjuk. SZATMÄRI JUDIT Gyűjtés Dunaszentgyörgyön
