Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-16 / 166. szám
1978. július 16. io Képújság Reich Károly rajza Janus Pannonius versei agyar szakos egyetemi hallgató ismerősöm az államvizsgán Janus Pannoniust húzta. Feleletét a rajongás sóhajával indította, imígy: „Gyönyörű tételről kell beszélnem ..s ezzel egyből belopta magát a szigorú vizsgabizottság szívébe, jóllehet nem ez volt célja a gyönyörűség hangos megnyilvánulásának. Janusról közismert, hogy magyar nyelvű verssort nem hagyott hátra, ennek ellenére a magyar líra nagy vonulatának egyik kiemelkedő alkotója, s voltaképpen ő a kezdet. A humanizmusnak volt nemcsak magyar földön és hazai mértékekkel jeles képviselője a latinul író, Olaszhonban nevelkedő, de ízig- vérig magyar poéta. S minthogy hajlamosak vagyunk arra (az emlékezet által még befogható idő szűkösségének vagy gondatlan hagyomány- ápolásunk következményeként?), hogy régvolt nagy- jainkat oly könnyen a múlt ködfátylába burkoljuk, illő megjegyezni: Janus mestert számunkra is világhírű gondolkodók jegyezték (nevezetesen Rotterdami Erasmus, s a kevésbé közismert Car- ducci). Már Janus kiléte is hosszú viták, kutatások tárgya volt, s jobbára feltételezésekre szorult a filológia, s ugyanígy titokzatosnak tűnhet, hogy a ma olvasója (és kora csak anyanyelven értő polgára is) csak fordítások révén élvezheti azon nyelvi és gondolati-szellemi gyönyöröket, mellyel a humanista költő megajándékozza. Pedig Janus az első magyar költői, az ember esendőségének tudatával, örömeivel és fájdalmával, kitárulkozásával és a magyar táj pompájának ecsetelésével. Nagy ős és minta, kinek hatása a következő századok magyar költészetét is megtermékenyítette, hatása sokáig kimutatható. E sorok apropójául a Szép- irodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent vonzó küllemű és szolid árú, összességében ritka ajándékot jelentő kötet szolgál: Janus Pannonius versei. Második kiadásban látott ugyan napvilágot, mégis esemény, s értékét csak növeli Kardos Tibor kitűnő, elmélyült és élvezetes esszéje — ötvenvalahány oldalon. Tankönyv és szöveggyűjtemény együtt — mondhatnánk, ha Kardos tudós esszéje, a bőséges jegyzetapparátus nem utalna magasabb igényekre is, Tanulmány, verseskötet és irodalomtörténet ez, nagy szintézisbe foglalva, mely a kor tablóját — Mátyás udvara és az ország történelme — is átnyújtja az olvasónak, legyen az diák, tanár vagy szigorlatozó bölcsészhallgató. El kéne olvasnia mindannak, aki csak parányi közét is érzi az irodalomhoz, hisz ritka élményben részesülhet: az ősi feladatot betöltve valóban nevel és szórakoztat, hasznos ismereteket közvetítve is gyönyörködtet, régi magyar irodalmunk mezsgyéire szólít a könyv. Az „értelmi felháborodás” és az „érzelmi felindulás” értelmezése közben műhelytitkokba is beavat, hisz e kettő versteremtő erejéről vall. Kitűnő műfordítók vállalkoztak Janus tolmácsolására Áprilytól Nemes Nagy Ágnesig, Szabó Lőrinctől Weöres Sándorig. A versértést és -értelmezést megkönnyíti, hogy az egyes költeményekhez is bő magyarázatok, névfeloldások csatlakoznak. Hatalmas tudásanyagot kínál a könyv, latinos kultúránk és humanista műveltségünk egyik alappillére lehet. Stílszerű Janus soraival végeznünk munkánkat, ezzel is a versekre terelve a méltó figyelmet; a költészet játék, de nem felelőtlenség: „Költők, annyira átlátszón mire jó hazudozni? Phoebus gyűlöli ezt, és a valót szereti.” S e modern igényességre rögtön rárímel a 20. századi utód érdesebb hangjai is: „az igazat mondd, ne csak a valódit...” DRESCHER ATTILA HEGEDŰS LÁSZLÓ: Regölyi történet A kelták megrakott hajói nemrég jártak. (Emlék bizonyítja: Kúránál egy elakadt.) Immár alattvalók, a vízbe nem dobálnak isteneket egesztelön pénzt, aranyat. Az erős kelta székhely most félig helyőrség, csak a provincia egy pontja, római. A törzsfő lányát fürödni űzte a hőség s les rá volt kedvese, csak ifjú izmai, nem rangja s kincsei vannak. A nő már másé, rangos és fiatal római katonáé, szép, fiatal, gyermeket váró feleség. A nádas vadvíz partján hegyes tőr találja, — hogy csontjukat az utókor végül kiássa s föléledjen a múlt, a regés messzeség. TÖTTÖS GABOR: Alkonyodik, elhalkulunk Jártam már ezernyi kertben Szavak füvek fűzek között Jártam már ezernyi kertben Idegen csöndben földben zöldben Paramm paramm tűnt el tízezernyi kert — neszben fürdik fák olajága — Paramm paramm — neszben fürdik fák olajága — Levélre félve hajlik már az est Virágok kórusában barna szemmel Levélre félve hajlik barjia szemed Virágok kórusában már az est. WEÖRES SÁNDOR: Vásári népballada Tiszabecsnél vagyon egy borkápolna, Plangár Csöpi volt annak a góréja, Plangár Csöpi ha föltűrte ingujját, három manus kipöködte a fogát. Asztalok közt jár a szép missz Ramóna, szölke álom a fején a paróka, szeme köré kék karika pingálva, abból pillog a sok részeg pofára. Fáró Lajos leült a plüss fotelbe, missz Ramónát csak igen nézegette. Mondta Csöpi; ne tátsd a szád, te Lajos,' ez a kastély úgyis huzatos. Missz Ramónát illetőleg valahol majd erkölcsi segítséget is kapói, nem akarok neked sokat mesélni, mert te aztat úgyse szokod kibírni. — Fáró Lajost elvitték a műtőbe, három fehér magántanár varrta be, Fáró Lajost addig-addig műtötték, hogy a vágyát egészen lehűtötték. Viszik Csöpit Szentesre a táblára, missz Ramóna gondulkodik magába: Az egyiknek állkapcája odalett, a másikért nem adnék egy verebet. nlevel M kKi mm ■■ k A tavasz utójától a nyár derekáig nem voltunk a nyaralóban. Amikor pedig kimentünk — felkiáltottunk meglepetésünkben. A gazda szeme nélkül minden elburjánzott, valahogy idegen, vad lett... Az eperágyás fölött itt is, ott is magas dud. vabugák lengtek. A paradicsom és az uborka csaknem teljesen elveszett a sűrű gyom között. És maga a házunk is szinte felismerhetetlenné vált. A veranda padlójának résein át valamiféle sápadt hajtások bújtak elő, a falon — a padlótól a mennyezetig — hangyaút húzódott, az üres szobákban egerek garázdálkodtak. De a legváratlanabb dologra a levélszekrényben bukkantunk. Ott darazsak építettek fészket: az egyik oldalával a láda bádogfalának támaszkodott, a másikkal egy levélnek. És látszott, hogy ez a levél már rég vár itt bennünket. Vita támadt, mit tegyünk. — Ki kell venni a levelet! — mondta Vovka. — Ha kiveszed a levelet, tönkreteszed a fészket — felelte Tánya. Vovkának is igaza volt, Tányának is. Egyébként én csaknem pontosan tudtam, hogy ez a levél nekem szól: Vovka és Tánya egyelőre még nemigen kap levelet. — Még ha legalább méhek volnának, de — darazsak! — mondta Vovka. — A darazsak nem hajtanak semmi hasznot az embernek! — „Hasznot, hasznot!” — Tánya haragra gerjedt. — Mj az, nekünk mindent meg szabad rongálni, ami nem hoz hasznot? Ki mondta ezt neked? így hát nem tudtuk, hogy végül is mit tegyünk. A napok teltek egymás után, hetekké álltak össze. A levél meg továbbra is ott hevert a levélszekrényben, amely fölött állandóan mintha egy kis füstfelhő gomolygott volna — a darazsak repültek ki s be. Július végén váratlanul nyirkosra fordult az idő, ritka nap múlt el eső nélkül, így hát minden arra vallott, hogy levelünk az utolsó betűig átnedvesedik. — A levél persze nem az enyém — szólt Vovka —, de bántani fog, ha valami fontos van benne. Már bizonyára miden szó elmosódott. — Ha fontosat írtak volna benne, akkor már történt volna valami — válaszolta Tánya. — De hát semmi különös nem történt!.. . Augusztus végén hirtelen eltűntek a darazsak. Talán mind egyszerre szálltak el, akár a füstfelhő a mozdony kéményéből, talán egyenként, — hosszú-hosszú láncban, talán valahogy másképp ... Nem tudom: ezt nem láttuk. Csak egyszer azt vettük észre, hogy kiürült a fészek. — No, ezek elrepültek — mondta Tánya —, még el se búcsúztak! Vovka meg máris futott a levélszekrényhez. Kivette a fészket, amely igen silány, szürke papírból csavart tölcsérhez hasonlított. — Ne törd szét! — kiáltotta a verandáról Tánya. — Miért törném szét? — szólt vállat vonva Vovka. A levélnek jóformán nem esett baja, és nem nekem, nem Vovkának, nem Tányának szólt, hanem mind a hármónknak. Egy ismerősünk azt írta, hogy valamikor a nyár elején betért voltig hozzánk, de nem talált itthon senkit, így aztán a tornáclépcső alatt hagyott egy doboz cseresznyebefőttet. Benéztünk a lépcső alá. Csakugyan ott volt a doboz. Teljesen megrozsdásodott, a befőtt pedig megsavanyo- dott. — Eh! — mondta legyint- ve Vovka. — Pedig nekem ez a kedvenc befőttem! Az igazat megvallva, nekem is. Makai Imre fordítása Szergej Ivanov elbeszélését a Szovjet Irodalom júliusi számából közöljük. Hangos nyelvjárási archívum Akasztóhalom, Rokkantföld, Ördögárka, Rókalyukas- dűlő, Bibichát, Kolbász — vajon hogyan születtek ezek a nem mindennapi földrajzi elnevezések, milyen népi mondák fűződnek hozzájuk? Ezekre keresnek választ azok a tájterületi és helyi „expedíciók”, amelyek arra vállalkoztak, hogy Szolnok megye földrajzi neveinek ösz- szegyűjtésével gazdagítják a néprajzi ismeretanyagot. Vállalkozásaikat olyan mecénások irányítják, mint a jászberényi Felsőfokú Tanítóképző Intézet és a szolnoki Damjanich János Múzeum. A gyűjtő „különítmények” tagjai között pedagógusok, diákok éppúgy megtalálhatók, mint a tsz-tagok, idős nyugdíjas parasztemberek, üzemi dolgozók, vagy egyéb rétegek képviselői. A hivatásos és az önkéntes gyűjtők felkeresnek minden települést, bejárják a határt, a szétszórtan lévő tanyákat, és igyekeznek papírra vetni az idősebb nemzedék ajkán élő is ismert neveket, a hozzájuk fűződő népi történeteket, legendákat, azzal a nemes szándékkal, hogy kiegészítsék a már eddig feltárt, megismert és a levéltárakban őrzött történeti, földrajzi névanyagokat. A Tisza két partján elterülő Szolnok megye a folyó szabályozása előtt, különösen „vizes” megye volt, sok dűlőt, határrészt neveztek el egy-egy tiszai ágról, érről, egyáltalán a vízről. A Gerje-Perje, Kákát, Millér, Villogó és más víz- területek, csatornák „névadó” történeteit ma már csupán az idős, lassan kihaló, életét a víz mentén töltött generáció képviselői ismerik. A gyűjtők ennélfogva előszereltei „vallatják" a gátőrházak, vízmenti tanyák, települések lakóit, pákászok és halászok régi nemzedékének utolsó mohikánjait. Az egész megye területére, a Jászságra, a Nagykunságra, a Tiszazugra és Szolnok környékére kiterjedő földrajzi névgyűjtés módszerében eltér az eddigiektől, az idős emberek ajkáról elhangzó mondaanyagokat magnetofonon is megörökítik. Az új kezdeményezés, a magnószalagra rögzített vallomások alapját képezik egy leendő Szolnok megyei hangos nyelvjárási, folklór, mese és mondaanyagot tartalmazó archívumnak. A tervek szerint a megye minden településéről legalább másfél órás élő anyagot gyűjtenek. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- tudományi Intézetének közreműködésével és útmutatása alapján folyó és társadalmi alapokra helyezett gyűjtő munka első „termését”, a szolnoki és a jászberényi járás földrajzi névgyűj.temé- nyét már sajtó alá rendezték és folyamatosan sor kerül a megye többi járásának a feldolgozására is. ENDRÉSZ SÁNDOR PIHEIHES----------------------------------U jvóry Lajos rajia " •• ! '"-• - . .> \\v= v\ ^s\! ' . Virágok
