Tolna Megyei Népújság, 1978. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
A ríÉPÚJSÁG 1978. július 2. Nyelvtáborba kéne menni... ... már csak a környezet miatt is. A Festetich grófokat igazán nem vádolhatja az utókor, hogy a jó ízléssel hadilábon álltak. Dégi kastélyuk építészeti terveinek elkészítésével nem kisebb személyiséget bíztak meg a múlt században, mint Pollack Mihályt. A jellegzetes klasszicista jegyeket: a dór oszlopokat és a timpanont, a dégi kastély is magán viseli. Erről az épületről is elmondják — akárcsak a szekszárdi vármegye- házáról — hogy előtanulmányul szolgált a budapesti Nemzeti Múzeum megtervezéséhez. Mindenesetre Fejér megye egy értékes műemlékkel lett gazdagabb általa. Jelenleg nevelőotthon működik a kastélyban, az ötvenholdas parkot az otthon lakói tartják rendben. Ez a szép környezet fogadKészül a jegyzet ta június 18-tól 29-ig a Tolna és Fejér megyei középiskolások orosz nyelvtáborának résztvevőit. Idén nyáron Tolna megye tizenegyedik alkalommal szervezett orosz nyelvi tábort, harmadszor Fejér megyével közösen. A nyelvtábor tehát hagyományos, népszerűségét leginkább a túljelentkezés bizonyítja. No meg az olyan visszatérők is, mint Róth Szilvia, a kis Tolna megyei faluból, Páriból. Szilvia Tamásiban jár gimnáziumba, s úgy véli, negyedszer is használt nyelvtudásának a táboKlavgyija Mihajlovna Novoszelceva A Pollack-tervezte dégi kastély rozás. Márpedig annak, aki a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szeretne orosz—német szakos tanári diplomát szerezni — szükséges a jó felkészültség. A nyelvtábor kitűnő lehetőségeket teremt a nyelvtani, szókincsbeli ismeretek gyarapításához, a kiejtés javításához. Tizenegy tanár és tíz szovjet fiatal segítette Dégen az orosz nyelv rejtelmeibe elmélyülni szándékozó Fejér és Tolna megyei diákokat. Persze, a komoly tanulás a nyári tábornak megfelelő körülmények között folyt. Oroszóra — fürdőruhában. Igen, ottjártunkkor az egyik csoport lányai így hallgatták Klavgyija Mihajlovna Novoszelceva tanárnő szavait. A tanárnő Leningrádból érkezett Szekszárdra, a Tolna megyei Pedagógus Továbbképzési Intézetben módszertani tanácsadóként dolgozik. A dégi táborban éppen a különféle szakmákról beszélgetett tanítványaival, amikor mi is letelepedtünk a kerti székekbe. Mennyire igaz az a mondás, hogy a nyelv gondolataink felöltöztetésére szolgál! A tanárnő nemcsak a mondatok esetleges nyelvtani hibáira ügyelt, hanem a mondatok tartalmára is. Az egyik kislány szerint unalmas lehet a bolti eladó foglalkozása. — Hogyon lenne unalmas az emberekkel való foglalkozás — szállt vitába a tanárnő. — Minden munka érdekessége attól függ, ki végzi... Biztos, hogy a székesfehérvári szovjet fiatalok: Ólja, Vika, Ványa, a két Natasa és a többiek — szívesen tanít- gatták a magyar középiskolásokat. Természetesen hamar össze is barátkoztak, nem véletlenül hívják a nyelvtábort „Barátság” tábornak. A „Barátság” táborból nem hiányozhat a jókedv, a vidámság sem. A két megye középiskolásai nem valami „tanulás-tortúrára” szakítottak időt a nyári szünetből, hanem kellemes és hasznos táborozásra. Kedves önirónia csendült ki abból, hogy a kifüggesztett napirenden reggeli mosdás helyett vizes procedura szerepelt, a lefekvés előtti szabad időt pedig romantikus félórának becézték... S hogy a nyelvtáborok elérik-e céljukat? Pusztán egyetlen példa válaszul: az 1978. évi országos középiskolai orosz tanulmányi versenyen tagozatos kategóriában Fejér megyei diák lett az első helyezett, a nem tagozatosok között pedig egy Tolna megyei kislány hódította el az elsőséget. A két megye együttműködésének legközelebbi megnyilvánulása a július elsején Fadd-Domboriban kezdődő általános iskolai orosz nyelvtábor. A sikert a nyelvtanulásban sem adják ingyen ... KOVÁCS MÁRIA Fotó: Komáromi Rumen Balabanov: AZ UNALOM Walter Dezső maga mellé ejtette a két nehéz bőrtáskát és leroskadt a fotelba. Zsebkendőjével törülgette izzadt homlokát, körbejáratta tekintetét a szobában. A falon a piros subaszőnyeg hasonlított a Naphoz, a kék heve. rő Noé bárkájához. Ez a hasonlat aközben villant át Walter Dezső agyán, míg a fiatal férfi nyomában haladt az előszobától a fotelig. — Nézze, ügynök úr, most nincs pénzem könyvvásárláshoz — mondta a magas, vézna férfj Walter Dezsőnek, miután leült az ügynökkel- szemközti fotelba. Várj csak apuskám, meg- puhítlak — heherészett az ügynök. Mit képzelsz, ezért másztam fel a negyedik emeletre? A nyomorult lift sem működik nálatok. — Nem baj kérem, velem pénz nélkül is lehet vásárt csinálni — válaszolt elmésen Walter Dezső és kacagott. — Félévi vagy egyévi részlet lehetséges. Az izzadságcseppektől átitatott zsebkedndőjét a nadrágzsebébe gyömöszölte, és az egyik hasas táskában lévő könyvcsomó után nyúlt. — A Művészetről minden, kinek, tessék uram — tolta oda a vézna férfi elé a zöldszínű kötésben lévő könyvet Walter Dezső. Nagy, lázas szeme csillogott a szemüvege alatt, a napfény az arcára verődött. Hájas testére tapadt az ing. A házigazdának nem tetszett a könyv. — Talán szociológiai művet vennék — jegyezte meg fanyalogva. Ö, te kis igényes — mérgelődött magában az ügynök. Walter Dezsőn nem fogsz ki. Mindjárt megkeresem a Magányos tömeget. Attól akár össze is csinálhatod magadat. Te szemtelen égimeszelő, bumfordi Don Quijote. Kirakta az asztalra azösz- szes könyvet, a Magányos tömeget azonban nem találta. No, szépen állok — morfondírozott, és a másik táska után nyúlt. — Évike! — kiáltotta Don Quijote a konyha felé, ahonnét hangok szűrődtek ki. Walter Dezső lába közé fogta a behemót, hasas táskát, lehajolt, és idegesen matatott benne. — A Magányos tömeget ajánlom önnek — szólt a férfinak. Amikor fölpillantott, észrevette Don Quijote feleségét. Kétéves körüli, szőke fiúcskával lépett be a szobába. Az ügynök fölpillantott a nőre, a hátán végigfutott a hideg, kissé megszédült, mert a nő Hajnal Éva volt. Don Quijote felesége rögtön felismerte Walter Dezsőt. Arca alig rezdült, csak barna szeme nyílt a szokottnál kerekebbre. Te pócsi Szűz Mária — hüledezett Walter Dezső. — Kellett nekem ide jönni? — Évike az ügynök úr nagyon ajánlja ezt a könyvet — mondta a férfi a feleségének, s közben a már asz. talon lévő Magányos tömegre mutatott. Walter Dezső fölpillantot, kezet nyújtott az asszonynak. A nevét motyogta, és ismét leroskadt a fotelba. Hajnal Éva oly közel állt hozzá, hogy érezte testének illatát. Elég volt egy pillantás, hogy megállapíthassa: Hajnal Éva tíz esztendő alatt alig változott. Az asszony lapozgatta a könyvet, a kisgyerek körbejárta az idegent. Walter Dezső ölébe vette a fiút. — Mondd meg a nevedet — kérlelte. Az asszony hangja felcsattant: — Még nem tud beszélni, ügynök úr! A férj riadtan nézett a feleségére. Walter Dezső kutyaszemekkel meredt rá, ismét fölpattant a fotelból, és hadarva beszélt: — Bocsásson meg asszonyom, igazán sajnálom, de nekem még nincs családom, kérem. Nem tudhattam. A gyakorlati érzékem enyhén szólva pocsék. Az asztalon lévő könyvek után nyúlt. Kényszeredetten mosolygott, és rakosgatta a könyveket a bőrtáskába. — Most kaptuk meg a lakást, nem veszünk könyvet — pattogott az asszony. Az ügynök, miután visszarakta a könyveit a táskába, észrevette, hogy a fér.fi nem hagyja ennyiben a vásárt. Azt mondta neki könyörögve: — Csak ezt az egyet, a Magányos tömeget vegye meg uram! Az asszony nem szólt, leroskadt a kék heverőre. Noé bárkáján Hajnal Éva — vibrált az ügynök agyában és mint az éles fájdalom, be- léhasított, hogy miről beszélgettek Hajnal Évával azon az estén, amit soha nem követett hasonló. „Rákóczi emlékiratairól írok disszertációt”. Éva nevetett.* „Hülyeség. Még nem vettek fel az egyetemre”. Walter Dezső démoninak találta Hajnal Éva kacaját. „A segédszínész telebeszélte a fejét”. Keser-gett. Éva nem engedte, hogy a szoknyája alá nyúljon és Walter Dezső sírvafakadt. „Előbb leszek én színpadon, min te katedrán”. Ezt kiáltotta Hajnal Éva, és otthagyta őt a Duna-parton, a nyáresti sötétben. — Mindjárt ebédelünk — szólt a kisfiúhoz az anyja. Az ügynök fölriadt: — Uram, csak ezt az egy könyvet — kínálta még egyszer Hajnal Éva férjének a Magányos tömeget Walter Dezső. — Nem kell! — kiáltotta az asszony. A férj megdöbbent, szeme fönnakadt. Később sűrűn pislogott a feleségére és az idegenre. — Ajánlom inkább Kö- peczi úr kis Rákóczi-köny- vét. — hadarta gúnyosan az ügynök. Az asszony kirohant a konyhába. Onnan beszökött a szobába az ebéd illata. Walter Dezsőnek kordult egyet a gyomra. — Köpeczj úr könyve sem kell! — kiáltotta a konyhából az asszony. — Drágám! — ugrott a férje. — Miért nem kell asszonyom? — kérdezte határozottan az ügynök. Az asszony kitárta a konyhaajtót. — Azért, mert Sarolta Amáliát vette feleségül a maga Rákóczija. Hajnal Éva visszatámoly. gott a szobába. Leborult Noé bárkájára és sírt. A kisfia odatipegett hozzá és megsimogatta. Don Quijote zavartan, megnyúlt ábrázattal nézett az ügynökre. — Sajnálom — motyogta neki Walter Dezső távozáskor. — Szerintem a feleségének nincs igaza. Sarolta Amália hercegnő igazán nem vétkes. A fejedelem sem tehetett arról, hogy elváltak útjaik. Walter Dezső alighogy kilépett a lakásból, a férfi dühösen becsapta mögötte az ajtót. — Ne sírj! — vigasztalta a feleségét. — Kicsit flúgos ez az ügynök. Szegény kis Sancho Panza. Igen, Saneho Panza — ismételgette és harsányan nevetett. Forró nyári délután volt. Az apró állatkertet megülte a hőség. Éppen ráértem, és a néhány nappal ezelőtt ajándékba kapott majmocskával kimentem. Sétáltunk a ketrecek között, ittunk a csurgós kútból, megint sétáltunk, és megint ittunk, és amikor meguntuk az egészet, elindultunk a kijárat felé. Hozzánklépett az őr. — Jó napot — ásított. — Mi ez? — és rámutatott a majomra. — Majom — feleltem. — Azt látom — morogta az őr. — Hová viszi? — Hogy-hogy hová viszem? — csodálkoztam el. — Hazamegyek. Ebédelni. — Aha! — az őr megrázta a fejét, és ellenzős sapkáját a tarkójára tolta. — És biztos, hogy ez a majom az öné? Egy percre megnémultam. — Kérem... — kezdtem. — Kérem! Magammal hoztam. Az őr elgondolkozva nézett rám. — így állunk? Akkor adja ide a jegyét. Odaadtam. — Adja ide a másikat is! — nézett az őr rám. — Milyen másikat? — kezdtem idegeskedni. — Ez a majom jegye. És a magáé? . — Ez az én jegyem! — magyaráztam. — Akkor a majom jegye hol van? — kérdezte. Elgondolkodtam. — Igen! — szóltam. — Eszembe jutott! Ez a majom jegye. — Tehát önnek nincs jegye. — mosolyodott el az őr, és a farzsebébe nyúlt. — Fizessen két leva büntetést. — Minek néz! — törtem ki. — Hagyja abba a bolondozást. Hol van leírva, hogy a majomnak is jegyet kell venni. — Nincs leírva — szakított félbe nyugodt hangon az őr. — Nincs leírva, miután idáig majommal senki se jött be. Holnap már egy elefántot hoz, és ingyen megsétáltatja itt. Adjon két levát! Kérlelni kezdtem. — Legyen szíves! Engedjen az utamra! Éhes vagyok. A kifakult sapkás ember rámnézett. — Azt állítja, hogy ez az ön majma? — Az enyém! — tártam szét a kezemet. — Ajándékba kaptam. — Kivizsgálom! — mondta nyugodtan. Ezzel az udvar mélyén álló apró barakk felé fordult, és a hőségtől rekedt hangon odakiáltott. — Pencseva-a-a! Menj, és számold meg a majmokat! Pencseva tarka kartonruhában a portól megfehére- dett papucsban jött ki, ujjaival a ketrec felé bökött, és a szája hangtalanul mozgott. — öt — mondta végül, és kíváncsian megbámult. — Pontosan — sóhajtott az őr. — Félreértés volt. — Megesik! — sóhajtottam megkönnyebbülten. — I-i-igen! — folytatta az őr. — A majom távozhat. — Hogyhogy a majom távozhat? A majom sehova se távozhat. Nem ismeri az utat! Én viszem! — Nem lehet! — ingatta a fejét az őr. — Felveszem a jegyzőkönyvet. Megsemmisülten eresztettem le a kezemet, és baktat-r tam mögötte, keresztül a hőségtől kifakult, napfényes udvaron. Leültünk a megfeketedett asztal mellé, az őr elővett egy üveg masztikát, töltött a pohárkába, és lassan kibökte: — ön nem idevalósi, igaz?? Később a tarkójára tolta a sapkáját, és az orra alatt dünnyögte: — De unalmas itt... Kint az állatok a nyárfa árnyékát figyelték, ahogy az unottan a ketrecek felé ván- szorgott... (Bolgárból fordította: MIGRAY EMÖD) Varga Lajos: Sarolta Amália vétke
