Tolna Megyei Népújság, 1978. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-18 / 142. szám
1978. június 18. NÉPÚJSÁG 11 Színpadi néptánckultúránk változásai A felszabadulás után új, tömegeket megmozgató művészeti ág jelent meg, s indult fejlődésnek: a néptánc. A magyar tánckultúrának ez az ága az elmúlt évtizedekben két vonulatban is folyamatos társadalmi hatóerő lett: ismerjük mint pedagógiai hatóerő, az ifjúság közösséggé kovácsolásának eszközét, s a nemes szórakozás módját (ki Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a héptáncmozgalom az adott körülmények közt természetes célt tűzte ki maga elé: egyszerű formákban, de minél lelkesültebben, az ifjúság hajtóerejétől fűtve célszerű néptáncainkat színpadra transzporálni. (A néptánckutatás mai állása szerint azt is mondhatnánk, hogy a „jól-rosszul megismert” táncok kerültek így színre — de hiszen akkor még a néphagyomány megismerésének csupán kezdetén tartottunk. (Nos, a természetesség, a spontán lendület igényét ma sem adhatjuk fel, csak már nem tekinthetjük egyedüli követelménynek. Időközben a célok, alkotói módszerek igen nagy mértékben differenciálódtak, s hovatovább differenciálódik a közönség igénye is.) A változásokról szólván elsőül a magyar színpadi néptánc két „nagy öregjének”, az idén hetvenedik évébe lépő Molnár Istvánnak és a tragikus koraisággal elhunyt Rábai Miklósnak célkitűzéseit és eredményeit kell említenünk. Mindketten szerelmesei voltak a néptáncnak, mindketten tudták, hogy bizonyos eredeti néptáncformák önmagukban is teljes értékű esztétikai élményt nyújthatnak a színpadon. De mindketten felismerték azt is, hogy a kialakult színreviteli A két olyannyira különböző alkotó életműve közös felismerésről vall, arról, hogy a ne hallott volna a táncházmozgalomról?), s ismerjük, mint színpadi és esztétikai hatóerőt, hiszen az egykori néphagyomány, majd ifjúsági mozgalom az idők során számos együttesben, alkotóműhelyben valóban művészetté nőtte ki magát. Hadd szóljunk most csupán az utóbbi formáról, jelenéről és kilátásairól. formák egy része veszélyt is hozhat, a néptánc konzerválásának és kiüresedésének veszélyét, az üres dekorativi- tásba torkollást. Felismerésük teljesen eltérő alkotói programokhoz vezetett, s ez talán épp így jó, így gazdagodott igazán művészetünk. Molnár — bár sokszor tragédiaterhes színekkel — elsősorban a lírai táncok, a nemzeti táncszimfonizmus műfajában munkálta ki saját nyomvonalát, s nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ugyanazt alkossa meg táncban, amit nemzeti zeneköltőink valósítottak meg a zenében. Liszt, Kodály és Bartók műveire komponált, tehát nagyívű táncfeldolgozásokat, a magyar néptáncból sarjasztott nemzeti formanyelven, gondolataiban azonban nem egyszer az egyetemes emberiség problémáit tükrözte. A mindig is játékos vénájú Rábai a táncjáték, a táncdráma útját választotta, s így alkotta meg népi zsánerképeit (Este a fonóban, Ecseri lakodalmas), majd népi ihletésű egyfelvo- násos táncdrámáit, balladáit (Barcsai szeretője, Kádár Kata, Jóka ördöge, Latinca-bal- lada). Utolsó nagy alkotása, az Utak már a nemzeti egységről tesz vallomást a néptánc nyelvén, nem hallgatva el 1956 megrázkódtatását sem. néptánc gazdag formavilágát a kifejezés szolgálatába lehet állítani, s kell is ezt tenni, ha nem akarjuk, hogy a nemzeti mozdulati hagyomány csupán reprodukciókban öltsön testet a színpadon. Ez a felismerés — „a folklór szavaival közérdekűt mondani” — már valóságos jelszóvá nőtte ki magát a koreográfusok következő nemzedékében, amely a hatvanas években lépett színre, s valódi alkotóműhelyeket alakított ki a legjobb amatőr együttesek körében. Sajátságos jelenségnek tekinthetjük, hogy munkásságukban nem egyszer jobban kiteljesedik a „szocialista tartalom, nemzeti forma” követelménye, mint a jelszó születésekor létrejött Napjainkban kisebb vita zajlik arról, hogy mit is tekinthetünk nemzeti táncművészetnek. Nem tudni, hogy ezt a vitát nem kell-e akadémikusnak minősíteni, noha igazságtalan volna, ha kétségbe vonnánk lelkiismereti hátterét. De azért meddő egy kicsit a meditáció, mert a különböző színvonalon és szervezeti formák közt működő együttesek zöme gyakorlatilag eleget tesz a nemzeti tánc kritériumának akkor, amikor műsorának anyagát a táncos anyanyelvből meríti. A kérdés inkább az, hogy ezt a nyelvet kellő gazdagsággal és színvonalon tudja-e képviselni? Nyilván nem sok köszönet van a felületesen megismert lépések lelkes vagy langyos színpadi újratálalásában; a meggyőző erőt épp a néptánc vibráló gazdagságának újraélése és közvetítése jelentheti. S amelyik együttes eleget tett ennek a követelménynek (nem kis követelmény!), már nem tehet szemrehányást önmagának, s ami legalább ilyen fontos: közönségétől sem kell szemrehányást elviselnie. A művészet követelményei azonban — s ezt a nemzeti táncművekben. Akkortájt ugyanis az általános optimista hangvétellel szinte máris mindenki letudhatta a szocialista tartalom iránti kötelezettségét, míg a jelenkori táncművek egyre inkább „tartalmasak”, mert a valós társadalmi problémákat közelítik meg. Ugyanakkor — ezen sincs mit tagadni — az új koreográfusgeneráció, vagy legalábbis jelentős része néptáncaink formavilágában is jóval tájékozottabb, mint az ötvenes évek elején alkotók többsége, hiszen már negyedszázados tudományos kutatás eredményeire támaszkodhat. táncművészetről szólva is elmondhatjuk — sohasem állhatnak meg bizonyos formai jegyek körülhatárolásában. Ismét előbukkan tehát a hogyan mellett a mit kérdése, a tartalmi gazdagodás és a jelenkor tükrözésének követelménye... Valójában nem állunk olyan jól, éppen együttesvezetőink alkotóképessége dolgában, hogy ezt a követelményt hazárd és illúzionis- ta módon mindenki elé kitűzhetnénk. De ahol alkotó- képességben, előadói színvonalban és odadásban jók a feltételek, hadd váljék ez a követelmény jogossá, s a néptánc „szavaival” frisset, jelentősei alkotó koreográfusok hadd ne rekesztődjenek ki a nemzeti táncművészet képviselőinek köréből. Sőt, aki ismeri Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, No- vák Ferenc és Tímár Sándor műveit, vallomásait háborúról és békéről, gonoszságról és emberségről, korunk gyötrő gondjairól és vígasztalódá- sairól, — az jól tudja, hogy koreográfusaink műveivel a legszebb, s legfontosabb hajtások jelentek meg nemzeti táncművészetünkben. MAÁCZ LÁSZLÓ A NéPTÁNCMOZGALÓM KEZDETEI „A FOlKtóR SZAVAIVAL KÖZÉRDEKŰT M0NDANF' NEMZETI ÍÁNCMÖViSZÉl* Jugoszláv iparművészeti kiállítás A huszadik század második felére az iparművészet fogalma kettős értelmet nyert: magába foglalja a régi értelemben vett egyedi kézműves, kisipari módszerekkel készült használati és dísztárgyakat, és az ipari formatervezés által létrehozott nagyipari előállítású tárgyakat. Az ipar- művészeti iskolák — főiskolák — után a múzeumok is kiterjesztették a bemutatás körét ez utóbbi tárgyakra. Ügy tűnik, hogy a modern emberi környezet — mint az iskolai, múzeumi „megfelelők” — egyesíteni tudja mind a kettőt Az egyiket, a sorozatban gyártott ipari formákat mindennapi használatban — kés, villa, kanál, tányér, bútor — a másikat, az egye-: di iparművészeti alkotásokat „ünnepi” használati tárgyként, díszárgyként — faliszőnyeg. váza. (Szóródások persze lehetnek, de az út mindenesetre errefelé vezet.) A belgrádi Iparművészeti Múzeum kiállítása a budapesti Műcsarnokban, ez utóbbiakból mutat be reprezentatív válogatást. A faliszőnyegek és a térben elhelyezett textíliák tekintetében a sokféleség a legészrevehétőbb jel- llemző, a kerámia tekintetében pedig a hasonlóság — és a humor! A kerámia — tudjuk, a keramikusok is tudják — aligha vetekedhet a márványba faragott, bronzból öntött szobrok hordozta gondolatisággal, ahol már maga az anyag is valamiféle méltóságot sugall. A jugoszláv keramikusok megtalálták a módját, hogy — mintegy követve a római hagyományú „arcos edénykék” útját — jókedvű ötlettel párosítsák a használati célt. Olykor — többnyire — ez utóbbit csak jelzésként alkalmazva. (Az arcos edénykék, amelyek legkedvesebbi- ke a székesfehérvári István király Múzeumban található, a magyar népművészet Mis- ka-kancsóiban találtak itthoni követőkre.) Velja Vukice- vic vázája, zöld mázas emberke, még használati tárgy, váza is lehet; Dragoljub Ad. zic Fej című kerámiája már csak félrecsapott váza-szárat visel feje tetején, amiben a virág is csak kalapdísz lehetne, ha egyáltalán valakinek eszébe jutna az a bizarr ötlet, hogy vázának használja ezt a kerámiát. Éppúgy, mint Olga Vujadinovic csokornyakkendős, bajuszos vázakentaurját. A nagy ötlet a kiállításon késégtelenül Bra- nislav Stajevicé, aki egyszerűen csak vázát állít ki, de variálható vázát! A kerekded víztartó edény szája ugyanis cserélhető. Öt féle variációban, keskenyebb, szélesebb, osztott formában. Elhelyezhető benne csokor, gally, egy szál virág, sőt három szál is. A textilművészeti bemutatón a mai textilművészet legjelentősebb irányzatai megtalálhatók. A népművészeti ihletésű, forma, és színvilágé faliszőnyegtől a festmény, vázlat alapján szigorú gontossággal leszőtt gobelinképig És természetesen azok a valóban „textilszerű” alkotások, amelyek a textil anyagát — a gyapjú- vagy pamutfonalat, a szizált, — a szövés .csomózás technikáját kifejező eszközként alkalmazzák. Közülük is kiemelkedik a „Látóhatárok és síkságok”, Etelka Tobolka hatalmas, szövött faliképé. A szövés és helyenként az aranyszállal való csomózás eszközével a barna és a nyersszín variációival tágít mély lélegzetű teret, rajzol kevés jellel tér. mészeti tüneményt, távlatot nyitó freskót. Ninela Pejovic Pomponok című vidám tértextilje a Rácsos hálók egymás mellé ló- gatásával és az alul elhelyezett tört színű kedves pom- ponokkal törekszik dekoratív hatásra. Jagoda Buic, a jugoszláv textilművészet világhírű művésze koromfekete szizál tértextillel mutatkozik be. A méltósággal meghajtott 'gyászlobogó súlyosságát a szövés vastagítása tesz; még fájdalmasabbá. Dragoljub Adzic: Fej Az üveg önmagában is rengeteg kifejezési formát hordozó anyag. Megválasztása mellé még a környezet színe, hangulata is belejátszik hatásába. Veselko Zoric az üveg használati alkalmazásával játszik. Kannácskái — zöld üvegből, négy van belőlük — csőrüket és fogójukat kézként használó üvegemberkék. Kalapjuk — kupakjuk — zöld üveggolyó. Raul Goldoni Diszkosza enyhén opálos, irizáló üvegből készült, az üveg cseppenését, apró légbuborékait dekoratív elemként használja fel. Gazdag, szép bemutatkozás a jugoszlávoké. S aki megismerkedett vagy meg fog ismerkedni az évenkénti Otthon kiállításon ipari forma, tervezett bútoraiknak, tárgyaiknak kulturált formavilágával, az teljes képet kap iparművészetük mai állásáról TORDAY ALIZ Római férfi Óbudán A történelem valaha az iskola, az oktatás középpontjában állott. De változik a világ, előtérbe kerültek a természettudományok, és a történelem — a tantárgy — némi tért vesztett. Ám a köz- érdeklődés nem csökkent iránta. Ellenkezőleg, nőtt! Mondhatná valaki: persze, a közelmúlt eseményei érdeklik az embereket, a háborús évek, a manapság, szerencsére, békében élőket. Ez igaz. De hogy, hogy nem, a szabadságharc, sőt a mohácsi vész kora is lehet párját ritkító könyvsiker, sőt egy honfoglalás kori, vagy annak sejtett régészeti lelet is kivált-, hat meglepő* izgalmakat. Egyszóval, történelmi érdeklődésünk nem csökken a régiséggel, inkább annak különös varázsa még meg is sokszorozza a régészet becsét; olyanokat is, a valaha csupán szűk szakma „műkedvelő” érdekeltjeivé, vagy bámulói. vá, de legalább is közönségévé avat, akik azelőtt talán e tudomány mibenlétével sem voltak tisztában. De másról is beszélni kell. A bazafiságról, amely napjainkban új értelmet nyert, és a nemzeti önismeretről, amely ennek az új értelmezésnek egyik legfontosabb támasza. így érthetjük csak meg, hogy noha hazánk földje nem tartogat számunkra a mezopotámiakkal, egyiptomiakkal, vagy mexikóiakkal fölérő régészeti szenzációkat, számunkra hasonlíthatatlanul izgalmasabb „ásatási terület” amazoknál Mellesleg szólva, Pannónia éppenséggel a rómaiak, a római birodalom szempontjából sem volt valami isten háta mögötti kolónia. Egyszerűen szólva: fontosnak tartjuk, hogy jobban megismerjük múltunkat. Ez természetesen nem az a fajta múltba nézés, amely gátolja, vagy netán pótolja az előre- nézést; ez hozzásegít a tisztánlátáshoz, útunk, helyünk, értékeink megbecsüléséhez, ami múltunk, jelenünk, jövőnk helyes méltánylásához egyaránt elengedhetetlen. Túl mind e fejtegetésen, bizonyára akadnak sokan, akikben ilyen megfontolásoknak még z árnyéka sem merül föl. Akik csupán roppant érdekesnek találják, hogy — mint nemrég híre jött — 12— 15 ezer éves sziklarajzra bukkantak Kazahsztánban, pontosabban egy maszkot viselő férfi képmására, kezében ismeretlen hangszerrel. És még izgalmasabbnak, hogy néhány héttel korábban, április közepén, ám itt, a mi fertályunkon, Óbudán, egy markológép további régi sírra bukkant. A „további” megjelölés nyilván utalás a legutóbb felbukkant, tévesen Árpád sírjának hitt leletre. Nos, most a helyszínre érkezett régészek szerint valószínűleg egy, a IV. században élt római férfi maradványait rejti a kőkoporsó. Később bizonyára közelebbieket is megfejtenek a maradványokból. íme, már óvatosabbak vagyunk következtetéseinkben. Erre is a régészet nevel bennünket. BALOG JÁNOS Dr. Szilágyi Miklós kitüntetése Dr. Szilágyi Miklóst, a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum igazgatóját a Magyar Néprajzi Társaság „érdemes tagjává” választották. A kitüntető címet ezúttal tízen kapták meg, köztük dr. Szilágyi Miklósra azért esett a választás, mert az elmúlt években számos nagy jelentőségű tudományos munkát publikált. A kitüntető címmel együtt jár, hogy viselője a választmány tagjává vált. Új, országos múzeum Miskolcon Aki csak Miskolcon jár látogatóban vagy kiránduláson, megpróbálja felkeresni a görögkeleti templomot, hogy megtekintse annak nagyhírű ikonosztá- zát, önálló ikonjait, világhírű műkincseit. Ezek a kincsek azonban elsősorban liturgiái célokat szolgálnak, megtekinthetésük az esetek többségében nehézségekbe ütközik. Az érdeklődés viszont egyre növekszik az ortodox egyház műkincsei iránt. Ezt lesz hivatva kielégíteni a Miskolcon most létesítendő magyar ortodox egyházi gyűjtemény, amelyben helyet kap majd a miskolci ortodox (görögkeleti) templom több kincse is. A magyar ortodox egyház — amely elválasztandó a másik két görögkeleti egyháztól, a szerbtől és a romántól — az ország területén lévő kilenc templomából háromszáznál több műkincset válogatott össze, hogy egy Miskolcon létesítendő gyűjteményt megalapozzon. A moszkvai pátriárka felügyelete alatt funkcionáló magyar ortodox egyház központja Budapesten van. A műkincsek egyházi tulajdonban maradnak, de kezelőjük a Borsod megyei múzeumi szervezet lesz. Az anyagok begyűjtése és az ahhoz kapcsolódó egyéb munkálatok rövidesen befejeződnek. Ez az új gyűjtemény gyakorlatilag egyházművészeti gyűjtemény lesz, amely a bizánci kereszténységtől napjainkig mutatja be a magyar ortodox egyház történetét és tükrözi az ahhoz kapcsolódó egyetemes magyar történelmi szakaszokat. Miskolc város Tanácsa felszabadítja az egykori görög iskola épületéből később kialakított parókiát, a Borsod megyei Tanács pedig biztosítja az átépítést, az új intézmény működtetését, a hozzá szükséges személyzetet. A Kulturális Minisztérium vállalta a kiállítás elkészítését, valamint a műtárgyak szükséges restaurálását. A létesítendő gyűjtemény a miskolci görögkeleti templommal egy telken kerül elhelyezésbe, s már hozzákezdtek annak a lehetőségnek a megteremtéséhez is, hogy a gyűjteményt felkereső érdeklődők a templom műkincseit — egyházj funkciójának tiszteletben tartása mellett — megtekinthessék. Az országos és a régi miskolci gyűjtemény tematikailag szervesen egybe tartozik, s hihetőleg 1979, első felében már fogadhatja is látogatóit. (benedek) Részlet a kiállításról (Hauer Lajos felvételei — KS)
