Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

2 KÉPÚJSÁG 1978. május 7. Hétfő: Világszerte a béke és a szolidaritás jegyében ünnepelték meg május elsejét. — Afganisztánban megala­kul az új kormány. Kedd: Befejeződik az ENSZ-közgyűlés ülésszaka, amely Namíbia valódi függetlenségéért száll síkra. — A brit ve­zérkari főnök provokatív nyilatkozata Pekingben. — Car­ter fogadja Begin izraeli kormányfőt. Szerda: Súlyos fegyveres összetűzés Dél-Libanonban, több francia és szenegáli ENSZ-katona életét veszti. — Pú­ja Frigyes berlini tárgyalásai. — Pénzreform Vietnamban. — A török miniszterelnök Bulgáriában. Csütörtök: Leonyid Brezsnyev Bonnba érkezik, meg­kezdődik a szovjet—nyugatnémet csúcstalálkozó. — Nimeri szudárii elnök közvetíteni próbál Szadat és arab bírálói között. — Az Interparlamentáris Unió Bécsben tanácsko­zik. Péntek: A terroristák fenyegetései Moro meggyilkolá­sára vonatkozólag, ellentmondó hírek a kereszténydemok­rata vezető sorsáról, nagyarányú tiltakozó megmozdulások Észak-Olaszországban. — Hua Phenjanban. Szombat: Angola kérésére összehívták a Biztonsági Tanácsot: Luanda a területe ellen intézett dél-afrikai tá­madás miatt terjesztette elő panaszát. Kommentátorunké, Réti Erviné a szó: Május első hetében nemcsak az időjárási térképek vál­tak végre kedvezőbbé kontinensünkön, de sor került az idei esztendő eddigi legfontosabb kelet—nyugati csúcsta­lálkozójára: Leonyid Brezsnyev bonni látogatására. Moszk­vában és Bonnban egyaránt jó légkörű nyitányként jelle­mezték a tárgyalásokat — ezen az alaphangon azok a disz- szonáns megnyilvánulások sem változtathattak, amelyek a bonni jobboldalon, s egyes NATO-körökben jutottak ki­fejezésre — Európában és a világban tehát joggal mérle­gelik a következő lépések, a folytatás lehetőségeit. 1. Mi a jelentősége Leonyid Brezsnyev bonni látogatásá­nak? Csupán az a tény, hogy a Szovjetunió és az NSZK olyan gazdasági együttműködési keret-megállapodást kö­tött, amely hosszú távra, tehát már a kétezerrel kezdődő első évekre is vonatkozik, önmagáért beszélhet. Ha Brezs­nyev arról szólt a nyugatnémet fővárosban, hogy a törté­nelem problémákkal terhes örökséget hagyott a két ország­ra, s a hidegháborús időszak megsokszorozta ezeket a ter­heket, ez a szerződés — legalábbis gazdasági vonatkozás­ban — kedvező örökhagyást jelent a következő nemzedék­nek. Sorra vették a többi területeket is: őszintén feltárták a gondokat, mindenekelőtt azt a tényt, hogy a fegyverke­zési verseny változatlanul folytatódik, s a leszerelés csak nagyon lassú léptekkel halad előre. A mindinkább kulcs­kérdéssé váló katonai enyhülés ügye természetesen túlnő Moszkva és Bonn kétoldalú kapcsolatain: szó volt erről számos más összejövetelen, nemrég például a szovjet- amerikai tárgyalásokon. A bonni Brezsnyev-látogatás azon­ban rendkívüli jelentőséggel bír e tekintetben is: követte a moszkvai Gromiko—Vance tárgyalásokat, s azokra most már bizonyos gondolkodási idő elteltével lehetett vissza­Lconyid Brezsnyev az NSZK-ban találkozott Willy Brandt­tál. (Képtávírónkon érkezett.) utalni, s megelőzte a májusvégi nagy mozgást. Köztudo­másúlag New Yorkban megkezdődik az ENSZ-közgyűlés leszerelési kérdésekkel foglalkozó rendkívüli ülésszaka. Washingtonban NATO-csúcstalálkozót tartanak (s ott is­mét szóba kerülhet a neutronbomba és az új fegyverek ügye), a világszervezeti programot kihasználva pedig újabb szovjet—amerikai külülgyminiszteri párbeszédre kerül sor Ilyen keretek és körülmények között alighanem volt miről eszmecserét folytatnia a legmagasabb szinten az SZKP fő­titkárának, a szovjet államfőnek, s a nyugatnémet kancel­lárnak. Csúcstalálkozójukat már csak azért is megkülön­böztetett figyelem' kísérte világszerte, mert lassan négy esztendeje, hogy nem bonyolítottak le hasonló szintű tár. gyalásokat Moszkva és Washington között. A SALT-ügyek- ben elfoglalt amerikai álláspont, az ismert hidegháborús felhangok mindeddig nem tették lehetővé az új amerikai elnök és a szovjet legfelsőbb vezetés személyes találko­zóját. Nyilván hosszabb idő szükséges majd a bonni csúcs mindenoldalú értékeléséhez, de annyi máris megállapítha­tó, hogy kedvezően járult hozzá az enyhülési folyamathoz, s jogosak a hogyan tovább ?-ra utaló kérdések. 2. Miért váltottak ki olyan nagy vihart a brit vezérkari főnök pekingi kijelentései? Nem minden utazás erősíti a világpolitika pozitív fo­lyamatait — s ennek bizonyítására elég volt a héten egy pekingi hírt hallani. A kínai fővárosban tartózkodott Ca­meron légimarsall, brit vezérkari főnök, a legmagasabb rangú NATO katonai személyiség, aki eddig Kínában járt. Egy harckocsizó egységet meglátogatva, kijelentette, hogy Londonnak és Pekingnek közös az ellensége, s hogy ne le­Megérkezett Dél-Korea fővárosába, Szöulba, annak az utas- szállító gépnek pilótája és navigátora, amely április 20-án a Szovjetunió légterét megsértve, Karéliában kényszerle­szállást hajtott végre. (Telefotó — AP —MTI — KS) gyen kétség, hozzáfűzte: egy olyan ország, amelynek fő­városa Moszkva... A vendéglátók természetesen elégedett mosollyal nyug­tázták a provokatív nyilatkozatot, de az annál nagyobb vi­hart kavart Angliában, s egész Európában. A brit kormány hivatalosan is elhatárolta magát, a hazatérő Cameron pe­dig egyetlen szót sem szólt a repülőtéren megjelent nagy­számú tudósítónak. A közjáték mindenképpen rávilágítha­tott arra, hogy az atlanti katonai vezetésen belül nem ke­vés a szélsőséges „héják” száma. Másfajta utazási hírek is érkeztek azonban Pekingből. Hua Kuo-feng pártelnök és kormányfő első ízben külföldre látogatott, úticélja Phenjan, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fővárosa volt. Ezzel egyidőben vietnami nyi­latkozat jelezte, hogy a Vietnamban élő kínaiak jelentős számban el kívánják hagyni az országot, sokan illegális úton próbálják ezt. (Az ok sokféle: Vietnamban nemrég államosításokat jelentettek be, hogy a déli országrészben letörjék a spekulációs kereskedelmet, e héten kezdték meg a pénzreform lebonyolítását, ugyancsak bizonyos szüksé­ges ellenőrzési intézkedésekkel párosítva, s akadnak olyan célzatos hírkampányok, amelyek a kambodzsai határon tör­tént összeütközésekkel kapcsolatosan próbáltak kedvezőtlen hangulatot kialakítani. 3. Mi áll a dél-libanoni összetűzések hátterében? Libanon déli részén ezúttal ismét halálos áldozatokat követeltek az összetűzések: francia és szenegáli nemzeti­ségű ENSZ-katonák neve került a veszteséglistákra. A PFSZ és személy szerint Jasszer Arafat vizsgálat megin­dítását jelentette be, hogy fény derüljön a sajnálatos ese­mények hátterére. A kéksisakosok emberi tragédiája ugyanis egy olyan világpolitikai színpadon megy végbe, ahol az elmúlt napok is bizonyíthatták a helyzet hallatlan bonyolultságát. A PFSZ — New York-i képviselője útján — első ízben hi­vatalos formában is hírül adta, hogy hajlandó elismerni Izrael államiságát. Ám éppen akkor, amikor a palesztinéit, nyilván nem kevés belső vita nyomán, erre elhatározták magukat — Carter visszakozott még a korábbi kétértelmű kijelentéseitől is. (Az elnök az elmúlt év tavaszán palesztin haza szükségességéről beszélt, ami ugyan nem jelentette a független államot, de mégis jelezte a probléma idősze­rűségét. Most viszont a New York Times-ban megjelent nyilatkozatában hangoztatta: sohasem ismerte el és nem fogja elismerni a palesztinek önálló államiságát.) A Wa­shingtonban tartózkodó Begin pedig — a kiszivárgott hí­rek szerint — olyan javaslatot nyújtott át az Egyesült Ál­lamoknak, az egyiptomiak címére való továbbítás céljából, hogy a következő tárgyalásokon Kairó képviselje a pa­lesztineket. A képet az a hír teszi teljessé, hogy Nimeri szudáni elnök nagyarányú közvetítési kísérletbe kezdett, amelynek célja Szadat összebékítése az egyiptomi elnök politikáját bíráló arab erőkkel. A szudáni államfő ennek jegyében utazott Damaszkuszba is. Ebben a bonyolult játszmaállásban dördültek el a fegy­verek Dél-Libanonban és oltották ki a kéksisakosok életét — rögtön hivatkozási alapot adva az izraeli csapatvissza­vonás további halogatására és a palesztineknek a tárgya­lásokból történő kizárására. Egyelőre nehéz megállapítani, hogy személy szerint, milyen szélsőségek képviselői húzták meg a ravaszt, de hogy nem a közel-keleti kibontakozás és a helyzet tisztázása érdekében tették, az bizonyosnak látszik. Továbbra sem biztonságos a Dél-Libanonban állomásozó ENSZ-csapatok helyzete. Képünkön: a világszervezet fran­cia békefenntartóinak felrobbant Panhard típusú páncél­gépkocsija. (Telefotó — AP —MTI — KS) Szovjet-nyugatnémet dokumentumokat írtak alá (Folytatás az 1. oldalról), met Kommunista Párt (DKP) elnökével. Herbert Mies a nyugat­német kommunisták üdvöz­letét tolmácsolta az SZKP főtitkárának. 'Leonyid Brezsnyev a szov­jet kommunisták nevében mély rokonszenvéről biztosí­totta a DKP tevékenységét, amellyel állhatatosan és kö­vetkezetesen képviseli a nyu­gatnémet dolgozók érdékeit, az európai és a világbéke ügyét. Leonyid Brezsnyev az esti órákban Hamburgba utazott. Leonyid Brezsnyev beszéde a nyugatnémet televízióban „Örömmel fogadtam el azt a javaslatot, hogy ma este elbeszélgessek Önökkel. Az Önök országában tett máso­dik látogatásom befejezésé­hez közeledik. Teljesen elé­gedettek vagyunk ennek eredményeivel. Walter Scheel elnökkel, Helmut Schmidt kancellárral, Genscher al- kancellárral folytatott tárgya­lásaink, Willy Brandt-tal, a szociáldemokrata párt elnö­kével, s az NSZK más állami és politikai személyiségeivel tartott találkozóink igen szükségeseknek és haszno­saknak bizonyultak. A nemzetközi élet esemé­nyei fejlődésének igen fon­tos pontjához érkeztünk most. A Szovjetunió és az NSZK sokat tehet azoknak a nehéz­ségeknek a kiküszöböléséért, amelyekbe az enyhülés fo­lyamata ütközött a maga fej­lődésében. Sokban a mi or­szágainktól függ, hogy meg­szilárdulnak-e, elmélyülnek-e azok a pozitív folyamatok, amelyek a hetvenes évek első felében kezdődtek el a nem­zetközi kapcsolatokban. Nem titgk, hogy ezek a folyamatok ma némiképpen lefékeződtek. Nem idézem fel ennek most minden okát, hi­szen ezekből nem kevés akad. A legfontosabb azon­ban az a tény, hogy mind­máig nem sikerült kiküszö­bölni a fegyverkezés ádáz versenyét. Ez igen veszélyes jelenség, mert az ilyen ver­seny nem folytatódhat a vég­telenségig. Országunk, a Szovjetunió, emiatt abban látja legfonto­sabb nemzetközi célját, hogy megakadályozza az emberi­ségnek a háború felé való sodródását, támogassa és megszilárdítsa az általános, igazságos és örök időkre szóló békét. Ennek rendeltük alá a szovjet diplomácia munkáját, ezt támogatja or­szágunk egész társadalma. Minden tervünket a békés távlatokra tekintve dolgozzuk ki. Nálunk, a Szovjetunióban, nincsenek olyan osztályok, társadalmi rétegek, szakmai csoportok, amelyeknek érde­kében állna a háború, vagy annak előkészítése, s amelyek ebből akarnának megtolla- sodni. Természetesen, vannak hadiüzemeink, van hadsere­günk, de az ilyen üzemek ve­zetői, a hadsereg parancsno­kai, a munkások, a katonák nem a háborúval, s a katonai megrendelésekkel kapcsol­ják össze jólétüket. Nagyon szeretnénk elérni, hogy — az egész társadalom mérhetetlen hasznára — a hadiüzemeket is a békés termelés szolgála­tába állíthassuk, ezek is bé­kés, alkotó célokat szolgálja­nak. Brezsnyev szólt a Szovjet­unió építési terveiről, a Baj- kál—Amur vasútvonalról, a nyugat-szibériai Tyumeny olaj- és földgázlelőhelyeinek hasznosításáról, arról, hogy a Szovjetunióban minden év­ben 11 millió ember költözik új lakásba. A Szovjetunióban a lakos­ság ingyenes, s valószínűleg a világon legkiterjedtebb or­vosi ellátásban részesül. A világon működő orvosok egy- harmada: szovjet orvos. De ahhoz, hogy a lehető legna­gyabb hatékonysággal érvé­nyesíthessük az állampolgá­rok jogát az egészségvéde­lemre, újabb hatalmas be­ruházásokra van szükség, szociális intézkedések, tudo­mányos kutatások kellenek. Mindez nem könnyű fel­adat. Sok bonyolult problé­mával kell megküzdenünk, sok a hiányosság, de ezeket a problémákat az állampol­gárok millióinak növekvő aktivitásával, kezdeménye­zésével oldjuk meg. Nem vitás, hogy megoldjuk azo­kat, s ehhez csupán egyetlen természetes feltételre van szükség: arra ugyanis, hogy sikerüljön megakadályozni az új világháborút, sikerül, jön a békés egymás mellett élés alapján tartóssá tenni a békét. A Szovjetunió nem­zetközi irányvonala változat­lan, szilárd, s ennek az irányvonalnak a lényege sze­rintem mindenki előtt vilá­gos, érthető, mindenki szí­véhez közelálló: a béke, a leszerelés, a népek bizton­sága. Május első harmadának vége országaink, népeink számára különösen jelentős időszak. Minden évben ek­kor emlékezünk meg arról, hogy Európa területén véget értek a második világháború harcai. Természetesen egy­mástól eltérően emlékezünk meg erről, érzéseink gyak­ran ellentétesek, s ez érthe­tő is De hangulatunkban, érzelmeinkben nemcsak elté­rések vannak, hanem van közös vonás is, s ez, véle­ményem szerint, napjainkban már sokkal lényegesebb, sokkal fontosabb. A múlt háborúban népeink hatal­mas, pótolhatatlan vesztesé­geket szenvedtek. S bár már új nemzedék nőtt fel, ma már a Szovjetunió és az NSZK minden második ál­lampolgára csak könyvből ismeri a háborút, a múlt arra késztet bennünket, hogy vonjuk le a közelmúlt törté­netének tanulságait, s növeli béketörekvésünket, azt a szándékunkat, hogy ne en­gedjük új tragédia bekövet­kezését. Az idő sürget: minden el­vesztegetett nap, minden megtorpanás, minden lelassu­lás sokba kerülhet az emberi­ségnek, valamennyiünknek. Ez vezetett bennünket bon­ni tárgyalásainkon. Az itt el­fogadott dokumentumok nagy jelentőségűek. A közös nyilatkozatban, amelyet Schmidt kancellár úrral írtunk alá, kifejezésre jut a feleknek az a szándéka, hogy szilárd és állandó ala­pokon fejlesztik az NSZK és a Szovjetunió politikai együttműködését. Ez egyaránt vonatkozik a kétoldalú kap­csolatokra, s a nagy nemzet­közi kérdésekre, mindenek­előtt az olyanokra, mint a békés egymás mellett élés, az enyhülés, a fegyverkezési verseny megszüntetése. Alá­írtuk azt a megállapodást is, amely meglehetősen hosszú időszakra, évezredünk végéig előirányozza gazdasági kap­csolataink széles körű fejlő­dését. Országaink békés együttműködéséhez létrejön a szilárd anyagi alap. Ezek jó eredmények. A mi szempontunkból most az a feladat, hogy az elért meg­állapodások gyakorlati tettek­ben, a nemzetközi életben ki­fejtett közös reális erőfeszí­tésekben nyilvánuljanak meg. Folytassuk méltó módon az 1970-es moszkvai szerződés aláírásával megkezdett törté­nelmi utat. Engedjék meg, hogy befe­jezésül szívből jövő köszöne­tét mondjak kedves vendég­látóinknak, Walter Scheel köztársasági elnöknek, Hel­mut Schmidt szövetségi kancellárnak, mindazoknak, akikkel találkoztunk és tár­gyaltunk, az NSZK vala­mennyi lakójának a meleg fogadtatásért és a szívélyes vendéglátásért. Ezt hozta a hét a külpolitikában

Next

/
Oldalképek
Tartalom