Tolna Megyei Népújság, 1978. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-21 / 118. szám
a Képújság 1918. május 21. Melos vagy, apu? — Igen kisfiam, munkás vagyok. — Most melós vagy munkás? — Mondtam már, munkás. Az apát nyugtalanság fogta el. „Miket tud kérdezni ez a gyerek?” — Miért érdekel ezt téged Peti? — a nagycsoportos Németh Peti odahúzódott az apja ölébe és a férfi arcát röntgentekintettel pásztázta. — Mert a Pistikének az apukája az a melósokat irányítja, azt mondta tegnap az oviban. Ugye neked is parancsolgat? — Melyik Pisti? — A Kovács. alika valámikor szép lehetett. Arca üde volt, és a kék szemét minden művezető megjegyezte magának. Most harminckét éves. Tizenhét éves volt, mikor férjhez ment, néhány hónapra rá megszületett a nagyfia. Egy nyárikonyhát béreltek a munkahelyük közelében, abban laktak. Vidékiek voltak, férje lakatos, ő segédmunkás, hon- nét szereztek volna lakást? A nyárikonyha háromszor négy méter volt. Ha a szekrényajtót ki akarták nyitni, előbb be kellett csukni az ablakot. Este, ha fürösztötte a fiát, a férjének a folyóson kellett várakoznia. Szerencsére, váltott műszakban dolgoztak, különben örökké egymás sarkát tiporták volna. Rossz emlékű idők voltak. Egyszer elekeseredésükben az is megfordult a fejükben, hogy elválnak. Férje is hazamegy a szüleihez, ő is. De mire elhatározták magukat, jött a második gyerek. Tíz év után a sufniba még egy gyerek! Kinek kellett?! A tizenötödik évben végre lakást kaptak. Valika titkárnő lett, férjét kitüntették. Erkélyükről odalátni a régi nyárikonyhára. Ha Valikénak rossz kedve van, csak kimegy az erkélyre, és körülnéz. A palatetős épület még tartja magát, de már nem sokáig. Bontják az utcát, árkádos üzletsort építenek a helyén. Még néhány hónap, és a nyomorúság emléke végleg eltűnik a szemük elől. Fölrepül a levegőbe, szétesik, és beomlik a földbe. Valika majdnem minden reggel fejfájással ébred. A férje ötkor kel, a fia fél hatkor, a kicsi meg sokszor már hajnalban a hasán ugrál. Nyolckor, mikor bejön az irodába, már csak azt várja, hogy leülhessen végre. Szerencsére ilyenkor még senki sincs benn. A tervezők jöAz apa elvörösödött. Tudta már honnét fúj a szél. Az üzem fiatal főmérnökének fiáról van szó. — Apu, én nem leszek melós, nekem ne parancsolgasson senki — vált nagyobb léptékre a gyerek. Szerencsére kezdődött a tv- maci, az ismert szignál hangjára leugrott az apja öléből, s rohant a szobába. Az anyuka ott kuncogott a tűzhely mellett. Hallotta a „fiúk” beszélgetését. — Na, apus, a lecke feladva?! Ez is gyereknevelés — mondja. Németh Péter esztergályos „piszokul” érezte magát. A főmérnököt másképp ismerte, nem hitte, hogy dicsekszik otthon: ő a melósokat — így: MELÓSOKAT — irányít. Ez a sértő. A műhelyben mindig közvetlen, és népszerű is. Vagy talán álarc? Sok ideje nem maradt a tépelődésre, mert a Maci már lefeküdt és a gyerekek szaladtak vacsorázni. Gondolta: ma már elmarad a beszélgetés, a faggatás. Kis- peti a tejbegrízt tömte magába. A szülők egymást figyelték, várták a fejleményeket. Ismerték a gyereket: ha elkezdte, nem hagyja annyiban a dolgot. A kislány hamarabb végzett, köszönt, ment aludni. — Apu, te miért nem parancsolgathatsz az embereknek? — kezdte újból. — Senki sem dirigál másokat. — Mi az, hogy dirigál? — Parancsolgatás. Kisfiam, kezdődik mindjárt az autóssbrozat, nézzük meg közösen, aztán holnap megbeszéljük a dolgokat. Rendben? A srác elszaladt megmosni a pofiját. Betelepedtek a szobába, de Németh Péter nem tudott igazán figyelni a régi autókra. A pyerek a kocsikról kérdezett, az apa meg tűnődve válaszolgatott. hetnek tízre, délre. Még azt is megtehetik, hogy egyáltalán nem jönnek be. Ö nem teheti meg! Neki ott kell ülni az üres irodában, őrködni, hátha jön valaki. Ha véletlenül vásárolni akar, rohan, kapkod, veszekszik az eladóval, és cipeli a csomagokat a fájós karjával. Miért van az, kérdezgeti ilyenkor magától, hogy neki még a vásárlásban sem lehet öröme? Valikénak ma különösen fáj a feje. Mikor meglátja az íróasztalán a papírokat, a halántéka is lüktetni kezd. Gépelés. Az kellene! Egy sort sem fog leírni. Gépeljen mindenki maga. Ö titkárnő. Vagy nem dolgozott már eleget életében? Hat évig az üzemben. Emelgette a húszkilós dobozokat, nyolc órát állt a gép mellett. Egy hideg, nyirkos csarnokban, ahol va- lahonnét mindig fújt a szél. Mintha alagútban lennének. Talán a feje is azért fáj örökké. Rágyújt az első cigaretta mindig elkábítja. Igazából csak a második esik jól. Hogy mi történt az urával?! Reggelit kért tőle. Tizenöt év alatt nem volt rá példa, ötkor kél, megeteti a nagyfiát, tízórait csomagol neki. Mennyit eszik az a gyerek! Hadd egyen, sportoló. Ha rámegy az egész fizetése, akkor is jóllakatja. De az ura? Soha nem szokott otthon reggelizni. Fölkel, fölöltözik, és a gyári büfében vásárol magának valamit. Hogy szoktatta volna rá a nyárikonyhában? A kenyeret is a ruhásszekrényben tartották. És ma, ahogy reggelizik a nagyfiú, odajön az asztalhoz a férje, azt mondja, adjál nekem is. Mit, kérdezi ő? Csak annyi van itthon, amennyi a gyerekeknek elég. Éhes vagyok, morogja a férfi. De akkor ő már kiabált: Tessék, edd meg a fiad tízóraiját. Edd, ha nem szégyelled. Szerencsére, nem kellett neki. Fogta a táskáját, elment. Gondolatai vissza-visszatér- tek a vacsora előtti beszélgetésre. Mit mondjon? Felnőtt embernek könnyedén megmagyarázza, esetleg ha kekeckedik az illető, szájon is vágja. De a gyerek az más, neki értelmesen kell elmondani, talán ez a beszélgetés meghatározza majd egész életét. — A Pisti apukájának kocsija is van, a munkásoknak miért nincs? — egy pillanat üresjárat volt a filmben, s rögtön felhasználta az alkalmat az újabb kérdésre. — Van a munkásoknak is. Soknak van, nemcsak a Pisti apukájának. — De neked miért nincs? — Majd lesz. — Olyat vehetnél, nézd csak — s rámutatott egy 1930-ban gyártott Daimlerre. Az apa ismét egyedül maradt a gondolataival. Tudott volna válaszolni, de a gyerek szavaival nehezen. Elbizonytalanodott, kezdte rosz- szul érezni magát munkásbőrében. összezavarodott. A munka, a hasznosság érzése, a tudatos, harcos társadalmi élet nem adott támpontot. Felállt, a függöny mögül nézte az esti forgalmat. Hatalmas slukkokban szívta cigarettáját. „Ezek a gyerekek milyen hamar elintézik a dolgokat. Vagy talán a tárgyak, az autó, a víkendház, nálunk is az, ami szerint valaki a valaki. Uj generáció nő fel — hamis tudattal?” — Előbújhatsz — szólt az asszony — elaludt a gyerek. Kedvetlenül előcammogott, s átvitte a kisszobába Kispetit. Nehezen jött az álom, de reggel frissen ébredt, megfőzte a kávét, reggelit csomagolt, felhúzta a vekkert: a többiek időben ébredjenek. Szaladt dolgozni. A műhelyben már nem volt olyan vidám; a gép, a munkatársak — - , opognak. Terika áll az */ ajtóban, a bérelszámoló j lásról. Tériké kövér, L—. szelíd asszony, úgy ereszkedik le a székbe, mintha soha nem akarna fölállni. — Nálunk is ilyen csönd van — mondja. Vali nem hallja. A golyóstollát nyomkodja, töpreng, hogy kezdjen hozzá. Végre kimondja. — összevesztem a fiam osztályfőnökével. Teri összhúzza magát. — Osztályfőnökével ? Férfi? Nő? — Nő. Az egyik este becsönget hozzánk, azt mondja, úttörőtalálkozó lesz. Sok vidéki gyerek jön, mi is helyezzünk el egyet. — És? Vali fölemeli a fejét., — Erre én megmondtam, nem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy egy hétre el tudjunk látni egy idegen gyereket. — Nem vállaltad? — Nem. Erre ő, hogy így meg úgy, gondolkozzunk. Nincs mindenkinek ilyen szép lakása, mint nekünk. Még kilenckor is ott ült. Vali Terikére néz, de a tanárnőt látja maga előtt. Szép, ápolt nő, szemét le nem veszi a férjéről. Az meg bólogat neki, csak úgy sugárzik a szeme. Vali arca lángba borul. — Hát bolond vagyok én? Magunknak, ha van kedvem főzök, ha nincs, nem. Igaz, mindig van otthon főtt étel. De egy idegen gyereknek nem adhatok akármit. És ha egy jómódú, elkényeztetett kölyköt küldenek? Még fityismét eszébe juttatták az esti beszélgetést. Kedvetlenül szedegette elő szerszámait. A sublert hangos koppanással tette a gép ágyára, a rajzot véletlenül eltépte, dühös lett magára. Erőltette azért a munkát, s mikor a harmadik selejtet is kivette a tokmány- ból, lekapcsolta a gépet, elment inni egy kávét. Nehezen telt az idő. Két órakor megfürdött, bekapta az ebédet, s gondterhelten indult haza. Otthon is csak téblábolt, pedig sok munkát tervezett erre a napra. Négykor elment az oviba a gyerekért. — Na, kiskomám, folytatjuk a tegnapi beszélgetést? — málná az ételt. Hasonlítgat- ná a lakásunkat. Terinek annyi minden kavarog a fejében. Bátortalanul megkérdezi. — A fiad mit szólt hozzá? Vali boldog, hogy ez is szóba kerül. — ö van a legjobban ellene! Azt mondja, anyu, ne jöjjön ide senki. Én úgyis edzésre megyek, nem viszem magammal. Teri legyőzötten hallgat. Vali már biztos, egészen biztos benne, hogy igaza van. — Gondold meg! Ha elvállalom, és valami baja történik. Kitöri a lábát... lázas % lesz... Én szaladgáljak vele ' orvoshoz? Én vállaljak érte felelősséget? Géppel írt papírt vesz elő. Teri elé teszi. „Kedves Tanárnő. Sajnos, levelet kaptam a nővéremtől, hét végén érkeznek hozzánk, ök is két gyereket hoznak, így a két és fél szobás lakásunkban nyolcán alszunk. Elnézését kéri: Kántorné”. Teri elolvassa, föláll, az ajtó felé indul. —■ Nincs is nővére — gondolja. — De hangosan nem meri mondani. élben megérkezik Laura. Magas, barna lány, haja fényes, úszik utána a levegőben. Laura nagyon szép lány, ezt mindenkinek el kell ismerni. Annak is, aki nem szereti. Belép az ajtón, és mosolyog. Sugárzik a szeme, az most már ő kezdte, a dolog végére akart járni. Peti hajlandóságot mutatott és komolyan folytatták, férfimódra az eszmecserét. — Emlékszel a tegnapi filmre? — Igen. — Tudod, volt benne egy olyan rész, amikor a bemondó bácsi elmondta: az autóknak a munkások minden alkatrészét szépen kidolgozták. Láttad is, hogy mindent ők csináltak. — Ügyes bácsik voltak. — Na látod — érezte, hogy most már szót ért a fiúval, el tudja magyarázni a dolgot és a gyerek érteni is fogja. — A mérnök bácsik megtervezték az autókat, szépen lerajzolták, hogy milyent szeretnének, de ők azt nem arca, mintha örömöt okozna neki, hogy itt lehet. Hogy egyáltalán bejöhet ezen az ajtón. — Mi újság, Valika? — Semmi. Csak rettenetesen fáj a fejem. A fáradtságtól, Laura. Azt hiszem, iszonyúan kimerült vagyok. Laura mosolya súrolja Vali haját. — Nem kell elkeseredni. Majd elmész szabadságra, és kipihenheted magad. Vali az asztalra könyököl, homlokára szorítja a kezét. Átfut a fején, hogy ma már úgysem dolgozik, jó volna hazamenni. Otthon kimosna, négykor elsétálna az óvodába. Ráérősen menne. Megnézné a kirakatokat, leülne a szökőkút mellé, elszívna egy cigarettát. De éppen csak eszébe jut, mindjárt el is felejti. Mérhetetlen szomorúság ereszkedik rá. Igaza van Laurának, a jövő hónapban elmegy szabadságra. Az óvoda úgyis bezár, a gyereket el kell vinni valahova. Hova is? Majd lemegy falura, az anyósához. Reggel kimennek a szőlőbe, visznek magukkal ebédet, estig haza se jönnek. Vali előtt szőlőtőkék végtelen sora úszik el. Permet- pöttyös levelek, forró homok, seregélyek, mögöttük rézgá- lic színű ég. De mit csinálnak ott estig? Egy hétig sem bírják ki. öthat napig. Vagy egyáltalán el se mennek. Vali tükröt vesz elő, ruhája ujjával kifényesíti. A tükörből szürkés-fehér arc néz rá, foltos, egészségtelenül sápadt. És a szeme alatt az a két sötét árok! Nem tud ülve maradni, átmegy a másik irodába, és az íróasztalok között, mint utcák közt jár föl-alá. Csak netudták összeállítani, csak a szakemberek. Ezért van szükség mérnökökre, vezetőkre, munkásokra. Mindenki egyforma, egymás nélkül nem tudnának dolgozni. A Pistike apukája sem tud semmit megoldani, de ha lejön a műhelybe és elmondja, mit szeretne, akkor én azt megcsinálom a gépemmel. — Nem parancsolgat? — Nem. ö csak kiadja a feladatokat, de megcsinálni csak mi tudjuk. Érted? — Igen. A Pisti akkor miért mondta másképp? — Mert még nem mondta ezeket el neki az apukája. — Na, majd én holnap megbeszélem vele és lehet, hogy én is melós leszek apukám, tudod! De azért veszel majd autót? HAZAFI JÓZSEF hogy sírni kezdjen. Nem! Sírni nem szabad.- Sírni soha. Inkább beszélni kellene valakivel. Egyszer, egyetlenegyszer mióta itt dolgozik, fölhívta a férje. Nein szoktak telefonálgatni egymásnak, de akkor fölhívta. Pedig nem is akart semmi különöset. De a hangja! Olyan volt, mint mikor megismerkedtek, és hetente egyszer találkoztak. Vali a telefonhoz megy. Mit mondjon neki? Majd azt mondja, hogy menjenek el délután valahova. Sétálni, együtt. Ne legyenek mindig a lakásban. Vagy kérdezze meg inkább, . mit ebédelt? Mondja el, hogy vett egy pár cipőt a gyereknek?-r---- ölemeli a kagylót, tár£ csáz. A szám foglalt. | Vali vár. — Mi az ott, ____ Ott, a hűtőszekrény tetején? Két piszkos pohár. Két mosatlan tejes pohár. — Vali kezéből visszacsúszik a kagyló, fölpattan a székről. — Megint nem mosták el a tepes poharaikat. Itt hagyták piszkosan. Hányszor megmondta már nekik, hogy nem mosogat utánuk! A rongyos kétezer forintért nem hajlandó a cselédjük lenni. A szekrényhez megy, öt vadonatúj poharat vesz elő. Mindegyikre címkét ragaszt, a címkére neveket ír. — Igv! Ezután mossák maguk. A saját poharával mindenki azt csinál, amit akar. Minden asztalra egy-egy poharat tesz, és mikor szétnéz a szobában, végre, először a mai napon megköny- nyebbülést érez.. Mit _is akart az előbb? Mi az ördögöt is... Persze, ebédelni. Fél kettő, ha nem siet, maradékot kap. Hideg levest, ehetetlen húst. A legalját mindennek. A mérnök megtervezi, a munkás megcsinálja Megcsinálni csak mi tudjuk
