Tolna Megyei Népújság, 1978. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
1978. április 3. KÉPÚJSÁG 5 Nekem nősz nagyra, szentem ? TAVALY nyáron történt, a zánkai úttörővárosban. Turnusváltáskor egy alföldi megyeszékhelyről érkeztek a gyerekek. A vezetőknek már az első napokban feltűnt, hogy valamennyien mérsékelt lelkesedéssel, mondhatni óvatos gyanakvással kerülgetik a vizet. A bátrabbak közül is csak egy-kettő merészkedett néhány méterre mesz- szebb a parttól; a többiek csupán „lábat áztattak” a víz szélén, komótos-öregesen. Rövid faggatózás után kiderült: a messziről jött kis vendégek legtöbbje nem tud úszni... A téli hónapokban sokat és szívből bosszankodtam a városligeti műjégpályán tapasztaltak miatt. A karácsonyi szünetben ugyanis nemcsak a jégen növekszik meg ugrásszerűen a forgalom, hanem a pálya szélén is. Árgus szemű nagymamák vigyázzák féltő gonddal, meleg holmival és termosszal kezükben, csetlő-botló unokáikat. Ha elesik a „kisaranyos” — ami nélkül pedig nem megy! — a szívükhöz kapnak, s ápolásba kezdenek. Reumájukról megfeledkezve hajladoznak, masszírozzák a gyerek bokáját, meleg teát diktálnak belé a termoszpohárból, homlokát törülgetik aggódva, s a lázát bizonyára csak azért nem mérik, mert — otthon felejtették a hőmérőt. Ám ez még mind semmi ahhoz a hűhóhoz képest, amit az iskola körül csapnak némely nagyszülők. Tanárok a megmondhatói, a tanév elején hány tucat szülő les rájuk az iskola előtt, akar sürgősen konzultálni velük abban a létfontosságú kérdésben: mi módon lehetne a „kisaranyost” felmenteni a torna nevű tantárgy tantaluszi kínjai alól. A rutinosabbak mindjárt orvosi igazolványt is hoznak, ami tanúsítja, hogy magzatuk.súlyos érelmeszesedésben vagy vég- elgyengülésben szenved, kéretik tehát gyönge szervezetét a hátrabukfenctől és a mellső fekvőtámasztól szigorúan megkímélni. Évek óta van szerencsém naponta megfigyelni élemedett korú nagymamákat, akik nyirkos napokon alig bírnak leszállni az ágyról, végtagjaikat valósággal be kell előbb járatni, de a tanítási idő végén ott állnak az iskola kapujában, szemükfénye unokájukat várják, nehogy a drágának kelljen a táskát hazacipelni. Komolyabbra fordítva a szót: lakótelepünkön csakúgy, mint a vidéki városok, nagyközségek villamosain, helyi buszjáratain, reggel és délben lehetetlen ülőhelyet kapni. Azt ugyanis már megszállta a tanulóifjúság. Teheti, bérlettel utazik! Az iskolától mindössze két-három- száz méterre lakó szülők ugyanis nem sajnálják a pénzt autóbusz- vagy kombinált bérletre. Isten őrizz, hogy 5—10 percet gyalogoljon a kicsike! A testneveléstől felmentett, úszni nem tudó, a gyaloglástól viszolygó gyerek közben cseperedik, s elkezd furcsán viselkedni. Izmai gyengék, fejletlenek, karjaival képtelen magát a mászórúdon felhúzni, pipaszár lábai nem szoktak a gyalogláshoz, kiadós sétákhoz. Mellkasa szűk, válla csapott, az iskolai évnyitókon képtelen egy fél órát végigállni, a himnusz alatt kizuhan a sorból. AKCELERACIÓ — mondják sokat sejtető arccal a szülők, akik hallottak a dologról valamit harangozni. Kényeztetés, ésszerűtlen nevelés — mondják az orvosok, és attól tartok, ők járnak közelebb az igazsághoz. NYÍRI ÉVA Másfajta raj? A MAHOLNAP tizenegy évszázados magyar állam múltjában nem nehéz történelmi sorsfordulókra bukkanni. Az utóbbi 130 év három legfontosabbjának megünneplésére a közelmúltban került, illetve kerül sor. Ez felvet néhány gondolatot, talán olyanokat is, melyek az első pillanatban távolinak tűnhetnek, noha meggyőződésem, hogy nem azok. Az a tapasztalatom, hogy újabban elfogyóban, kikopó- ban kétféle vélemény, melyek korábban valószínűleg nemcsak engem bosszantottak. Én legalábbis mindkettőt ritkábban hallom. Az egyik a „bezzeg a mi időnkre” vonatkozott, a másik pedig — többnyire egy lemondó kézlegyintés kíséretében — „a mai fiatalokra”. Szeli- dültek-e a „bezzeg” idők tanúi, akik tegnap, tegnapelőtt, vagy még régebben voltak „mai fiatalok”; netán egész egyszerűen csak megfogytak — nem tudom. Előrebocsátom, hogy cseppet sem vagyok feloldozást osztó hangulatban és megerőltetés nélkül tudnék egy sor hibát találni a mai fiatalokban éppúgy, mint a mai idősebbekben. Most azonban nem erről lesz szó. Jó ideig divat volt kifogásolni, hogy fiataljaink fütyülnek az irodalomra, mivel csak a disco szent nekik, történelmi tudatuk pedig édeskevés. Kilencedik éve elmúlt, hogy Tolna megyében élek író—olvasó találkozókon módom volt nagyon sok ellenpéldát szerezni. Nemcsak olyan esetekben, amikor minden vitán felül nagy nevek viselőivel történő találkozásra szólt a meghívó (néhai Váci Mihályra, Simon Istvánra, Veres Péterre, Németh Lászlóra gondolok) ; hanem amikor olyanok találkoztak olvasóikkal, akiket ha jegyez majd, csak ezután jegyez az irodalomtörténet. Volt érdeklődés, majdnem minden esetben és nem is csekély. Természetesen akadtak ellenpéldák, de ha csak teheti, az ember igyekezzen elkerülni annak lehetőségét, hogy negatívumokkal érveljen. Magyar sajátosság, hogy nálunk az irodalom és történelem szinte példátlan módon összefonódik. Csak futólagos iskolai emlékek felelevenítése révén is bárki idézhet féltucat-tucat olyan írót- költőt, akiknek működését bajos lenne csak irodalmi skatulyákba szorítani. Történelmi érdeklődés is van abban a „másfajta rajban”, mely mellettünk, mögöttünk növekszik. Március 15-én a bonyhádi művelődési ház politikai vitakörének vendége voltam. Történelemről, történelmi tudatról és az 1848-as eseményekről beszélgettünk. Sorozatban és részben írásban kaptam a kérdéseket, olyanokat is, melyekre talán rá lehetne sütni a „provokatív” jelzőt. Én inkább a „türelmetlen” szót használnám és egyáltalán nem tartom kárhoztatásra érdemesnek, ha a fiatalság türelmetlen. Sose volt más. A türelmetlenségre viszonylag könnyű minálunk jogcímet szerezni. Türelmetlenül sok munkával és az átlagosnál megalapozottabb tudással. EZZEL meglehetősen messzire jutottunk a kiindulástól. De talán nem nagyon nagy baj, ha valaki önmaga számára igyekszik végiggombolyítani gondolatai szálát. Hátha az olvasónak kedve támad, ha más felé, más irányba is, de ugyanebből az alapállásból tovább gondolkodni vele. Jön as agyag Téglaégetők Ma, az építőpanelek korában, amikor szobányi elemek kerülnek ki a házgyárakból, a kisméretű tégla korszerűtlen építőanyag. Mégis szükség van rá. És mert szükség van rá, kell a régi gyártási technológia is, amelyben — bár a lehetőségekhez mérten sok már a gép — a legfontosabb tényező az ember. A fizikai erejét adó ember. A szakmához tartozó, apró — fáradtságot, erőkifejtést mérsékelő — célszerű fogásokat ismerő ember, a jó minőségű tégla nyerésének titkait ismerő ember. Az ő munkájuk egy-egy pillanatát mutatja be a paksi téglagyárban készült képriportunk. Komáromi Zoltán felvételei Indul az építőkhöz Telik a csille Frissítő Ez még nyers tégla Tégla és téglás Indulás a kemencébe Még hideg a kemence O. I
