Tolna Megyei Népújság, 1978. március (28. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-12 / 61. szám
IO KÉPÚJSÁG 1978. március 12. Vnlkánok és fügefák Takúvm Gyutm köHósxota AMIKOR első verseskönyve, a Kút, majd’ négy évtizeddel ezelőtt megjelent, már pontosan fölismerhető volt a fiatal Takáts Gyula minden fénye. S most visszatekintve azt mondhatjuk: sorsa valóban a választottaké, hisz a pályakezdő kötet versei teljes fegyverzetben mutatták a fiatal költőt, akinek „csobogó léptére széthajtott a berek”. Ezt a boldog idillt a könyvek címei is érzékeltetik: Kakukk a dombon, Májusfa, Mézöntő, Virágok virága, vagy a legszebb és legjellemzőbb, Hold és hárs. Ez a magától értetődő idill sok forrásból táplálkozik. Somogy és a Dunántúl egész világgá tágult, hogy gazdagodva ismét visszatérjen önmagába. Az induló költő Horatiusi idézi, s „a legnagyobb latint, a hétszil- vafás Berzsenyit”, s tőlük két irányba visz az út, északra, Suomiba, s délre, Itáliába. A finnek világa az ősforrás, talán egy kicsit az ősidül, erdőivel, tavaival, Kalevala- világával. De szellemi térképén Suomi mellett ott áll Itália is, melynek hatása legjobban a Dunántúlon érezhető, ahol Horatius már több mint latin auktor, Horatius noster, akivel szinte eggyé vált Berzsenyi, akinek nevét az „oroszlán-körmű sors” vési az irodalomtörténetbe. Innen már csak Hellasba vezet út, — a legalsó rétegekbe, vagy a legmagasabbra? Távolság és időtlenség egybefonódik Takáts Gyula költészetében: Suomi, Itália, Hellas hangja visszhangzik a somogyi tájban vagy a bece- hegyi borházban, mert minden, messzeség és múlt, csak arra jó, hogy ezt a maga mércéjével szabott egyetemességet építse. Ezért van az, hogy bárhol lapozunk is könyveibe, mindig ugyanaz a világ csillan föl, a soha nem szűnő reménnyel: És mint a mértani ujjammal rajzolom, formáid irtó hatalom, mert mindennél hatalmasabb a Semmi!?... De még nagyobb a Tett! Az emberi! OTTHONRA LELNI és benne újra kezdeni! (Még nagyobb) Nem az idill változik, a remélt harmónia, ám a valóság egyre keményebb körvonalat kap, „mint vasra szállt madár olyan lesz minden” (Most is e játszma) — mondja a Villámok mértanának egyik szép hasonlata. De a változás már jóval előbb fölismerhető. A Harmincadik esztendő tízsornyi remeklése nem a megálmodott idilltől búcsúzik, hanem a melléje állított konok valóságot — a vers keletkezésekor a háború iszonyata eltorzított minden valóságot — ismeri föl: Mint kő fekszem hideg szívén, egy fordulón... Egy út felén, melyen először ma vagyok. Előttem hét dühös bika, mögöttem könnyű angyalok. Talán itt kezdődött, de mindenképp ezekben a súlyos esztendőkben, s végül a Hold és hárs idill je mellé új jelkép került, a „vasra szállt madár”. Az Évek, madarak című gyűjtőkötet pontosan végigvezet Takáts Gyula egyre emelkedő pályáján, amit ha rajzban akarnánk ábrázolni — méltó hozzá, hisz képzőművésznek is kitűnő — emelkedő, spirált kellene rajzolnunk, mely a magasságot hódítja meg. A Sós forrás, 1968—72 között írt verseinek gyűjteménye, a meghódított magasság ormán mutatja, egyre fényesebb régiókban, ahonnan azonban pontosan fölismerhető az idáig vezető út. Vallomásában versek helyett „inkább egy érzésvilág gondolati elemeiről, lírai képeiről, ritmusairól és színeiről” beszél, de ez az érzésvilág autochton birodalom, teljes világ, melyben egyformán otthonra talál „nemzet és emberiség”. Már a Villámok mértaná- ban föltűnik, hogy a vers keretei meglazultak, a tiszta rímeket asszonánc váltotta föl. s a ritmus helyenként megtörik. De ez csak látszólagos: a vers egyre inkább a belső hangra figyel, annak rezdülését követi, s alig van szüksége a szótagszámláló-mérő szabályra. Vagy pontosabban: saját törvényét tölti be, mely nem feltétlenül azonos a verstani szokásjoggal. Talán egyetlen példa is megvilágítja ennek a versépítésnek belső törvényét, az újévi bordáiból : De zöld a feledés, mely itt ragyog kezemben és kutatva rajta át, a tiszta glória alatt nem azt lesem... A sors pincénkre fénylő mosolyát. A két rímelő sor látszólag szabálytalan: az első hét, a ráfelelő nyolc szótag, az első szabályos trocheus, a rímelő jambus. A rímelő sor azonban már a megelőző sor végén kezdődik (A sors...), s a chorjambus nemcsak feloldja a látszólagos ritmuszavart, hanem új zenét is jelent. De nemcsak formai kérdésről van szó. Takáts világa egyre gazdagodik, nem külsőségekben, hanem értelmezésben, jelentésben. Most is meghitt társa a természet, a föld, víz, ég, kezéhez simul a valóság, de semmi nem látvány csupán, mert ebben a boldog panteizmusban minden egymást építi, s ez a titkos összefüggés élteti „a szép remény hitét”, hogy „visszavívjuk, ahonnan kicsaptak lángpallossal”. Hasonlatai, jelképei a pillanatnyi valóságon túl mutatnak, s egy berkenye is a sors jelképe lehet: Nem értettem... Dadogva álltam... — ő él tovább, vagy én a halálban? — Ezek a versek nem nyitják meg egyszerre titkukat, a Sós forrás világa már kiteljesedett világ, ahol minden rész feltételezi a másikat, de bármily szövevényes út vezessen is a verstől az olvasóhoz, mindenen átsüt az életet ünneplő „vulkáni szerelem” tüze. Ezt a „fordított Hádesz” a megértés csúcsára visz, egyre magasabbra, hol a „tett szárán értelem fénylik”, a „szép remény”, s felrémlik „az új korszak emberhírnöke”. Takáts Gyula költészete „a gyönyörű és kínzó forráshoz” jutott el, s ezt nemcsak jelképesen kell értenünk, A verbális élmény, a világ meg- fogalmazhatósága a megértést is jelenti, s a birtokba vételt is, mert a Sós forrás tükrében minden felismerhető, népi ihletés, műveltségünk és eszményeink klasz- szikus vektorai, de napjaink kínja és reménye is. Lepörzsölt kertek és rímek között árnyéka-nincs angyal kutat — de az angyal tudja, hogy érdemes. A forrás mélyébe nézett, s a víz tükrében nemcsak az „elveszett tudás” fájdalmát ismerte föl, hanem a jövő hitét is. Első könyvétől, a Kút verseitől egyenes út vezet a Villámok és fügefák ormáig, ahonnan már nemcsak ennek a gazdag költészetnek tájait lehet belátni, ennél többet is: a sorok között saját magunkra ismerünk, vágyainkra, aggodalmainkra, s reményeinkre, hogy itt a por sátrában még s e kettős sárba verve napot törhessünk és eget, mint október nyárűző kedve. (Varsa) MEGKESEREDETT a hajdani idill? A szó lett keményebb és súlyosabb a verssor, de a forrás, a költészet forrásának vize egyre tisztábban és áttetszőbben tükrözi arcunkat. CSÁNYI LÁSZLÓ EÖRSI ISTVÁN: Willkommen Arrivederci A középút dicsérete (Antigoné és Isméné vitájáról) Éjt nappá téve vitázhatsz, törököt fog itt török. 1 Választhat aki választ, de csak két rossz között. Aki felkel a törvény ellen, azt eltiporja a jog. A törvénytiszteletben szintén elpusztulok. Hajtogatja a két tyúk hamis végleteit, legjobb az arany középút — kár, hogy nem létezik. Caniaris Vlassis mai görög művész alkotása a Mai görög művészet című kiállításon a Nemzeti Galériában Péntek Imre: Fogadás negyven személyre ismert A megyeszerte nagy- vállalatnál is megkezdődtek az előkészületek a jelentős évfordulóra. Lajtos, az igazgató (— jó darab, kissé felpuhult testű ötvenes férfi — megnyomta a távrecsegő gombját. j- Icuka! Küldje be Kis- mányokit. Fontos! A köpcös, izgő-mozgó emberke fújtatva, szinte futva érkezett. Az üzemi konyha főnöke tudta, annak komoly oka van, ha a vezér azt üzeni: fontos. Amint az előtérbe nyitott, néhány hangulatbemérő kérdést akart feltenni Icukának, de a csinos, szőke asszony a fejét rázta torokköszörülésére, jelezve, hogy erre nincs idő. Az üzletvezető némi habozás után nekifohászkodott a belépésnek. Kopogott és önkéntelenül igazgatni kezdte a vállait, mintha a feje nem pontosan középen helyezkedne el, márpedig az ilyen de- formáltakat visszalöki a párnázott ajtó. Türelmetlen „szabad” kiáltás hallatszott belülről. Icuka villantott a szemével: Na, ugye, mit mondtam... Bent a sokszor látott, puritán ízléssel berendezett tágas irodában Kismányoki tulajdonképpen otthonosan érezte magát, de azért állandóan résen volt. Nehogy most kövessen el valami marhaságot, néhány évvel nyugdíjazása előtt. Igaz, védett korban van, de... Jól jönne az a pár darab ezres, amit búcsúztatáskor a vezér sajátkezűig nyújtana át... Megve- hetné a japán automata permetezőt. Gyorsan elhessegette mesz- szire kalandozó gondolatait és figyelő tartást vett fel. — Negyvenszemélyes fogadás — nyitott az igazgató. — Tehát... — A szokásos — vágott közbe igyekvőén Kismányoki. — Nem! — hangzott a szigorú válasz. — Nem? — bizonytalanodott el az üzletvezető. — Nem. Évforduló, de rendkívüli — nyomott meg minden szótagot Lajtos. Kismányoki a homlokát ráncolta. — Szóval... valami különleges... — Erről van szó — nyugtázta a vezér megkönnyebbülten. Nem akarta éreztetni Kismányokival a felfogásáról kialakult véleményét. Nem olyan típus volt. A jót is meglátta beosztottjában. — Igen, igen. Ez egy jelentős évforduló, Kismányoki elvtárs! — Persze, persze! Valami különleges hidegtál-összeállítás... — De hagyjuk a tojásokat! Nem bírok egy tisztességes korty italt lenyelni azokra a fűszeres micsodákra. Nem állja a gyomrom. — Marhanyelv, aszpikban. — Miért nem borjú? — Borjú lesz. Aztán.. Cse- konics saláta. — Nem valami grófi kaja ez? — emelte fel az ujját Lajtos. — Libamájjal töltött sonkatekercs. — Na, látja, már közelít... — Süllőtekercs, fonyódi módra. — Helyes. Ápoljuk a helyi ízeket is. — Kocsonyázott ponty. — Filézve. — Természetesen. — Ennivaló nem lesz? — Hideg angol bélszín, salátával... — Valami édességet is tálaljanak. Sok nőre számítunk. — Igen a nőknek. Akkor... ha más nincs... — Hangsúlyozom: jelentős évforduló. Jelentős! Kismányoki biccentett, mint aki ért a szóból. Kifelé menet a titkárnő szerette volna hallani a menüt, de most az üzletvezető tárta szét a karját: Ezer a dolgom, máris késtem... és kisietett. * Kismányoki behívatta a szakácsokat. S amire eddig nem volt példa, Czirákovi- csot, a cukrászt is bevonták a készülődésbe. — Nézzék! — feszengett az íróasztal mögé szorítva az alacsony, köpcös ember. — Ez egy jelentős évforduló. Ki kell tennünk magunkért. „Fülest” kaptam, a legfelsőbb helyről is kijönnek. A „vezérkar” sápadtan, magába roskadva ült. — A tökéletes ebben az esetben kevés. Bármilyen segítségre szükségük van, most szóljanak. Laci! A hallal akkor megleszünk? A főszakács fehér kabátja gombját csavargatta. — Egyet mondok, főnök! Én a felelősséget csak úgy vállalom, ha a szállítással kapcsolatban megoldódnak a problémák. Se túl későn, se túl korán... — Ezért én felelek. Ibolya, a sültek, saláták... — fordult az idős asszonyhoz Kismányoki. — Nyugodjon meg, főnök, a tíz ujjúkat is megnyalják. — Szalainé! A tálalás a maga dolga. — Kiállításra vihetik, úgy meg lesz az csinálva... Utoljára maradt a cukrász, Czirákovics Lajos. — Lajos bácsi! Aprósüteményt. Sokfélét. Az idős ember hosszan, körülményesen készülődött a válasznak, már a megtiszteltetés miatt is, hogy végre ő is megmutathatja, mire képes. — Ezzel megvolnánk. Mindenki mehet a dolgára. azíróaszta- Kismányoki Ián matatott, egy szállítólevelet keresett, amivel beolvashat a nagykernek, már megint késtek... A csoszogás- ra fölnézett, Czirákovics még mindig ott toporgott az asztala előtt. — Lajos bácsi! — nézett rá szenvedve az üzletvezető. Bácsizta a cukrászt, holott majdnem egykorúak voltak. — Az emelés ügyében... — mutogatta rossz fogait Czirákovics, és émelyítő krémszagot árasztott maga körül. — Meg lett beszélve... Kismányoki az égre emelte tekintetét. — Máskor, Lajos bácsi, máskor! — Megegyezés történt, hogy ebben a hónapban. — Nézze, ha meg leszek magával elégedve, nem bánom. Czirákovics felvidult. — Majd azt nézze meg, Kismányoki elvtárs, amit én az asztalra teszek! * Felvirradt a nagy nap. Az üzemi kultúrház nagytermében elhangzott az ünnepi beszéd: Lajtos olvasta fel hosz- szan, terjengősen, kiteregetve papírjait. A főmérnök és a párttitkár izgultak legjobban, nehogy felcserélje a lapokat. Simán, bakizás nélkül jutott a végére. Az emelvényen mozgolódás támadt. A magas vendég emelkedett szólásra. Röviden, közvetlen mondatokkal méltatta az évfordulót. Óvott attól, hogy az ünnepségcentriz- mus háttérbe szorítsa azt, ami a lényeg: a mindennapi termelőmunkát. Aztán minden haladt a megszokott mederben. A díszteremben villogott a fényes teríték, a kikeményített fehér abroszok szinte ropogtak. A protokoll-sorrend szerint elfoglalták helyeiket a vendégek. Az ajtóban pincérek jelentek meg, a remekül feldíszített hidegtálakkal. A bámulat moraja futott végig a termen. Majd hosszabb csend következett. Csak a jóízű étkezések meghitt zöreje hallatszott. Pár perc múlva Kismányoki diszkrét pohárcsengetéssel adott jelt. — Kedves vendégeink! Engedjék meg, hogy az évforduló alkalmából szocialista brigádunk ajándékát átadjam Tornyos elvtársnak. Kinyílt a forgóajtó és Czirákovics hozta szalagos tálcán alkotását. Egy hatalmas tortát, amelyen a nagy ember képmása volt látható. Cukormáz arcvonásain megmegcsillant a fény, az ízes dió- és mandulareszelék tömörséget sugallva formázta ki a hajat, bajuszt, szakállt. A vendégek önkéntelenül tapsban törtek ki. iNo, nem egészen önkéntelenül, Kismányoki verte össze legelőször a tenyerét. Tornyos elvtárs meglepetésében tüdőre nyelt néhány finom falatot, és letette az evőeszközöket. Az arca bíbor- színűre, vészjóslóra változott. — Kinek az ötlete volt ez az ízléstelenség? — fordult Lajtoshoz. Most Lajtosra jött rá az ijedelem. — Kinek az ötlete volt? — ismételte jó hangosan, hogy ő fedve legyen. Talán így még kimászhat ebből a sla- masztikából. Munkatársai és a vendégek halkan és hangosan ismételgették: Kinek az ötlete volt? Tornyos elvtárs intett a sofőrjének. Szép lassan felállt — így még szörnyűbbnek hatott a jelenet —, és ment a kijárat felé. Kismányoki rémülten nézte. A szívét jeges kéz szorította össze. — Ha most összeesnék, és elvinne a mentő... — sóvárgott föl benne a megváltó megsemmisülés. De nem történt semmi baja. Kimenekült, az irodájába zárkózott, és vizes borogatást tett a mellére. — Az ember kiteszi a lelkét. Most aztán fuccs a japán permetezőnek! — borzongott meg a hideg víztől. Lassan visszatért életereje. A bosszúvágy kerítette hatalmába. „Na, megálljon, Lajos bácsi!” Egy konyhalányt az öregért szalajtott. Czirákovics mit sem sejtve tűnt fel, jókedvűen, kissé spiccesen is, hiszen a nagy munka után kijár néhány kupica. Riadtan hőkölt meg, látva a Kismányoki eltorzult arcát. — Lajos bácsi! Maga beszélt rá! Maga beszélt rá. A maga ötlete volt. Tönkretett. De én kibabrálok magával. Megemlegeti még a tortáját! Czirákovics értetlenül hallgatta. Nem fért a fejébe, remekül dolgozott és ez itt sértegeti, fenyegeti! Feltolult benne is az indulat. — Te... te... ne magázz engem — mondta remegő hangon. Kiment és becsapta az ajtót. Billent körülötte egyet a világ. A terembe keveredett, maga sem tudta, hogyan. Beleesett, már üresen találta a díszesen megterített asztalokat. Néhány pincér hordta le a finom, ínycsiklandó, szinte érintetlen tálakat, egyikük röhögve markolt bele kézzel a borjúnyelv- építménybe. A szájába tömte a csemegét. Az asztal főhelyén ott árválkodott — ragyogott a sértetlen, meg sem karcolt torta. A nagy ember képe a hőség ellenére sem olvadozott, élethűsége semmilyen szempontból sem szenvedett csorbát. Czirákovicsot elöntötte a keserűség. Fölkapott egy fél üveg konyakot és két nyelin- tésre eltüntette. — Hát élet ez? — pillogott a hirtelen kábulattól. Szavait közvetlenül a nagy emberhez intézte. — Hát, kérem, lehet ezt művelni egy dolgozó emberrel? Annyi év után? Tőled, kérdem, öreg harcos! iltten ezt a dolgot valahogy másképp is lehetne intézni? Azt a nyavalyás emelést, azt mért kell kunye- rálni? Hajnali háromkor kelek!... Én a brigádban is... Olyan ember vagyok... aki megadja a tiszteletet. De meg is követeli! Engem egy Kismányoki ne Lajos bácsizzon! Igazam van vagy nincs igazam? cukrász nem Az Öreg akart hinni káprázó szemének: a kép hunyorított egyet, hogy: Igazad van, Lajos! Aztán felállt a tortától, lerázta magáról a cukormázat és eltűnt a teremből.
