Tolna Megyei Népújság, 1978. március (28. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-12 / 61. szám

1918. március 12. tIéPÚJSÁG 11 MSért szép? Miért más? A népi mesterségek bolgár városa Eleven néprajzi múzeum köztéri szobor, diszkút K : vagy a középületet dí- k szító mozaik, dombor- t mű sokkal erőteljeseb­ben hat érzésvilágunkra, mintha ugyanezt egy mú­zeum csendet parancsoló vi­lágában szemléljük meg. Ez érthető: a múzeum a művé­szetek háza, ott minden ter­mészetesebb, minden helyén­valóbb, ami a művészetekkel kapcsolatos. A múzeumban kiállított absztrakt szobor so­ha nem hökkent meg annyi­ra, mint a megszokottól ke­vésbé eltérő, de köztéren fel­állított műalkotás. Gondol­junk csak a hódmezővásár­helyi Szántó-Kovács János- szoborral kapcsolatos orszá­gos vitára, a dunaújvárosi Lenin-, a ceglédi Dózsa- szobor, a váci felszabadulási emlékmű vagy a százhalom­battai Munkás igen meg­osztó véleményű fogadtatásá­ra. Dózsa György, a tüzes tró­nuson megégetett paraszt­vezér, vagy a hódmezővásár­helyi földmunkások vezetőjé­nek, Szántó-Kovács Jánosnak alakja nem úgy élt az em­berek képzeletében, ahogyan Somogyi József Kossuth- díjas szobrászművész meg­fogalmazta. Markánsabb, erőtől duzzadóbb. robosztu- sabb, sőt fenségesebb ember­nek képzeltük mindkettőt. Miért? Mert hősök voltak. Igaz hazafiak, akik számára a nép. a haza mindennél töb­bet jelentett, amiért, ha kel­lett, a legtöbbet adták, amit ember adhat. Ezért volt meg­döbbentő, hogy Somogyi Jó­zsef nem úgy állította elénk történelmi figurájukat, aho­gyan azok bennünk éltek, ahogyan látni szerettük vol­na. A miértre akkor Somogyi József így válaszolt: „A hazafiság nem ünneplő ruha, melyet az ember magá­ra öltve nekivághat valami nagy, hősi küzdelemnek. A hazafiság mindig is a hét­köznapok tetteiben volt mér­hető, legfeljebb ezek a hét­köznapok olykor viharo­sabbak voltak az átlagnál. Ezért hiányzik történelmi szobraim figuráiról az ünne­pi dísz, a fennköltség. Test­ben ők is ugyanolyan esen­dő emberek voltak, mint mi vagyunk. Cselekedeteik tet­ték őket óriássá, nem pedig különleges fizikai adottsá­gaik." Az emberekhez szólni. Nemcsak azokhoz, akik ab­ban a városban élnek, ahol a szobrot felállították, és így naponta látják, találkoznak vele, hanem azokhoz is, akik csak egyszer-egyszer halad­nak el előtte. Vegyünk egy másik példát. Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész Dunaújvá­rosban felállított Lenin- figurája sem az ismert poli­tikust, hanem elsősorban az embert fogalmazta meg. Hogy miért így ábrázolta Le­nint? íme, a művész válasza: „A kor emberét nem kell megtámasztani héroszokkal. A ma embere eljutott odáig, hogy már nem igényli az is­teneket. Az önmagához ha­sonló embereket akarja vi­szontlátni a művekben. Le­nin pedig ember volt, a szó legnemesebb értelmében. Ezért formáltam meg ilyen egyszerűen, pátosz nélküli­nek alakját. Úgy, ahogyan azokban él, akik ismerték, találkoztak vele. S úgy, aho­gyan bennünk, a fiatalabb generációban él, akik azért munkálkodunk, hogy valóra váltsuk életművét." És Varga Imre Kossuth- díjas szobrászművész alkotá­sait sem fogadta osztatlan megértés az első pillanatban. Gondoljunk csak Radnóti- szobrára. melyet a költészet és próza — kifejezően szép arc, s az ormótlan bakancsba bújtatott, szürke bazaltkövön nyugvó láb — egymásra épü­lő és egymásra ható ellenté­tének összecsengése tett vi­tatottá egyesek szemében. És ugyanez történt, amikor nem is olyan régen Százhalom­battán felállították monu­mentális Munkás-szobrát. Miért? Százhalombatta nemcsak születésileg vadonatúj város. Uj abban is, hogy az elektro­mosság és az olaj — e két, legújabb kori energia — vá­rosa. Az erőmű és a finomí­tó munkásainak többsége fe­hér köpenyben áll vagy ül a műszerek sokaságával felsze­relt kapcsolótáblák előtt; ve­zérel és irányít; az eszét használja fizikai ereje he­lyett. Vagyis: a Százhalom­battán dolgozó munkásembe­rek már nem olyanok, mint Varga Imre bazaltba és bronzba fogalmazott munká­sa. Varga munkása számára a munka még inkább robot volt, mint emberformáló erő. Robot, amely megfosztja az embert az alkotásban rejlő szépségtől és lendülettől, mindattól, ami szebbé, tartal­masabbá teheti életét. Hogy miért ezt a munkást fogal­mazta meg a százhalombattai emberek számára? Válasza a következő: „Százhalombatta ma sem lenne több egy csöppnyi pa­rasztfalunál az olyan mun­káselődök nélkül, akik a lélekölő robotban is emberek tudtak maradni, bizakodó, küzdő, a holnapban hívő em­berek. Ezért éreztem úgy, hogy ma azoknak kell emlék­művet állítani, akiknek mai valóságunkat, kiteljesedő éle­tünket köszönhetjük. Egy művész számára nincs más út, más lehetőség, mint né­pének és múltjának vállalá­sa. Bizonyos értelemben olyan ez, mint folyónak a part, meghatározza útját, nemcsak tartalmában, de for­mai mértéket is ad. Ez a for­mai mérték: az összekapcso­lódó ellentétek egysége.” Valóban: Varga Imre száz­halombattai Munkását is ez a kettősség — a munkásságá­ban is rusztikus bazalttömb és a kidolgozatlanságában is művességet sejtető bronz — teszi igazán hatalmassá, s nem a méretek monumenta­litása. Természetesen mindez nem valamiféle magyar speciali­tás — világszerte hasonló véleménykülönbségeket vál­tanak ki azok a műalkotá­sok, amelyek az ember köz­vetlen környezetéhez tartoz­nak, s amelyekkel naponta találkoznak. Ezek a találko­zások — köztereken, lakó­telepeken, parkokban felállí­tott szobrokkal és más képző- művészeti alkotásokkal — nem csupán gyönyörködtet­nek, híradásul is szolgálnak múltról, jelenről, jövőről, az­az: gondolkodásra késztető élményt nyújtanak. Ugyan­akkor segítenek abban is, hogy ne csak a múzeumok, tárlatok látogatói, hanem az utca embere is közelebb ke­rüljön a művészetekhez. Aki például Szentendrére látogat, nemcsak Európa-hírű mú­zeumaiban — a Ferenczy család, Czóbel Béla, Kovács Margit Múzeum, hogy csak a legjelentősebbeket említsük — kerülhet kapcsolatba a műalkotásokkal, hanem vá­rosszerte, séta közben is ala­kulhat itt ember és művé­szet között tartalmas barát­ság. Már a város kapujában szobor fogadja az érkezőt, s vezeti el egészen Barcsay Je­nő arany hátterű, monumen­tális mozaikjához, amely a művelődési központ előcsar­nokát díszíti. Innen már csak egy lépés, hogy a látogató átlépje a múzeumok kapu­ját is. I HIiSij köztéri szobrok és a flfjpj középületeket díszítő \ képzőművészeti alkotá- MiiMl sok így segítik az em­ber és művészet kapcsolatá­nak elmélyítését, ugyanakkor olyan környezetet is teremte­nek számunkra, amelyben szebbé, tartalmasabbá válik életünk. PRUKNER PÁL Bulgária szívében emelke­dik az egész félszigetnek ■nevet adó Balkán-hegység. Ez a kétezer méternél is ma­gasabb csúcsokkal büszkél­kedő hegyvonulat a legiga­zibb bolgár terület, hiszen ez a hegyi fólyóktól, szakadé­koktól fölszabdalt vidék volt mindig is a bolgár nép legbiztosabb menedéke. Írók, 'költők, forradalmárok rej­tőztek ott, és onnan keltek útra, hogy a török elnyomók elleni harcra buzdítsák más országrészek lakóit. Ugyan­csak e vad szépségű tájról indult útjára a múlt század végén a vazrazsdane, a bol­gár újjászületés... A zord vidéken számos te­lepülés jött létre. A falvak leginkább a hegyi vizek men­tén alakultaik ki, miivel a pa­takok, folyócskák energiáját sokféleképpen hasznosították az ügyes kezű, találékony he­gyi lakók. Faesztergáik, kallózó — szövetet tömörítő — műhe­lyek gépei, malmok, paszo­mánykészítő és fazekasmű- hélyek szerszámai egyaránt e szaporán zúduló, fodrozó habok jóvoltából pörögtek, és a kardok, kések készítői is a vizet használták fel ka­lapáláshoz, köszörüléshez. A hegyvidéki mesterék készít­ményeit szívesen vásárolták szerte Európában. A Bálkán-hegység leghíre­sebb mesterei Gabrovóban, a Jantra folyó menti kisváros­ban dolgoztak. Egy XVIII. századi francia utazó így em­lékezett meg: „Gabrovó vá­rosában minden egyes iparos­család a Jantra vizének haj­ERDÉLY hosszú idő óta a néprajzi és műtörténeti ku­tatás számára valóságos kin­csesbánya. Az élmúlt év­század tudatos és céltalan pusztításai ellenére, lépten- nyomon műemlékekkel talál­kozhatunk. A főúri kastélyok — miként nálunk — alapo­san megsínylették a viharo­kat. A három nemzet alkotta egyházi emlékek — vártemp- tómok, festett kazettás falusi egyházak — azonban dacol­nak az idővel. S munkát ad­nak a múlt emlékeit kutató, feltáró, menteni igyekvő szakembereknek. A szülőföld tárgyi és szel­lemi kincseit feldolgozó erdé­lyi műtörténészgárda a kö­zelmúltban figyelmet érdem­lő munkáikban számolt be eredményeiről. A bukarésti Kriterion jóvoltából hozzánk is eljutó 'kötetek az újdon­ság, az izgalmas élmény ere­jével hatottak. Alacsony pél­dányszámuk miatt rögtön könyvészeti ritkasággá is váltak. Dr. Kós Károly köny­ve a vargyasi festett bútorról, B. Nagy Margit vaskos köte­tei (Várak, kastélyok, ud­varházak; 1973 Reneszánsz és barökk Erdélyben; 1970.) ma már nélkülözhetetlen forrás­tóerejét használja fel mun­kájához .. A Jantra vize ma is ugyan­úgy dolgozik. Kerékeket mozgat, köszörűket, koron­gokat pörget — akárcsak öt­ven, száz, kétszáz éve... A legősibb vízi berendezé­sek a Etar nevű kisvárosban működnek a legszaporábban. Ez a település Veliko Tirno- voból Gábrovón át a Sioka- szoros felé tartó útvonalon délre haladva közelíthető meg. műnek tekinthetők. Jákó Zsigmond a szellemtörténeti háttér ismeretéhez járult hozzá tanulmány-gyűjtemé­nyével (Írás, könyv, értelmi­ség; 1977.) A most érkezett úí testes Kriterion-kiadvány Kele­men Lajos hihetetlenül gazdag munkásságának egy részte­rületét teszi elérhetővé. Nem teljességben, de a témákat gondosan körbejáró váloga­tásban. A szerző nevével számtalan hivatkozásban ta­lálkozhatott már az olvasó. Most végre kézbe vehetjük eredeti forrásként használt dolgozatait is. KELEMEN LAJOS az er­délyi, de a magyar művelt­ség történetének is kiemelke­dő alakja volt. 1877-ben szü­letett Marosvásárhelyt. Isko­láit a helyi református kollé­giumiban végezte. Korán éb­redt érdeklődése a múlt em­lékei iránt. Orbán Balázs neves munkája (Székelyföld leírása) döntő élménye volt, további sorsát is meghatá­rozta. Tanulmányait az alig megnyílt kolozsvári egyete­men folytatta. Tanári diplo­mát szerzett, tanított is az unitárius kollégiumban, de érdeklődése, alkata, felké­szültsége a levéltári kuta­Etar — manapság éleven néprajzi múzeum. A Jantra folyóval párhuzamos utcái­ban a vendég szeme láttára elevenedik meg jó pár, haj­dan űzött mesterség. Az esz­tergákon fatálak, fatányérok, készülnek; zsebkést kovácsol a hajlott hátú mester; és bőrből szabják, varrják er­tásra predesztinálta. 1918- ban végre oda a levéltárba helyezték, ahol addig is min­den idejét töltötte. Óriási anyagot gyűjtött, dolgozott fel, tett közkinccsé roppant pontos, élvezetes közlemé­nyeiben. Széles körű érdek­lődésének súlypontja a mű- emlékféítárás és -védelem volt. Nagy tervet ringatott, hordozott magában, hozzá hosszú életet mért a sors, ké­pessége is alkalmassá tette erre, mégsem tudta megva­lósítani. Az erdélyi művelt­ségtörténet szintézise meg- iratlan maradt. 1963-ban te­mették el — a nagy erdélyi­ek mellé — a Kolozsvár- házsongárdi temetőben. A B. NAGY MARGIT szerkesztette szép kiállítású kötet Kelemen Lajos műtör­téneti tanulmányaiból ad vá­logatást. Főként a festészet­tel foglalkozó írásai kaptak helyet. Még diák volt, ami­kor megvizsgálta és leírta a később Pestre került gógán- váraljai festményeket. Első beszámolója 1898-ban ké­szült. E tárgykör egész éle­tében foglalkoztatta. Alapos anyagismeret, bőséges adat­közlés, igényesség jellemzi az ádámosi, szászlónai, vistai, szényeiket a mind nehezeb­ben mozduló mesterek. Etar közmosodáját sokkal inkább csodálják, mint hasz­nálják. Mi ez a Jközmoso- da”? Nem más, mint epv jó­kora fakád, amelybe nagy erővel zúdul be a hegyekből facsöveken érkező víz, és amelyből — körforgás után — gyorsan el is távozik. Szappan sem kell, és ragyo­gó tisztára mos mindent a megpörgetett vízsugár... Az etani paszománykészí­tők masináit is víz mozgatja: ezekre enyhe eséssel érkezik a vízsugár, és a különböző nagyságú fakerekeik rendsze­re olyan „okos”, hogy meg is áll, ha a befűzött szál elsza­kad. A hozzáértők joggal mondják, hogy ez a gépezet volt az automaták egyik — ma is működő — őse. Etar a turisták százezreit vonzza. Okikai, joggal, hiszen hol másutt lehetne egyszerre tanulmányozni az ősi mes­terségeket meg az azokat él­tető, fönntartó szépséges ter­mészetet. AKÁCZ LÁSZLÓ (Bojtár Ottó felvételei — KS) ajtani templomok keletke­zéstörténetét, díszítményeit bemutató dólgozatait. Külön fejezetek tárgyalják a régi táblaképfestészet egyes alakjait. Hírük, nevük az ő munkája révén került be a szakirodalomba (Krausz Jó­zsef, Képíró Gotthárd, stb.). Különösen vonzó Túri Jobbágy Károly múlt századi festő pá­lyarajza (Lyka Emlékkönyv, 1944.) Elszórtan közölt cikkei közül néhány a szobrászat egy-egy emlékével, elfeledett faragókkal, ötvösökkel, épí­tészekkel foglalkozik. A ta­nulmánygyűjteményt há­rom helytörténeti munka zárja, mintegy a sokoldalú­ság bizonyítékaként. A dolgozatokhoz szokatla­nul bőséges jegyzetanyagot illesztették. Az illusztrációk nyomása (140) kép) is job­ban sikerült, mint a koráb­bi kötetekben. Szabó T. At­tila tiszta magyarsággal, me­leg szívvel rótt arcképváz­lata teszi teljessé a könyvet. A SZAKMABELIEKNEK eleven példaként, az erdélyi tájakat felkereső, valóban felfedezni szándékozóknak hasznos vezetőül ajánljuk Kelemen Lajos tanulmány- kötetét. SALAMON NÁNDOR A vendégek szeme láttára készül a cserépedény Az etari vaskovácsolás egyik szép példánya ez a lámpa Könyvespolc Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok ETflR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom