Tolna Megyei Népújság, 1978. március (28. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

A ‘rfepÚJSÁG

1978. március 19.

Közellenségünk az alkoholizmus

Palánk a közérdek szolgálatában

Ezt látjuk kívülről... A rehabilitációs telep főépülete.

Amiről szólnunk kell is------------- mét, közérdekű

d

olog. Akkor is az, ha bőven akadnak, akik megkérdőjelezik (még orvosok körében is!) az alkoholizmus betegség-voltát, vagy úgy vélik, hogy a testi-lelki egészségét alkoholba ölő ember egyedül felelős a sorsáért. A felelősség közös!

Hazánkban ma 200 ezerre becsülik a gyógykezelésre szoruló alkoholisták számát. Noha már ez is arra „jogosít” bennünket, hogy az al_ koholizmust népbetegségként emlegessük, mint több elmeorvos, pszichológus, szociológus és közgazdász hangoztatja, hogy ez a 200 ezer legföl. jebb a valóság alsó határának tekintendő. Azért annak — hogy csak az egészségügy tényeire utaljunk —, mert 1958 óta megháromszorozódott nálunk a májzsugorban elhaltak száma, és ötszörösére nőtt az alkoholos elmeza. varral kezeiteké. A veszély tehát sokkal nagyobb," mint amekkorának pontatlan számadatok alapján látszik. Az állami, társadalmi erőfeszítések ellenére mégis valamiféle belenyugvás jellemzi közgondolkodásunkat, ha az alkoholizmus elleni küzde. lemről esik szó. Arra van pedig mind nagyobb szükség, hogy kialakítva a társadalom jogszabályokkal megerősített önvédelmi rendszerét, megvalósítsuk végre azt a komplexitást, amit világosán fogalmazott elvek tesznek számunkra kötelezővé.

Tíz évvel ezelőtt elme. egészségügyi intézményrendszerünk korszerűtlen és zsúfolt volta miatt az alkoholis. ták elvonókezelésének időtartama 1—3 hetet tett ki. Megyénk (mintha nem lett volna éppen elég gondja-ba_ ja), Baranya megyétől is kapott elvonókezelésre bíróság által kötelezetteket. Eredmé. nyük nem volt túl sok ezeknek a kezeléseknek, lévén, hogy a „gyógyult” rendszerint ugyanolyan alkohol által kikezdett személyiséggel távozott, amilyennel jött, és ugyanazon körülmények közé tért vissza, ugyanazokkal a problémákkal küzdött to. vább, amelyek szenvedély- beteggé, alkoholistává tették.

A helyzet országosan ma sem sokkal kedvezőbb. A nyolcvan működő elvonó szakrendelésen évente kb. 50 ezer súlyos beteget gondoznak. A fekvőbeteg-intézetekben rendelkezésre álló 6 ezer elmeágy 10 százalékán — 600 ágyon — kezelnek évente 8 ezer beteget 2—3 hetes ápolási idővel. Speciális alkoholelvonó osztály az országban mindössze négy van. Ezek közül egy a' mienk, Tolna megyeieké. Az általánosan alkalmazott ápolási idő el- nyújtására csak a pomázi és szekszárdi osztályokon van mód.

Annak idején, nem sok------------- kai elkészülte után

mutattuk be a megyei kórház-rendelőintézet palánki rehabilitációs telepét, ahol az alkoholelvonó osztály is működik. A kezdeti 60 ágy azóta nyolcvanra szaporodott. Ma 72 férfi és nyolc nőbeteget kezelnek itt kettő-, kettő és fél, három-, a súlyo. sabb eseteket hathónapos időtartammal. A betegek 30 százaléka tekinthető önkéntesnek, tehát olyannak, aki iszákos életmódjával valóban szakítani akar. Egy további 20 százalék családi,

munkahelyi presszióra vált „önkéntessé”.

Mit tudunk az intézményről, illetve az alkoholosztályról, . amely évente 400 beteget kezel? A semminél alig valamivel többet, és ebben ludasak vagyunk valamelyest mi is, hiszen az intézetről — mely joggal viseli a rehabilitációs telep elnevezést —, akkor adtunk hírt utoljára, amikor a kísérletezés jegyében elkezdte pályafutását. A ma itt kialakított gyakorlat időközben szakmai körökben megbecsülést vívott ki. Országosan úgy tartják nyilván a palánki alkoholosztályt, ahol az orvosok pedagógusok bevonásával, a betegek önkormányzatának kialakításával, munkával, kultúrfoglalkozással gyógyítanak. Pontosabban ezzel tekinthető teljesnek a testi-lelki károsodásokat célzó gyógyszeres kezelés. Hosz. szabb a pszichoterápiás kezelés; mód van családterápiás beavatkozásra; előkészítik a betegeket az utógondozásra is, mely a gyógyulás után két évig tart. Az intézet a tejipari vállalattal, a műszergyárral és a BVK-val kialakított együttműködési megállapodás alapján segít a

munkavállalásban, az első lépések megtételében és abban, hogy a gyógykezeltek munkás élete töretlen legyen.

Az elmúlt év vége felé szerkesztőségünket több, Palánkon kezelt ember kereste fel, hogy írjuk meg, mi hajtotta őket az alkohol rabsá. gába. Szó sem volt ebben az esetben szereplési vágyról, csupán arról, hogy egyik-másikuk a legnagyobb nyilvánosság előtt kívánta folytatni azt a beszélgetést, amit a csoportszintű kezelések során kezdett meg. Mi céllal? Tisz. tázandó a szenvedélybetegség kialakulásának okait, tovább növelni azt a belső lelki ellenállóképességet, melynek komponensei között a belátás, a türelem, álhata. tosság biztosítani tudja a gyógyulást.

— Minek azoknak oda pedagógus, amikor úgyis nagy a pedagógushiány? — kérdezte tőlem nemrég valaki egy beszélgetés során.

Nos, hát kell!Itt a gyó--------------------------- gyitas

s

zerves része a szokások pozitív irányba való orientálása. Az alkoholbetegből csak úgy válik gyógyuló, ha átsegítik a szokásváltáson munkával, kultúrával, barkácsolással. IgénVt keltenek benne a művelődésre, a barátságra, emberi kapcsolatok teremtésére, hogy megismerhesse pl. a személyes gondok megosztásának felszabadító örömét is. „Üjságíróul” fogalmazva: az orvosok, pedagógusok együttesen szervezik Palánkon a menekülést attól a szenvedélybetegségtől, amely felborította az ide gyógyulni kívánkozók, vagy hatóságilag kényszerítettek személyiségének egyensúlyát.

A munkában természetesen az orvosok szerepe a domináns, de a célravezető pedagógiai metódusok alkalmazása nélkül aligha járhatna sikerrel a rehabilitáció.

Az alkoholosztály életében a betegek önkormányzata hihetetlenül hasznos erőt jelent, s ami ennél is fontosabb, a saját ügyek felelős intézésével a pozitivitás irányába hat. Hallottam egy legénykéről, akit a rendőr karpereccel ellátva hozott be. A fiú később tagja lett az intéző bizottságnak. Mi történt a megérkezés-és a bizottságba való beválasztás között? Sok kisebb-nagyobb dráma. Aki ide nem önszántából kerül — ez a betegeknek jóval több mint 50 százaléka! —, úgy érzi, hogy „ellenségei” büntetésből juttatták be, mert ugye „az csak nem betegség, ha valaki megissza a magáét?!” A jövevények az itt töltött első hetekben kép. telenek még reálisan értékelni, hogy testi-lelki, családi munkahelyi, társadalmi bajaiknak az alkoholizmus az oka. Aztán gondolkodóba esnek és elkezd bennük motoszkálni a félsz. Kialakul a betegségtudatuk. A beteg ember pedig segítséget vár. Ha őszinte ez a várakozás, megszületik belőle a közreműködés szándéka. S ez az a közös nevező, amire a pszichiáter, a pedagógus, a gyógyító-rehabilitációs munka közben (az intézetből való távozás után pedig kint a gondozás) építhet.

Az alkoholbetegek gyógyításának eredményessége ma világviszonylatban 20—40 százalékos. Az tekinthető teljes gyógyultnak, aki két évig nem iszik. Az eredmények nálunk sem jobbak. Pedig lehetnének. Akkor is például, ha az időskorúak területi szociális gondozását végző gondozói hálózathoz hasonlóan lenne járásonként egy alkohol-gondozónő, akinék a gyógyultak segítő figyelemmel kísérése lenne a kizárólagos feladata. Jelenleg egy megyei gondozónő van. Érdemi munkát várni ettől az egytől képtelenség.

A megyei kórház-ren- ------------—------delointézet alkoholosztályának jó a kapcsolata a megyében tevékenykedő körzeti és üzemorvosokkal, a már előbb említett üzemekkel, a rendőrséggel, mely rengeteget segít. Ugye nem kérdéses, hogy az alkoholisták mely csoportjának tagjaival szemben van szükség rendőreink segítségére? Hát persze, még e csoport tagjainak körében is mellékessé válhat, hogy miyen körülmények kényszerítő hatására indultak el az alkoholizmus valamely állomásáról a gyógyulás, talpra állás célállomására!

A

z a fontos, hogy minél többen célhoz érjenek azok, akik maguktól indultak — indulnak ef —, vagy másoktól indíttatva.

LÁSZLÓ IBOLYA

j mikor az anyja a szek- fljp rénybe dugta a fejét, hogy ruhát válasszon

. —•-J magának, Péter színes ceruzákat gyömöszölt a zsebébe. A zöld a fűnek kellett, a piros a virágnak, a kék az égnek, a barna meg annak a háznak, ahová majd megint behívja az apját. Anyja még mindig a fogasokat tologatta, s Péter lekicsinylőén nézte, hogyan kapkodja maga elé a tarka rongyokat.

— Mit bámulsz? Eredj a dolgodra! — förmedt a kisfiúra. Tulajdonképpen zavarban volt. Ez a hatéves gyerek megmosolyogta őt. Rajtakapta, amint gyomorultul és izgatottan, sápadt arcbőréhez próbálgatja valamennyi ka- catját. Szégyenkezve rángatta magára a pipacsos jerseyru. hát — a férje ezt még nem látta —, s ujjaival lazán szétdobálta homlokába hulló haját.

Péter megint szépnek látta az anyját, s ezen bosszan- ykodott egy kicsit. Akkor nézné meg valaki, amikor a nyakán felduzzadnak az ér- folyók és szinte kiönteni készülnek, amikor a szemében kénszínű, szúrós lángok cikáznak! Amikor a konyha kövéhez csapja a nyújtófát és sistereg:

— Mintha azt a mocskos apádat hallanám! Az volt ilyen bazaltfejű, ilyen megátalkodott!

Péter ilyenkor mindig félrevonult és sírt. Nem tudta pontosan, hogy magát szánja-e vagy az apját. Semmit sem értett, a torkában újra összegyülemlett az a szomorú sűrűség, amit sose tudott se lenyelni, se kiköpni; a sűrűség órákig fájt, rosszabb volt, mint a verés, nyomta, feszítette a nyakát, a fájdalom sokszor a füléig elhul- lámzott, ahol valami lomha lüktetésben végre feloldódott, véget ért.

Apa? Szépnek, barnának, nagynak és erősnek látta mindig. Amikor esténként

behunyta a szemét az ágyban, és maga elé parancsolta őt a sötétből. Vele jött egy emlék: apa kirántotta alóla a szánkót, s ő végigkorcsolyázott a nadrágján egy rövidke járdát. Égy másik: apa azt mondta, hogy minden gyerekben két manó lakik, egy jó meg egy rossz. Egyszer őbelőle, nem tudni miért, rövidke időre elköltözött a jó manó, s apa akkor nagyon szomorú volt.

— Kész vagy? Zsebkendőd van?

Péter összerezzent és bólintott. Tenyerét a zsebére szorította, s megnyugodva érezte a ceruzákat.

— Aztán semmi buta locsogás. Értetted? Aki itthagyott téged és engem, azzal nincs mit beszélni! — mondta az asszony, s Péter észrevette, hogy közben furcsán liheg. A mondanivaló már ismerős volt. Ezt minden ilyen alkalommal elmondja az anyja.

Igaz is, miért ment el apa? Péter ez idáig nem értette, mi az a rejtélyes, ismeretlen valami, ami megakadályozza, nem engedi, hogy reggel, az üres, kék heverőre tekintve meghallja az apja szuszogá- sát, mi az, ami elűzte őt az ebédlőasztal neki kijelölt székéről, mi az, ami úgy tűnik, végképp kivette, kitépte a kezét a széles, erős, barna kézből.

Anyja időnként elcipeli egy szobába, amely semmiféle otthonra nem hasonlít. Az ajtóban hol egy asszony, hol egy férfi áll. Az anyja, ha meglátja őket, rögtön rájuk ripakodik.

— Úgy se akarja látni! Minek erőltetni az ilyesmit!

Sírógörcsöt kap, ha meglátja azt a fajankót. Nélkülem egy lépést sem tesz sehova! Csak engem szeret!

Az asszony meg a férfi az ajtóban ilyenkor megfogja az anyja vállát, mélyen a szemébe néz, az anyja erre hol kitépi magát, hol meg pitye- reg. Most mi lesz?

A tanácsháza lépcsőjén az út gyötrelem. Mind a kettőnek. A nő szíve, mint egy remegő, verdeső madár. Atkozott törvény, gondolja, amelyik arra kényszerít, hogy

havonta egyszer kiszolgáltatottan és megalázottan megjelenjek a férjem előtt! Miért nem adtam át Pétert a szomszédnak? Hiszen vállalkozott, hogy elhozza ide.

A nő magának se merte bevallani, hogy ő maga akar idejönni. Minden hónapban.

Péter mohón baktatott felfelé. Nyújtotta a nyakát, hátha többet lát, s ilyeneket gondolt: Miért mondják,

hogy sírógörcsöt kapok, amikor nem?! Tudom, hogy apa nem azért ment el, mert nem szeret engem, hanem...

A hanem után Péter mindig megállt és sóhajtott. Apját sűrű titok lengte körül, Péter sejtette, hogy hatévesen nem tudja lehántani róla. A távoliét valami buta félreértés és apa egy reggel megint ott szuszog a kék he- verőn, az ebédnél a jobb szélen lesz a helye és csendben nevetgél majd a levese fölött:

— Nos, mit szóltok az egészhez? Hát nem buta félreértés volt?

De már ott álltak az iroda ajtaja előtt.

— Bemegy? — kérdezte óvatosan, rossz sejtelemmel

az adminisztrátornő, s Péter anyjára nézett.

— Persze, hogy be! Nélkülem egy percig sem marad benn a gyerek. — Ahogy ezt mondta, néhány centivel magasabb lett, a válla megszélesedett, a gőg szikrákkal tűzdelte meg tág szemét.

Péter az ajtórésen át meglátta az apját. • Ott ült az alacsony asztalnál, megint a szürke fotelben. Az arca is olyan, amilyennek Péter várta, kisfiús, nagytestvéres a várakozástól.

— Apa mondta Péter és kihúzta a tenyerét anyja kezéből. Odarebbent a dohányzóasztalhoz és vékonyka mellét apjához feszítette.

— Péter — mondja az apja és hagyta, hogy a kis bordák ott emelkedjenek és süllyedjenek a pulóverjén. Amíg Péter akarja. Aztán Péter gyorsan visszahúzódott, leült mellé. Ekkor a férfi az ajtó felé nézett.

— Szervusz — mondta az asszonynak, aki szoborként állt a villanykapcsolónál. Állát előrenyomta, a hasát behúzta,: mintha újra nőni akarna és csak biccentett. A férfit nem érdekelték a pipacsok, sem az olvadt rúzsfoltok, sem a haj csinált ziláltsága, azt akarta megkérdezni, hogy minden rendben van-e Péter körül, de az asszony szemében jéghegyek úsztak, így hát gyorsan elfordult, hogy megmelegedjen és felolvadjon a fia szemében.

Megkezdődött a szertartás. Péter a zsebében kotorászott, előhúzta a ceruzákat, a gyűrött papírt, zöld kriksz-krak- szokat vetett a lap aljára fűnek, piros virágpettyeket hintett a zöldbe, felülre kék eget mázolt, s aztán — aztán jött a ház. A barnát másképp vette a kezébe Péter, mint a többi ceruzát. A gyorsan felvetett vonalak — csak díszletek voltak, a lényeg csak ezután következett. A ház. Tornácos volt, mint a mesekönyvben, eresze előreugró, kéménye ferde, füstöt eregető, ablaka tágas, s ajtaja tárva-nyitva!

— Tessék belépni! — mondta és egész arcával ráragyogott az apjára.

A férfi komoly arcot vágott. Mutatóujját az asztalra nyomta, elé léptette a középső ujját, s egymást váltogatva megindult a két ujj a nyitott ajtó felé. A kisfiú repesve várta a két ujjvendé- get, amely már csaknem átlépte a küszöböt, amikor a villanykapcsoló felől dob- bantás hallatszott.

— Nem hallgatom tovább ezt a hülyeséget! Nem megmondtam, hogy nem hozhatsz ceruzát?!

Péter torkában ismét megjelent az ismert feszítés, a barna ceruza kiesett az ujjai közül. Apja némán nézett maga elé, restellkedve hullt az ölébe. A játék véget ért.

— Nem is maradok itt! Kimegyek. Elmegyek! Jó szórakozást! — Az anyja feltépte az ajtót, majd nagy erővel bevágta maga után. Péter kétségbeesetten ugrott fel a helyéről, úgy érezte, hogy ha anyja csakugyan elmegy, ő végképp egyedül marad.

— Anya! — jajdult fel és az ajtónak rontott. A folyosó végén a falnak támaszkodva ott tündökölt a pipacsos jer- seyruha. Cigarettafüst lengte körül, lenn a kövön két ideges láb toporgott. Péter nekirugaszkodása lelassult, becsapva botorkált anyja felé, aki cigarettáját a magasba emelve visszakiabált:

— Mit mondtam? Egy percet se bír ki nélkülem!

Az ajtóban az a férfi és az az asszony megcsóválta a fejét, Péter apja pedig fel- emelkedett a fotelból. Zsebébe gyűrte a barna házat, ahová nem léphetett be, s talán nem is fog sohasem, s ijedten érezte, hogy ott maradt a csokoládé, Péternek.

De Péter már lent járt az utcán. Megzavarodva látta, hogy sir, sőt valósággal bőg az anyja, hangosan hüppög és mázolja a könnyeit, s úgy szorítja a karját, hogy szinte fáj. Odébb akart húzódni, de az anyja hirtelen lehajolt hozzá és éhesen megcsókolta.

Péter érezte az anyja arcának sós ízét, hallotta szűkölő lélegzetét, s maga is elcsodálkozott rajta, milyen jól tűri mindezt. A csók egy beteg és izzadt éjszakára emlékeztette, így, ilyen kétség- beesetten hajolt hozzá akkor is az anyja, amikor ő a priz- nic alatt vacogott, s a fojtó láz nem engedte, hogy végre álom jöjjön a szemére.

■ éter megszorította az anyja kezét és furcsa szorongással indult vele tovább, haza. Megint nem értett semmit. Tulajdonképpen miért nincs neki senkije, amikor jólesik fognia anyja kezét és apja szemében ma is ott látta a két manót? Miért?

I Horváth Ildikó:

Barna ház nyitott ajtóval