Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
IO KÉPÚJSÁG 1978. február 26. BERTÓK LÁSZLÓ Anyámmal járja Lábasok fazekak tálak irányában hazatalálok poharak bugyogós korsók pörgetik vissza a sorsot hízik a rokkafa kontya anyámmal járja a konyha rétesek kocsonyák krumplik illata utcára ugrik kenyerek kalácsok kelnek szívemből dobog az ünnep kanalak kések és villák lebbentik arcotok fodrát húzza a terített asztal barlangi mozdulatokkal szavára keringtek sorban akikkel elbujdokoltam reá a sisakban járók a hittel harmónikázók reá kik utamba aknát s reá kik kezüket adták szerves és szervetlen ropja forog az egyetlen konyha keserű levéből édes édesből keserűvé lesz de anyám teszi a dolgát nem kérdi cirkusz vagy ország földgömb vagy tejút csak sorsom zúgatja körben az orsón lábosban fazékban tálban atomok forgatagában tűzugrást váró porondon de otthon de otthon de otthon. Mosoly Mosoly. Emberi mosoly. Az anya mosolya, amivel észreveszi az első mozdulatot, az első kis fogat, az első gügyögő szót, az első lépést. A kisgyerek mosolya, amiben a mennybolt kékje tűk. röződik, amikor felpillant, és boldogan kiált: „Sárkány!” A lány mosolya,, amiben semmi számítás nincs, és a fiúé, ami semmi aljasságot nem rejt; A diák mosolya, amikor leírja: „a=b”, és a tanáré, amikor olvassa: „a=b”. A bolti eladók mosolya, vagy a villanyszerelőké, ami. kor a kész leltárkönyvre vagy az utolsónak bekötött kábel, ra pillantanak. A férfi mosolya, amikor egy nehéz nap éjszakáján a nő felnéz rá, és a nőé, amikor szülés után megfogja a férfi kezét. Az idegen mosolya, ami baráti válaszra lesve röppen el, és mindegy, hogy kit talál. A zsúfolt autóbuszban testetlenül feléd szálló mosoly, amiről tudod: mindegy, hon- nét indult el. A gyengék mosolya, ami nem követel, csak jelez, és az erősek mosolya, ami nem gúnyos, hanem biztató. És még egyszer az erőseké, ami nem biztató, hanem ma. gabizó, mert viharokban ed. ződött keményre, és kőfalak, bálványok porrá omlanak előtte. És még egyszer a gyengéké, ami elpusztíthatatlan erővé válik, mert újjászüli önmagát. A nyugdíjas mosolya, ami harmatcseppként érinti a ró. zsa szirmát, és az aggastyáné, ami a tört szembe érkező utolsó fénysugárnak válaszol. Mosoly. Emberi mosoly. Dicsértessél örökké. (kemény) Perezei Miklós naplója az emigrációból indig izgalmas, ha egy korról a szemtanú val. lomását olvashatja az ember. Most a Tankönyvkiadó lepte meg az érdeklődő, két, ugyanis megjelentette Perczel Miklós naplójának egy részét Papp János szerkesztésében, Závodszky Géza bevezetőjével. Az eredeti kézírásos két kötetes naplót — mely igen érdekes történelmi forrás — az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. Perczel Miklós 1812-ben született Bonyhádon. Élete szorosan összefonódott egy évvel idősebb bátyja, Móric sorsával. Vörösmarty tanítványai voltak mindketten — és már gyermekkorukban a hazáért és a szabadságért lelkesedtek, megfogadva, hogy mindent megtesznek a magyar nemzetért. „Móriccal- el. válhatatlanok voltunk gyermekkorunktól fogva” — em_ lékezik vissza Miklós — „együtt küzdöttük át a magán és politikai életnek minden nehézségeit, részese, hű társa és követője voltam harcainak és diadalainak.” Az 1830. as évek reformküzdelmeiben a radikálisok táborában harcoltak a nemzeti független, ségért és a polgári átalakulásért. Az 1839—40-es ország- gyűlés Tolna megyei választá. si küzdelmeikor a kormány lázítási perbe fogta a Perczel. fivéreket. 1848-ban Perczel Miklóst a kölesdi választóké, rillet küldte az első népképviseleti országgyűlésre. Hamarosan a harctéren vette ki ő is a részét a haza védelméből. ö • alakította meg az első szabad csapatot az ország, ban, megszervezve az általa toborzott emberekből a 7-ik honvédzászlóaljat, melynek őrnagyává nevezték ki. Részt vett a délvidéki mozgalmak ellen viselt hadjáratban. Jelentős szerepe volt a pákozdi győzelemben — Móga seregé, ben a jobb szárnyat vezette, és sikeresen visszaverte az ellenség támadását. Részt vett a swechati és móri csatákban. a bánáti hadjáratban. Péter, várad és Arad várparancsnoka volt, érdemeiért ezredessé nevezték ki. A szabadság, harcban bátyjával együtt a végsőkig küzdött, a szeren, csétlen temesvári csata után, ahol már csak, mint önkéntesek vettek részt Mórral, el. indultak Törökország felé, az emigrációt választva. Perczel Miklós most megjelentetett naplója 1849. augusztus 5-én kezdődik és 1851. augusztus 31-én fejeződik be. A Törökországba menekülés és internálás történetét mond. ja el, a vidini, sumlai és ku- tahiai tartózkodást, egészen az Amerikába tartó Mississippi fregattra való felszállásig. Augusztus 16-án lépték át a határt: „Egy kanyarulat, s el. tűnt hazánk utolsó dombja szemünk elől” — jegyzi meg keserűen. Október 18-án egy külföldi újságból értesültek Batthyány Lajos és a 13 tábornok kivégzéséről. „Leírhatatlan a hatás, mit e rettenetes hírek okoztak — elgondolhatom, mily benyomást tehetnek otthon. Irtózatos lehet ócsúdása a népnek, mely azt hitte, hogy Ausztria más leszen most, mint hajdan, s a „vae victis”-t (jaj a legyőzött, nek) nem fogja teljesen érez. tetni, midőn bosszúját öntehetetlenségének lealázó érzete is növeli. Egy szerencsétlen fatalisztikus hit élt a népben, hogy Magyarország el nem veszhet, tökéletesen meg volt csaknem mindnki győződve, hogy legfeljebb az 1848-iki törvények fognak eltöröltetni, s az ország a régi boldog táb. labíróság korába fog visszalépni.” Az európai országok vezetői az ősz folyamán eldöntötték az emigránsok sorsát. November 23-án írta Perczel „Sorsunk felett megegyeztek a hatalmasságok. A főbbeket Ázsiába fogják száműzni”. „Most legalább tudjuk, hogy foglyok vagyunk — Európa foglyai. A gyámol. tálán töröknek a tömlöctar- tó díszes szerepe jutott.” Az emigránsok az egykori sajtó, ból látják, hogy segítséget hiába várnak: „Európa politikája béke mindenáron, — még a szabadság rovására is.” Lesik a híreket otthonról. De. cember 21-én írja a naplóba Perczel a következőket: „A nép ingerült, innen vár üdvöt, igen gyakran terjed ahír: jön Kossuth, Bem, Perczel sereggel, sőt sokszor ágyúzást is hallanak. — Szegény nép! de hiába vár, s ámítja magát, nem tudja, mily tehetetlen maga is e földnek gazdája — s mily semmik mi, annak kedves vendégei.” Perczel Miklós naplója nemcsak azért érdekes olvas, mány, mert elbeszéli a Törökországban eltöltött napo. kát, lefesti az országot, az embereket és a szokásokat, hanem azért is, mert felidé. zi a szabadságharcnak azokat az eseményeit, melyekben részt vett. erezel Miklós 1851-ben társaival Amerikába ment, ahol eleinte nyelvtanítással foglalkozott, majd földet vásárolt Iowa államban. Szoros barátságot kötött a Tamás bátya kunyhója című könyv írójának, Beecher Stowenak testvérével, aki a rabszolgatartás ellen küzdött. Perczel 1859-ben visszajött Európába és Itáliában harcolt az osztrákok el. len. A villafrancai béke után visszatért Amerikába. Itt észak oldalán harcolt a rab. szolgatartás ellen a polgár- háborúban. Az Iowa államban alakított ezred parancsnoka volt. A kiegyezés hírére hazatért. Csatlakozott a Deákpárthoz. 1868—1887-ig Baranya megye és Pécs főispánja volt. 1892-ben teljesen visz- szavonult a politikai élettől, 1904-ben hunyt el Baján. KISASSZONDY ÉVA Vlagyimir Razumnyevics: írt apám a háborúból Egy piros irattartóban há. borús levelet őrzök. Ezeknek a leveleknek nincs borítékuk, bélyeg sincs rajtuk. Háromszög alakúra vannak összehajtva. A papír háromszög egyik oldalán — házunk címe, a másikon — tábori posta pe. csétje. — Ha a háromszöget szétbontjuk, kockás irkalapot ka. punk. Az egész oldal tele van Írva tintaceruzával. Sietősen, úgy-ahogy van teleírva. Hisz ezeket a leveleket a “harcok szüneteiben, fedezékben, mécses halvány világánál írták. A fasiszták bármely pillanat, ban rohamra indulhattak, úgyhogy mielőbb be kellett fejezni a levelet és elküldeni a csaldának. Ott úgy vártak minden kis hírt a frontról, mint a legnagyobb örömet. Ha pedig sokáig nem jött levél, akkor aggódott a család: „Csak nem esett el a katonánk?! .. A levelek megsárgultak a régiségtől, a lila sorok szét. folytak a papíron, úgyhogy nem sikerül rögtön elolvasni, mi van odaírva. Nagy üggyel-bajjal betűzgetem azoknak a városoknak és falvaknak a nevét, ahonnan a leveleket küldték: a Moszkva környéki Borogyino, Kalinyin és Sztarica városok, az ismeretlen kis Sztarsevici falu ... Onnan, abból a távoli, Vol. ga melléki falucskából küldte utolsó levelét a katona. Ugyanonnan jött az értesítés is az elestéről... Üjra meg újra elolvasom a régi leveleket. És mindany- nyiszor mintha hallanám a felejthetetlen, drága hangot. Ez a nyájas, halk hang a háború, ról, a katona hőstettéről beszél nekem, és arra tanít, hogyan kell élni. — Honnan vannak ezek a levelek, apa? — kérdezi a piros dossziéba bele-belepillant- va Natasa. — A háborúból — felelem a lányomnak. — Háború már régóta nincs, de te még mindig olvasod és olvasod őket. — Natasa! Nem lehet elfelejtenünk azokat, akik a mi boldogságunkért harcoltak, akik elestek a harcban. Ezeket a leveleket az apám, a nagyapád írta. A nagy háború katonája volt. A fasiszták akkor Moszkva felé törtek. Nagyapád pedig, mint a töb. bi szovjet harcos, nem akarta engedni őket. De Rzsev városa környékén, Sztarsevici faluban elesett. — Most ott van a nagyapa sírja? — írtam Sztarsevicibe. Érdeklődtem apám felől, azt válaszolták: nincsen sírja a faluban, és senki sem tudja, hol van. — Biztosan valahol az erdőben — találgatja Natasa. — Menjünk el oda és keressük meg. — Magam is gyakran gon. dolok erre, Natasa. De hát mindeddig azt vártam, mikor nősz meg annyira,. hogy együtt indulhassunk a kérésé, sére. — Én már megnőttem any. nyira — mondta komolyan Natasa. — Ha így áll a dolog, az idei nyáron, mihelyt téged elengednek vakációra, engem meg szabadságra, útra kelünk. Végig megyünk a háborúnak azokon az útjain, amelyeken annak idején nagyapa járt... — Nemigen tudjuk meg, milyen utakon járt... . — És a frontról kapott levelek? Azok majd megmutat, ják, merre kell menni. Meg. megállunk azokon a helyeken, ahonnan nagyapa ezeket a leveleket küldte: — Táskába tesszük őket. Aztán amikor elindulunk a nagyapa útján, elővesszük és fennhangon elolvassuk mind. — Rendben van. De magunkkal visszük ezt a régi kis füzetet is az én gyermekkori ákombákomjaimmal — mon. dóm iskolai naplómat mutat, va a lányomnak. Az első naplóbejegyzés épp azon a napon kelt, amikor anyuval megkaptuk a frontról azt a két szomorú levelet. MAKAI IMRE fordítása Kerti Károly rajza Fotó: Király Sándor Babits halálos betegségéről nyilatkozik Zsebők Zoltán professzor Zsebők Zoltán egyetemi tanár főfoglalkozása ma, hogy a Semmelweis Orvostudomá. nyi Egyetem Radiológiai Klinikájának igazgatója. Gyak. ran szerepel a sajtóban, mint az Országos Béketanács al- elnöke és mint a református egyház főgondnoka. A háború utáni első években egész, ségügyi minisztériumi államtitkár volt és a kultuszminisztérium egyetemi és tudományos főosztályának vezető, je. Utóbbi állásában aluírott, mint az Országos Könyvtári Központ szervezője és akko. ri vezetője állandó érintkezésben volt vele, minthogy hozzátartoztak a magyar könyvtárak nemzetközi kap. csolatainak ügyei is. Nemrégiben Zsebők pro. fesszortól levelet kaptam, ebben közli, egyik Babits-cik- kemben tévesen írtam, ahogy a köztudat is tévesen véli, hogy Babits Mihály gégerákban halt meg. A Babits-iro- dalomban négy évtized óta téves adatot most végre a legilletékesebb, egyik akkori orvosa javítja ki. Sietek ezt Babits szülővárosának olvasóival tudatni. — Professzor úr hol kezelted Babitsot? — A Bakáts-téri kórházban Babitsot emlékezetem szerint 1937 nyarán kezeltem mintegy 20 alkalommal, az ott 1936-ban felállított belga gyártmányú rádiumágyúval. Babits eredetileg az én volt főnököm, Dr. Czunft Vilmos egyetemi magántanárnak volt a betege. — Közlésed szerint más volt a baja, mint ahogy az a köztudatban él. Micsoda? — Babitsnak minden kétséget kizárólag pajzsmirigy, rákja volt. — Milyen betegnek tartottad őt? — Türelmes, finom, kedves ember volt: Mint minden, ki, aki abban a nyomorult helyzetben van, hogy nem tud beszélni, még visszafogottabb, passzívabb volt. Akkor már úgynevezett kanül volt a lég. csövében, melynek célja, hogy megakadályozza a beteg meg. fulladását. Svájci sebésze, Nissen professzor még három éve is érdeklődött tőlem, emlékeznek-e még rá Pesten, hogy ő ope. rálta? — Nissen professzor eredetileg a berlini egyetemen Sauerbruck asszisztense volt, Hitler uralomra jutása után Törökországba ment egyetemi tanárnak. A fasizmus bukása után Baselban lett se. bésprofeszor és onnan ment nyugdíjba. Amikor három éve Svájcban jártam, Bázelben föl akartam keresni Nissent, de sajnos éppen szívinfarktusban feküdt és csak feleségével tudtam beszélni. Emlékiratai, ban büszkén emlegeti, hogy életének egyik leghíresebb betege a nagy magyar költő volt. — Professzor úr, úgy tudom abban a házban laksz, ahol tisztviselő-telepi tanárkorában 1912—1916-ig Babits lakott Légy szíves mondj valamit erről a házról, ahová előbb, litóbb Babits-emléktábla kerül. — Én a Tisztviselő-telepen a volt Szabóky (most Bíró La. jós) utca 54-ben lakom. Ez egy négyszobás lakás, melynek három szobája az utcára nézett, egy az udvar felőli, a csukott verandára. Ennek a szobának külön bejárata van, ebben lakott Babits, tanártársánál albérlőként. Babits innen járt 4 éven át ebédelni akkori legjobb barátjához Dienes Pálhoz, a világhírű matematikushoz, akinek szekszárdi származású fele. sége a híres filozófus, Dienes Valéria még most is viruló egészségnek örvend 95 éves korában. Vele folytatott hatórás beszélgetésemről azon. ban majd máskor számolok be. GÁL ISTVÁN GALAMBOSI LÁSZLÓ HÓBAN Hallod-e a csonttollú madarat? Látod-e a tajtékos farkast a lehelet leplével borított veremben? Kámzsák daróca lebben. Állunk a háborgó éjszakában, szárnyat tördelő gyászban. Sűrűbb a jég csordáinak vonulása. Kapaszkodnánk a csúcsok magasába. A csonttollú madár Észak tornyára gondol, szemében parányi lámpa rebben. Hallod-e kedves a csillagokkal koszorúzott harangot? Hullámzó nyírfalomb dereng az öledben.
