Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
u “Képújság 1978. február 12. A szándék dicséretes A szándék — amellyel a szekszárdi Munkácsy és Vincellér úti lakók megkeresték a szerkesztőségünket — dicséretes. Az ottani házak fölött tekintélyes terület áll üresen, parlagon. Mivel a megye- székhely, hasonlóan más gyorsan gyarapodó városhoz, nem dúskál ideális gyermekjátszóterekben — az ott lakók felajánlották, hogy ha a városi tanács támogatja a kezdeményezésüket, társadalmi munkában gyermekjátszóteret alakítanak ki az üres területen. A lehetőségek azonban, ezúttal nem találkozhattak a kezdeményező szándékkal — mert az illetékes szákigazgatási osztály véleménye 6zerint, az adott terület a talajviszonyok miatt erre nem alkalmas. És, hogy ezekben nem valami bürokratikus kitérőről van szó, annak bizonyítéka a helyszíni szak- vélemény. A terület nagy lejtése, a mellette lévő nagy forgalmú utca lehetetlenné tenné egy megfelelő játszópark megteremtését. A dolog — bár a megvalósítás így elmaradt — mégis biztató. Úgy látszik nem mindig van már szükség kampányra, ha a közösségért tenni akaró szándék ilyen spontán módon is jelentkezni képes... FÉL TÉGLA VOLTA TÖRKÖLYBEN Jókat lehet nevetni a sár- szentlőrinci pálinkafőzőben, csak menjen be az ember beszélgetni. No, nem arról van szó, hogy poharat nyomnak a kezébe, és így folyik a tere- fere, és nem is vicceken derül az idegen. Persze, lehet, hogy amikor már éjfél közeleg és még egy óra hosszat kell időzni az ódon épület nem kevésbé régifajta üstjének társaságában, álomkerge, tőül viccek is előkerülnek. Regéczi Endre: Ezer forint borravalót adnék ... A derű Regéczi Endre egyéniségéből fakad. A pálinkafőző, vagy hivatalos elnevezéssel a szeszfőzde Vezetője 75 éves, nagyon barátságos és egyúttal mogorva ember. Torkig van ezzel az egész pá. linkafőzéssel. — Csak mérgemben csinálom — mondja. —* Négy évvel ezelőtt kezdtem el, azért, hogy a törkölyömet ne kelljen kidobni. Van szőlőm, meg akartam főzetni a törkölyt, és akkor kiderült, nincs a főzdének kezelője. Beálltam. Nem nagy dolog, értek hozzá régóta. Rám néz, elhiszem-e, amit mond. — Technikus vagyok. Lő- rincen tizennégy éve élek, mint vízvezeték-szerelő. Hívnak mindenfelé. Nem vagyok rászorulva arra, amit itt a főzdében keresek. Egyébként is olyan kicsi az órabér... Kifakad. — Csak bosszúságból csinálom. Legyen gazdája ennek is. Ha találnék valakit, aki átveszi tőlem, fizetnék neki ezer forint borravalót. — Talán a pálinkát sem szereti? — Kiköpöm. Megkóstolom az új főzést, milyen, mert az erejéért és a tisztaságáért én felelek, szóval beveszek egy kis kortyot, aztán kiköpöm. — Nem egyformák a pálinkák? — Van, aki penészes törkölyt hoz. Mondom neki, szedje ki a rosszát. .„Jó lesz ez így is, kifői az belőle!” Erősködik. Aztán megkóstolhatja, milyen. Vagy előfordul, hogy seprőt hoznak. Jó sokat. Azt hiszi az illető, lesz egy hordó pálinkája. Persze csak annyi lesz, amennyi a rendes anyagból, a törkölyből kifő. A vízzel fölöntött seprő nem idevaló. A múltkor valakinek a hordójából három fél • tégla került elő az anyaggal együtt. — Nem akarta kifőzni? — Hát ha nem szólok neki, benne hagyta volna. — Megéri az embereknek a főzetés? — Hogyne érné meg! Ha eladja, több mint kétszeresét kapja annak, amennyibe a kifőzés kerül. Mi adjuk a fát is, szóval az ÁFÉSZ. A nagydorogi ÁFÉSZ-é ez a főzde, Idejárnak a nagydorogiak, a pusztahencseiek, az uzdiak, meg a lőrinciek. Novembertől március közepéig tart a munka. Már elegem van belőle. A gyerekeim szidnak, miért csinálom. A lányom mérnök. Elkezdtem egyszer és csinálom. — Milyen régi lehet ez a berendezés? — Az isten tudja. Biztos van százéves. De jó. Rendes körülmények között három óra alatt lemegy a főzés. Kezdéskor órák kellenek ahhoz, hogy bemelegedjen az üst. — Nagyon ért hozzá — jegyzi meg sokatmondóan egy férfi, aki segítkezni jött ide. Tucatnyi félfenekű hordó és más öblös edény várakozik odakinn, törköllyel tömötten. Nincs megállás. Sokszor itt találja az éjfél Endre bácsit. A mostani főzetők: Sárvári István nagydorogi MÁV-rak_ tárnok és özvegy Tancsa Já- nosné postai kézbesítő, ugyancsak nagydorogról. Figyelmesen hallgatják beszélgetésünket, mosolyognak az idős mester zsörtölődésén, őszinte szavain. Tudják, hogy jobb főzdevezető nem lesz Sárszentlőrincen, akkor sem, ha újabb száz évet kiállna ez a faluvégen lapuló kis vacak épület, ez a remek miniüzem. Kóstolnom persze kellett a végén. Nem kedvelem a pálinkát, de könnyen megállapítottam, hogy rendben van a fok is, a tisztaság is, amikért Regéczi Endre felel. GEMENCI JÓZSEF Fotó: GOTTVÁLD KÁROLY-né huszonöt éves korában vétette el a gyerekét. Abban az időben különösen nehéz, kockázatos dolog volt az ilyesmi, ráadásul a negyedik hónapban. Hosszan átsírt éjszakák előzték meg az abortuszt, mert F-né mindenáron meg akarta tartani a kicsit, de férje hallani sem akart róla. — Amíg anyádéknál lakunk, szó sem lehet erről — hajtogatta megszállottan —, ebbe a sufniba még egy gyerek is, no egyéb se kéne ide! Majd ha saját lakásunk lesz, akkor jöhet egy focicsapatra való, de addig nem! F-né próbálta meggyőzni, igyekezett mindenben a kedvére tenni, apró asszonyi kedveskedésekkel levenni a lábáról, de hasztalan. Különösen, hogy még a saját anyja is a férje pártjára állt. — Lehet még nektek gyereketek lányom, minek azzal úgy sietni. Te is csak hatodik évre születtél, hogy egybekeltünk apáddal. Okos ember a Feri, tudja ő, mit csinál. — Akkor meg vigyázhatott volna — vágta oda elkeseredetten F-né, de többet nem mondott, csak sírva az anyja vállára borult, mint valamikor gyerekkorában, ha nagy sérelem érte. A férje vagy a gyerek? Hiszen tulajdonképpen errről volt most szó. F-né végül is megtört és beleegyezett abba, hogy egy késő este elmenjenek az orvoshoz. A kockázatvállaláson túl, ehhez bizony jócskán el kellett venni a lakásra össze- kuporgatott pénzből is. — Ne búsúlj, majd pótolom én a hiányt — bizonygatta magabiztosan Feri, akit egyik legjobb műszerészként tartottak nyilván a gyárban. — Ha túl leszünk ezen az egészen, ráhajtok, külön melót is vállalok, aztán egykettőre meglesz a lakás. Utána szülhetsz annyi gyereket, hogy miáttuk akár az ablak- párkányra is szorulhatunk. iF-né szinte az utolsó pillanatig reménykedett valami csodában, ha másban nem, hát abban, hogy magától menjen el a gyerek, de ez nem így történt. Úgy lopakodtak el az orvoshoz, mint két bűnöző, akiknek még az ujjlenyomataikra is vigyázni kell, nehogy rajtavesszenek. — Fiú lett volna — mondta később az orvos a lassan magához térő F-nének. Az asszony olyan érzéssel kábult vissza a valóságba, mint aki csak végigálmodta az egész műveletet. — És tessék mondani — kérdezte —, mikorra született... volna meg...? — Azt a szót, hogy „volna” szinte csak kilehelte a száján, any- nyira kegyetlenül hangzott. — Várjon csak lelkem — mondta az orvos kézmosás közben egy kicsit utánagondolva —, ha a terhesség komplikációmentes, akkor októberben. — És vajon hányadikán? — Az órára meg a percre nem kíváncsi? — nevetett az orvos frottirtörülközőjével körülményesen simogatva az ujjközöket. — Nem vagyok én jós, hogy ezt is megállapítsam. Október elejétől kezdve már várni lehetett volna, de hogy melyik napra...? Tudja mit, kedves, ezt kevertesse ki kártyán! — Születhetett volna húszadikán is? — kérdezte tovább makacsul F-né, mint aki nem is hallotta, mit mondott az orvos. — Merthogy éppen október húszadikán ismerkedtünk össze a férjemmel. — Hát persze — bólintott beletörődve a doktor — születhetett volna húszadikán is. Feri állta a szavát, három év múlva meglett a lakás, és végre elköltözhettek a „sufniból”. Rendeztek egy kis házavatót, és amikor a vendégek elmentek, Feri enyhén kapatosán bújt a felesége mellé. — Na, most már — düny- nyögte jókedvűen —, jöhet a csapatkapitány. Azt ígértem, hogy akár egy focicsapat is lehet, vagy nem? F-né halványan elmosolyodott, majd hirtelen felült az ágyban, a férjére nézett és ezt mondta: — Te, Feri, október húszadika van! — (Na és? Felőlem akár július harmincnyolcadika is lehet! Gyere már! De F-né gyorsan kiugrott az ágyból, pongyolát terített magára, kiszaladt és kis idő múlva az egyik megmaradt tortával érkezett vissza. — Jaj, de jó, hogy ezt nem ették meg — örvendezett, akár egy gyerek, és sietve három kis gyertyát nyomott a torta tetejére. Meggyújtotta. — Hát te meg kinek rendezel itt tűzijátékot?! Mit szórakozol, éppen most? — Pszt! — tette ujját a szájára F-né. — Ne kiabálj úgy, mert felébred. Ma korán fektettem le, egész nap nyűgös volt. — Mit?! Ki volt nyűgös?! Mi ez az egész cirkusz?! — Még mindig nem érted? — F-né szépen, vigyázva szeletelte a tortát és a tányérokra helyezte. — Ferike hároméves. És látod, már majdnem megfeledkeztünk róla. Na egyél — vitte oda az egyik szeletet a férjének —, ne utasítsd vissza! Feri bambán fogta a tányért, és mint aki lassan jó- zanodik, most értette meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Nem szólt, csak nézte az asszony bepárásodott szemét, aztán megette a tortát, ugyanezt tette F-né is, miután kis sóhajtással elfújta a három gyertyát. — Úgy — mondta — és most már csakugyan jöhet egy testvérke. Majd megnyugszik — gondolta Feri, ahogy átölelte az asszonyt —, ha meglesz a másik gyerek, elfelejti. F-né azonban egyre többet gondolt a kisfiúra, akit sohasem látott, mégis mindig maga elé képzelt. Annál is inkább, mert nem esett többet teherbe. Hiába járkáltak orvostól orvosig, sőt, még egyszer valamiféle kuruzslóhoz is elsurrantak, a kívánt gyerek nem akart megszületni. — önnek, asszonyom — közölte végül egy orvos a kíméletlen igazságot —, már soha többé nem lehet gyereke. Jobban teszik, ha ebbe szépen belenyugszanak. A doktorok is tévedhetnek — jelentette ki később Feri, nem sok meggyőződéssel, a homlokát ráncolva közben. — Hallottam én már olyat, hogy sokáig nem, aztán egyszerre ikrek. F-né október húszadikát a következő évben is megünnepelte. És vett egy hintalovat, meg két képeskönyvet. — Mennyire örülne a hintalónak — mondta —, és nézd csak, milyen szépek ezek a képek. Az elefánt, a zsiráf, a teve... TTgy meg tudják festeni, mintha csak élnének! Feri egyre gondterheltebb lett. Néha átsurrant az ő agyán is valami lelkifurdalásféle, de inkább azon gondolkozott, hogy az asszonyt kéne elvinni egy jó elmegyógyászhoz. Egyre többet maradozott ki otthonról és „Ferike” ötödik születésnapját már egv másik nő lakásán töltötte. 1956 október végén ezzel a nővel lépte át a határt. F-nének csak egy~pár soros levelet hagyott hátra, melynek az volt a lényege, hogy végre családot szeretne. F-nét ezután két évig kezelték idegösszeroppanással, és amikor felépült, már nem mehetett vissza a munkahelyére. Leszázalékolták és otthoni bedolgozást vállalt egy kátéesznél. Közben minden év október húszadikán megünnepelte Ferike születésnapját, akinek a létezését az idő múlásával már gondolatban sem tette idézőjelbe. Azon a napon boldog volt. Ruhákat, cipőket vásárolt Ferikének, mindig az elképzelt méretre, és amikor a fiú betöltötte a tizennyolcadik évét, megajándékozta egy motorkerékpárral is. — Megérdemelted — mondta —, hiszen kitűnően érettségiztél. Nagyon büszke vagyok rád! Csak arra kérlek, vigyázz mindig magadra, és vezess óvatosan. Annyi karambolról olvas mostanában az ember! A lakásból nagyon ritkán mozdult ki. Barátokat, barátnőket nem tartott, szülei néhány hónap különbséggel meghaltak, még akkortájt, amikor Feri itthon volt. Így csak a munkájával kapcsolatos dolgokat intézte, és sza. bad idejében átadta magát a képzeletének. Mindennap elgondolta, mit csinálhat most Ferike, szinte percre, órára átfutott az agyán fia aznapi programja. Mindig két főre terített, és esténként a másik ágyat is megvetette. Lányos képű, de nagyon szép fiatalemberré serdült az évek folyamán, akiért ugyan bolondultak a nők, de Ferike csak a tanulásnak élt. Akkoriban már negyedéves orvostanhallgató volt. Egyik napon levelet kapott Amerikából volt férjétől, ben. ne színes fénykép. A fotón az erősen megkopaszodott, megöregedett Feri, mellette a felesége és négy kisebb-nagyobb gyerek. A felvétel a lakásban készült, gyertyákkal díszített tortagóliátot ültek körül. A kép hátoldalán nehézkes betűkkel csak ennyi állt: Nekem, látod, sikerült, remélem azóta neked is. Egyébként most éppen Ferike (tőlem balra) születésnapját ünnepeljük: Szeretettel: Feri. F-né döbbenten meredt a képre, a rikítóan színes családi giccsre, amelyen még az a régesrégi arc is idegennek tetszett. És a képen mindenki mosolygott. — Ez nem igazság — suttogta F-né, csontos, gyűrött bőrű kezével görcsösen a képbe kapaszkodva. Nem lehet, hogy neki igen és nekem meg... Körülnézett a szobában, és üresnek látta, amilyennek még sohasem. Szembefordult a nagy állótükörrel, amely árulkodón, szemtelenül kihívón tükrözte felé a valóságot. Egy szürke kontyú, fonnyadtra aszalódott, kopott kis asz- szonyt, akiről messziről ordított a magány. — Nem igazság! — kiáltott fel, és apró darabokra szaggatta, tépte, rágta a képet. — Nem igazság, hogy neki minden, és nekem meg semmi! A szekrényhez rohant, és kirángatta Ferike rendben berakott ruháit, a földre haji- gálta valamennyit, azt is, amelyikben érettségizett. Az. tán a könyvszekrényből szórta oda a könyveket: a vastag anatómiát, az ideggyógyászatot, a szülészetet és a többit. Majd odalökte a magnót, a lemezjátszót, a sífelszerelést. e»»mi! Semmi! Semmi! — kiáltozta, suttogta, : sirta rekedten, aztán ■■iiiiimiá letérdelt a szétszórt tárgyak elé. Másnap a szomszédok vették észre a kiszivárgó gázt: A hírre többen is összeriadtak a folyosón, értesítették a házmestert, de miután hasztalan csengettek, dörömböltek, feltörték az ajtót. P SS K ■ K &= Nincs megállás március közepéig. Négy faluból hordják ide a cefrét meg a törkölyt
