Tolna Megyei Népújság, 1978. február (28. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-26 / 49. szám
a Képújság 1978. február 26, Harminc fakitermelő ember a Paksi Állami Gazdaság vendége hat héten keresztül. Itt szervezett tanfolyamot számukra motorfűrész-kezelésből a Lengyeli Mezőgazdasági Szakmunkás- képző Intézet. Elméletből, gyakorlatból egyaránt sokat kapnak és a március eleji vizsga után betanított munkás oklevelet. A harminc résztvevő közül 12-en állami gazdasági dolgozók Paksról, Hőgyészről, Tamásiból és Pécsről, a többiek pedig termelőszövetkezeti tagok, Dunaföldvártól öcsényig. A gyakorlati rész: fakitermelés és motorszerelés. A famunka természetesen kint az erdőn történik, egy öreg, kivágásra érett akácosban. A szétszedett motorfűrészt a gazdaság hegyesi munkásszállóján tanulmányozzák a másik csoportban, így, két részre osztva a társaságot, mindenkit alapos oktatásban tudnak részesíteni. Suba János, a Paksi Állami Gazdaság erdészeti ágazatvezetője irányítja a tanfolyamot és maga is sok előadást tart. Egyetlen oktató kivételével paksi szakemberek adják a tanfolyam előadóit. Szerelési gyakorlatvezetőt hívtak Hőgyészről Bősz Ferencet, aki egyetlen szerelőmestere a megyében a bonyolult német gyártmányú fűrésznek. Hat hét alatt 270 óra az összes foglalkozás, ennek fele elmélet. Politikai oktatás, munkásvédelem, a motorok működésének elve, fűrészelés-technológia, fa- és faválaszték-ismeret stb. Március 2-án ér véget a tanítás. Az utóbbi időben már egyre többet tartózkodnak a hallgatók az erdőben. Amikor ott jártunk, a szabályos fadöntéstől a célszerű, gazdaságos feldarabolásig mindennel foglalkoztak a csoport tagjai. Tüzet is raktak, mert a favágás, mint téli munka, enélkül elképzelhetetlen. Az egyik leggyakorlottabb állami gazdasági munkás Horváth István kezdte a fűrészelést és átvette tőle a fűrészt Rauth József, a németkéri Haladás Tsz tagja. Suba János erdőmérnök kritizálta a munkát, megmondta, hogy az egyik szép fatörzset nem kellett volna kettévágni, mert szükség van ilyen fára is a gazdaságokban. Minden apró részletet elmagyarázott, úgy mint más alkalmakkor, arra gondolva, hogy mégis csak a legfontosabb ezeknek az embereknek a számára az alapos gyakorlati tudás megszerzése. Hazatérve önállóan kell majd dolgozniuk. Van közöttük öt ács, ők a tanfolyam után univerzális famunkások lesznek. Megkerestük a munkás- szálláson lévő csoportot is. Az oktatóteremben a darabokra szedett fűrész körül ültek, Bősz Ferenc magyarázatára figyelve. Félreeső helyen van Hegyes puszta, de a munkásszállás — alapos felújítás után — otthonos, kellemes. Huszonnégyen itt alszanak hétfőtől péntekig, a többiek bejárnak Németkér- ről és Paksról. Az ebédet odaszállítják nekik a gazdaság központjából, még kávéfőzésre is van lehetőség. Láthatóan jól érzik magukat a zömében fiatal férfiak. Valamennyien megkedvelték már az erdei munkát, de megfelelő képesítés nélkül nem dolgozhattak eddig teljes értékű emberként. Szálkáról testvérpár érkezett: Sepsi Béla huszonegy éves és Sepsi Csaba tizennyolc éves, mindketten a növénytermesztési munkát cserélik fel a fakitermeléssel. Nem véletlen, hogy a Paksi Állami Gazdaságban szervezték az oktatást: 2000 hektár a gazdaság erdeje, az évi termelési érték, hosszabb idő óta, eléri a hétmillió forintot. Ez csaknem egyharmada annak, amit Tolna és Baranya megye állami gazdaságainak erdészetei produkálnak összesen. Paks környékén, a gazdaság területén akác- és nyárfa nevelkedik nagyrészt, de a 18 hektáros csemetekertben található jócskán fenyő, fűz, nyír, éger és platán is. Nagyüzem tehát az a hely, ahol a harminc ember elsajátította a motorfűrész kezelését, meg az ezzel kapcsolatos egyéb tudnivalókat. GEMENCI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KÁROLY Fadöntés, szakszerűen és biztonságosan Horváth István megélezi a fűrészt Tanácskozás: hogyan lehet a legtöbb értéket kivenni a fából Varga Domokos: Krisztin ka — Pár ócska cipő ha volna még! Volt. Két felnőtt, hat gyerek nyűtte a családban a cipőket, ócska mindig akadt. Csak az új cipőkkel voltunk mindig bajban. De újra ő nem is gondolt. <5 mindig csak ócskát kért a Jancsikának, Pistikének, Pirikének, Misikének, Ágikának, Gyurikának. — Jaj, ha tetszene még találni valamit a Pirikének is! Ebben jár iskolába! — mutatott a kislány lábára, a rongyos tutyijára. Mert hozta a gyerekeit is, hogy a nekik szánt nadrágokat, szoknyákat, ingeket, blúzokat, szvettereket, kabátokat, cipőket mindjárt rájuk próbálhassa. Jöttek délután öt-hat óra tájt, és ottmaradtak este kilencig, tízig. Krisztinka — a Mama — ezalatt megállás nélkül beszélt. Mesélte az életét, boldogult kislánykorától fogva, hogy az ő anyjának divatszalonja volt, és őt gyönyörűen öltöztette, polgáriba is járatta, mert ő szép is volt, meg okos is, az anyukája mindig mondta neki: „Krisztinka, téged egy herceg fog elvenni”. De csak egy mentős vette el, egy mentőszolgálatos, az is any- nyit ivott, hogy kidobták, amikor elejtett egy beteget, úgyhogy aztán már csak utcaseprő lett. Az csinált neki hat gyereket. Kit józanon, kit részegen. Van Krisztinkának egy különös, már-már nyerítő nevetése, az ilyen kényesebb témák kísérő zenéjéül. Széthúzza a száját, összehúzza a szemét és hangosan, kissé rekedtesen felvihog. Majd a bal keze hüvelyk- és mutatóujját a szája két csücskéhez nyomja, s onnan kiindulva végigsimítja velük az állát. Ekkor eltűnik arcáról a vigyor, s ő komolyan folytatja. így tett ezúttal is. — Képzelje, Varga úr, még engem szidott. Még meg is vert, amikor megint állapotos lettem. De őt is megverte a Jóisten. Mikor egyszer vért hányt az ura, s kivágták a fél gyomrát, ő még visszaimádkozta az életbe. De mikor megint inni kezdett és megint rosszul lett, már csak azért imádkozott, hogy ne bántsa többet őt és a gyerekeket. Megnyugodva ment el szegény. Szépen megkért, ne haragudjak, hogy olyan rossz férjem volt. Én még sírtam is. Mondtam: te se haragudj, ha vétettem valamit ellened. Ez volt vasárnap délután. Megyek be kedden, ott áll az ágya üresen. Krisztinka mindent elmesél. Csak azt az egyet nem, hogy még kikhez járt. Mert mindenüvé úgy megy — többnyire gyerekestül —, mintha az utolsó szalmaszálba kapaszkodnék. Rájött — lévén csakugyan okos asszony —, hogy mindenki szeret életmentő lenni. Végső menedék. Utolsó szalmaszál. Hadd higgye magáról ki-ki, hogy ő az a jó tündér, aki mindig újra megmenti őket az éh- és a fagyhaláltól. Hittük. Sokáig én is hittem. Úgy jött mindig, úgy esett be az ajtón, mint akinek már jártányi ereje sincsen. Se egy fillérje, se egy falat kenyere, se egy csipet sója. Lassan eszméltem: mindennap máshová esik így be. Többnyire gyerekestül. És ül és ül és beszél és beszél, a gyerekek meg közben ellepik a lakást, mindenhova benyitnak, mindent megnéznek, közlik, hogy szomjasak, közlik, hogy éhesek, közlik, hogy itt nagyon jó, mert meleg van és mindenféle játék, otthon is jó, de itt sokkal jobb. Látogatásuk első órája leginkább a használt ruhák, cipők, összekeresgélésével telt. Mindig hoztak két- három zsákot, biztonság okáért még néhány szatyrot is, azokba rakosgattuk be, amit csak volt szívünk odaadni. A zsákok száját Krisztinka tartotta — ültében és beszéltében —, minden odahozott darabot egy-egy pillantással nyugtázott. Megteltek a zsákok. Krisztinka csak ült és beszélt. A legtöbbet Pistikéről, akit nem hozhat el, mert bénán fekszik odahaza, nem tudja mozgatni, csak a fejét. Gyermekparalízist kapott nyolcéves korában, annak a nyomorultja, és azóta ő ápolja, még tisztába is teszi mindig, mert nem tud beszélni se, nem tud szegény szólni, ha vécézni kell neki. De őt nagyon szereti, és mindig őfelé fordítja a fejét, hogy láthassa, ö le is ül mellé sokszor, úgy nézik egymást, és simogatja az arcát, és Pistike akkor elkezd sírni, csak úgy csurognak a könnyei. Mondták mór sokan, hogy adja intézetbe, miért nem adja be, de hát hogy adhatná oda? A szíve szakadna meg. Ahogy ezt elmondta, abból érezni lehetett, hogy minden szavának megvan a fedezete. Még akkor is, ha tudta — hisz okos asszony —, mire valók ezek a Pis- tike-történetek. Akit ezek sem indítanak meg, annak csakugyan kő van a szíve helyén. Minket is megindítottak. Ahogy megteltek a zsákok, nemcsak az elhozott gyerekeket és őt magát kínáltuk meg ezzel-azzal, hanem Pistikének is küldtünk néhány finamobb falatot. De még akkor sem búcsúzkodtak. Szemmel láthatólag jól érezték magukat. Krisztinkára rá-rájött ugyan a köhögés, de akkor már tudtuk, hogy ki kell nyitni egy kicsit az ablakot. Az asztmája miatt, rohama ne legyen. Mondtam, ne beszéljen annyit, nem tesz jót neki. De azt csak el kéllett még mondania, hogy Pistike bizony nem eszik meg mindent, de hát nem is csoda, ott fekszik egy helyben évek óta, neki már nem olyan a gyomra, mint a mienk. Muszáj is mindig kitalálni, mi az, amit még megenne. ö venne is neki, mindig venne valamit, de ebből a nyugdíjból? Mire telik ebből? Nemigen mondta ki kereken, hogy még pénzt is szeretne, de könnyű volt kitalálnom. Én mondtam ki inkább kereken, mikor kénytelen voltam vele: ne haragudjon, de most végképp nincs pénzem. Nem tudok adni. De ritkán mentek el egy-egy ötvenes vagy százas nélkül. Pedig ha valaki, mi nem hajigáltuk a százasainkat, így is eléggé szorítottak a megélhetés mindennapi, ga- rasos gondjai. Mégis amikor ők beállítottak: odalett a saját szegénységünk. Hozzájuk képest? A sors kegyeltjei voltunk. Szinte szégyenletesen kiváltságosak. Gyerekeink persze más szemmel nézték a dolgot. Az együttérzés bennük is felébredt — mi ezt tartottuk az egészben a legfőbb nyereségnek —, de szégyen vagy félelem? Egy szemernyi sem. Nyugodtan játszottak szegény családot: rakosgatták a ruhákat, s mondogatták közben nagy röhincsélések közepette: „Ez jó lesz a Misikének... ezt majd odaadjuk az Ágikának... nézd, Gyurikám, ez a tied lesz... jaj, ez még biztos felmegy a Jancsikára, próbáld meg, Jancsikám, húzd föl nyugodtan, hogy jó-e... Piriké, hol vagy, Piriké, gyere már, ez a gyönyörű kabát, ez pont rád illik... Na mi van, Jancsika, nem jó? Adjuk inkább a Pistikének?” Nem intettük le őket, ők úgyse igen értették volna meg, hogy igaziból azért életre-halálra megy ez a játék. Itt ez a szerencsétlen asszony a hat gyerekével, köztük egy nyomorékkal, nyugdíjat alig kap, csak árvaellátást, az se olyan sok, de intézetbe nem adja őket, még Pistikét se. Azt akarja, hogy vele legyenek, hogy hallja maga körül a nyüzsgésüket, éjszaka a szu- szogásukat, mert különben mi értelme volna az egésznek. Családról családra hurcolja inkább őket, így any- nyi csak lepottyan innen is, onnan is, hogy abból már kijönnek... Pistikét azért csak oda kellett adnia utóbb. Úgy megnőtt, hogy már nem bírt vele, gyönge volt hozzá, hogy emelgesse. De a többi az ő kenyerén lett emberré, szerzett szakmát, Ágika még érettségit is. Anyjukat persze szégyellik. El nem mennének vele már sehova. Hozzá is inkább csak azért, hogy pum- poljanak tőle egy kis pénzt olykor-olykor. A 670 forintos nyugdíjából? No nem. Krisztinka most is eljár azért ide-oda. Hozzánk is. Egy-egy hétvégi látogatásakor Pirikének a két kis gyerekét is hozza. Mert Piriké elvált, s a két kicsit hetes óvodába adta, lévén a fodrászüzletben váltott műszak. De hogy a szombat-vasárnapja se menjen rá a gyerekekre, anyjának kell mindig értük mennie, velük lennie. És ő megy. És mivel Pirikétől pénzt se igen kap, viszi őket hol erre, hol arra. Inkább a csurranósabb, mint a csöppenősebb helyekre. Ezek még nem szégyellik, hogy ilyen a Mama. Ilyen tarhás. Mennek vele boldogan. Csak őt bántja valami. Pedig mostanában az asztma se gyötri annyira. De múltkor azt kérdi: — Varga úr, mondja, mért muszáj ennek így lenni? — Ezt hogy érti? — Úgy utálom én már ezt a koldulást! Mért nem lehet nekem annyi nyugdíjam, hogy ezt egyszer abbahagyhassam? Annyi szomorúság volt a szemében, hogy összeszorult a szívem. Egyszerre az egész életét megértettem. Nem volt ő soha kolduslélek. A gyerekeiért tanult meg tarhálni. Művészien csinálta, jobban, mint a hivatásosak, de csak muszájból. S most belefáradt. Akkor életre-halálra ment a játék. Most csak arra megy, hogy a lányának több kényelme legyen. Meg több pénze. Hát érdemes?
