Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
a Képújság 1978. január 1, Egy elégedetlen brigád MMAsodik találkoxds ' ii. Két hónap múlva, ünnepek előtt, a főmérnöki iroda bársonyhuzattal bevont foteljaiban. Körtvélyesy Csaba főmérnök fiatalember. Szívélyesen fogad bennünket. — Sok jót hallottam a legutóbbi találkozáskor a tmk- brigádról. Meglátogattam őket, de azok panaszkodnak. Tud erről valamit a főmérnök elvtárs? — Igen. Ismerem a problémájukat. Sajnos nem tudok jelenleg megoldást erre. — Szeretném, ha lejönne hozzájuk, és esetleg válaszolna kérdéseikre. — Menjenek nyugodtan. Igazat fognak mondani. Ismét a brigádnál. Hamar együtt a társaság. Végh István brigádvezető mondja: Termelési értekezleten is felvetettük, hogy milyen rossz körülmények között dolgozunk. Sajnos érdemleges választ idáig nem mondtak. Csendélet marógéppel Közben megérkezett Szabó Vilmos üzemvezető. Ö már többet tud a tervekről is. „Körülbelül 1980-ra várható, hogy új műhelyt kapunk.” — ígérni azt tudnak — jegyzi meg Dudás Mihály csoportvezető. Négy éve csak ezért „tapossuk” a főnökséget. Komoly, korszerű gépekkel dolgozunk a műhelyekben. De ma már ilyen gépekkel, amelyek a tmk- nak vannak, nem lehet pontos alkatrészeket esztergálni, hiszen a mi gépeink a legrosszabbak. — Az a szerencse, hogy jó ez a kollektíva. Bártfay Géza 15, Végh István 13, Márkus György 12, Csontos Pál 13 éve dolgozik itt — mondja az egyik munkás. — De a többiek is 5—10 éve, hogy itt dolgoznak. Azt nem mondhatja senki, hogy mi vándormadarak lennénk. — A pénz? — kérdezem. — Azzal nincs problémánk — mondják szinte kórusban. — Anyagilag megbecsülnek bennünket, a helyi főnökséggel is jó viszonyban vagyunk — válaszolják. Szó sincs arról, hogy egy csoport hőbörgő ember reklamál vélt igazáért, vagy valamilyen sérelmekért. Az újítások intézése is gyengécske a vállalatnál. Ezért is jogos a panasz a brigád részéről. Egy újításukat még 1976-ban adták be a vasalógépek fűtőberendezésének átalakítására. Ottlétünkkor döntöttek felőle. Elfogadták és 7500 forint díjat állapítottak meg a brigád részére. A megtakarítás minimum 150 ezer forint. Az első találkozáskor említette Csontos Pál másik újításukat, ezt december 21-én fogadták el négyezer forintos díjazással. Ezenkívül az öntőgépre bőrtovábbítót terveztek, ezért 1500, Sólyom István csőszerelő pedig balesetvédelmi újítást adott be, ezért 3000 forint díjazásban részesült. Tehát lassan a brigád problémái egyenesbe kerülnek. Csak hát a felszereltség és a helyhiány tovább szorítja őket. — Most már érezzük, hogy nem tudunk lépést tartani az üzemmel. Ez a legfőbb bajunk. Azok a munkások, akik teljesítményben dolgoznak, nem törődnek azzal, hogy nekünk milyen problémánk van, ők dolgozni akarnak minél gyorsabban — mondja a brigádveZető. Ismét a főmérnöknél. — Sok helyen elfogadnának egy ilyen ügyes kezű brigádot — mondom. — Igen. Érezzük ezt mi is. Nagy szükség van rájuk. — Problémáikat mikor oldják meg? — Sajnos csak 1980-ban lesz erre pénzünk. Addig csak annyit mondhatok, hogy türelemmel várjanak. A vállalat 1972-ben 117 milliót termelt, most pedig 240-et. A tmk-műhely akkor is Lötyög ezen az esztergán már minden így nézett ki, csak az emberek lettek többen. Három éve a konfekciócsarnok, idén pedig a kikészítőüzem épült. Többre nem jutott. De kellene még a labdaüzemet, a szennyvíztelepet és sok egyéb dolgot csinálni. Sajnos nem megy. Ezért történik a fejlesztés saját kivitelezésben, ez olcsóbb. Egy brigád háborog. Hogy is mondták a munkások? — Értjük mi a problémát, de azért ránk is gondolhatnának néha? Vajon hány helyen járnak hasonló cipőben. Fejlődik az üzem, de a kiszolgáló személyzet, a tmk-sok elégedjenek meg az ígéretekkel? Pedig egyre több és korszerűbb gép kerül a műhelyekbe és ezeket csak tervszerű megelőző karbantartással lehet életben tartani. HAZAFI JÖZSEF Lapok egy izgalmas élet könyvéből A Direktor mindent tudni akar Az adó Cauxtól nem mesz- sze, a La Taupiniére („Vakondtúrás”) dombon, egy egyedülálló házban működött. „Szonya” építette, s több mint kétezer kilométeres távolságot hidalt át. A semleges Svájcból, ahol a szovjet hírszerzők fontos csoportja működött, a hitlerista Németország ellen irányítva tevékenységét, indultak a hírek, értesülések a Nagy Földre, a Szovjetunióba. Internacionalisták egész csoportja tevékenykedett itt: magyarok, németek, svájciak, angolok, hogy a láthatatlan fronton segítsék a Szovjetuniót az emberiség ellensége, a hitleri fasizmus ellen. Az adót — most tudtuk meg a Berlinben megjelent, s az NDK határain túl nem kis szenzációt keltő könyvéből — Ruth Werner működtette. Egy német kommunista asz- szony: 1907. májusában Berlinben született, 19 éves kora óta Németország Kommunista Pártjának tagja volt. A Vörös Hadsereg katonai felderítő szolgálatának munkatársa 1933 nyarán lett. A KONSPIRÁCIÓ SZABÁLYAI Akkoriban Radó Sándor — ő már korábban közreadta emlékiratait, a „Dóra jelenti” természetesen az NDK- ban is megjelent fordításban — csak annyit tudott róla, hogy „Szonya” minden bizonnyal „a Központ megbízható embere, és kellő tapasztalattal rendelkezik”. Radó: „Együttműködésünk idején sokáig vajmi keveset tudtam Szonyáról. Nem tudtam, hol lakik, kik a munkatársai, milyen információkat gyűjt. A konspiráció szabályai megtiltották, hogy erről érdeklődjem, neki pedig, hogy erről beszéljen.” A felderítő hivatás szabályai még azután is sokáig érvényesek, hogy a felderítő szolgálaton kívüli állományba kerül. Radó Sándor könyvében még öt esztendővel ezelőtt sem mondhatta el, hogy Szonyáról már sok mindent megtudott időközben. Még azt sem árulhatta el, hogy a bátor szovjet felderítőnő, akivel anak idején Svájcban együtt dolgozott, Ruth Werner berlini írónővel azonos. S hogy a Dóra jelenti megjelenése előtt már kétszer is találkoztak. Amint most Ruth Werner írja, először Berlinben, később Budapesten. HELYREÁLLT A KAPCSOLAT Első találkozásukkor a körülmények természetesen cseppet sem voltak ilyen barátságosak. 1939 végén történt Genfben, hogy valaki átutazóban, a Radóék házának kapujában lévő postaládába levelet dobott be, amelyben — természetesen nem nyílt szöveggel — értesítette, hogy a közeli napokban a központ megbízottja révén helyreáll a kapcsolat, amely a háború kitörése után Radó és Moszkva között megszakadt. Ruth Werner most elmondja: Radó, akinek ő egyébként az „Albert” fedőnevet adta, meglehetősen bizalmatlanul fogadta őt, s ő is sokáig töprengett az együttműködés módján és formáján. A központ utasítása, amelyben megadták a másik munkatárs pontos nevét és lakcímét, s megparancsolták, hogy előzetes értesítés után személyesen keresse fel őt, teljesen szokatlannak számított a szigorú konspirációra épülő munkában. A központ által feltett kérdések, amelyeket aztán Szonya személyesen tett fel „Al- bert”-nek, Radó számára túlságosan is részletekbe menőeknek tűntek. Moszkva tudni akarta, hogy egyáltalán működik-e még az iroda, amellyel az összeköttetés megszakadt. Anyagi természetű kérdések is érdekelték a Direktort: a háború kitörése nemcsak a kapcsolatot szakította meg, hanem lehetetlenné tette azt is, hogy külföldről, például A ngliá- ból az addig szokásos módon átutalják a működéshez elengedhetetlenül szükséges összegeket Genfbe Radónak, valamint Cauxba Szonyának. Különösen kényesnek tűntek azok a kérdések, amelyek a központ és Radóék közötti kapcsolat helyreállításával voltak kapcsolatban. Szonyának ugyanis nem volt felhatalmazása rá, hogy felajánlja adóját a csoport híreinek továbbítására, Radó viszont meglehetősen bizalmatlanul fogadta azokat a kérdéseket, amelyek híreinek továbbítási lehetőségeit célozták. A szovjet felderítés fontos munkatársaként dolgozó magyar földrajztudós, aki egyébként Szonyára „egy kissé szétszórt tudós benyomását keltette”, nem szerette, ha őt faggatják, s inkább ő akarta faggatni látogatóját. A bizalmatlanság azonban nemsokára eloszlott. Tulajdonképpen megsértették a konspiráció szabályait, amikor kettőjük megbeszélései alapján döntöttek el egy sor kérdést, de hosszú megfontolás után abból indultak ki, hogy a rendkívüli helyzet rendkívüli döntéseket követel. S ezért cselekedett úgy a központ, ahogy tette: a háború kitörése után sürgőssé vált a kapcsolat helyreállítása, de az a valóban biztos módon — éppen a háborús viszonyok miatt — olyan sokáig tartott volna, hogy addig nem várhattak. HÍREK A ZSEBLÁMPÁBAN A találkozó légköréhez jótékonyan járult hozzá Lene asszony, Radó felesége, aki mint Ruth, szintén Németországból származott. Ö — legalábbis amennyire a konspiráció megengedte — közlékenyebb volt, tréfakedvelő és temperamentumos. A két német kommunista asz- szony között azonnal a ro- konszenv láthatatlan szálai szövődtek. A látogatás eredményeként 1940 elején helyreállt a kapcsolat a központ és Radó között. Szonya rádiója rendkívül sokat működött, s ez — mert a háború miatt mindenféle amatőr rádiózást megtiltottak, tehát a munka veszélyesebbé vált — nagy kockázatot rejtett magában. Albert hírei azonban olyan fontosnak bizonyultak, hogy a központ parancsot adott ennek vállalására is, s Szonya, akinek pedig akkor már két kicsi gyerekről is kellett gondoskodnia, habozás nélkül vállalta ezt is. Nehézséget okozott, hogy Radó a híreket Genfben gyűjtötte, az adó azonban Cauxban működött. Az út mintegy három órát vett igénybe. Szonya egyik segítőtársa és mostani férje, az angol származású Len találta ki, hogy egy zseblámpában készítsenek rejtekhelyei az üzeneteknek. Meglehetősen egyszerűen oldották meg a dolgot. Az egyik elemet kivették, az égőt kicserélték olyanra, ami egy elemmel is működött, annyi ólmot tettek a kivett elem helyére, hogy a súly egyezzék, és aztán a fennmaradt üregbe rejtették a selyempapírra írt üzeneteket. Mivel a • hitleristák követelésére a svájci kormány elrendelte a semleges országban is az elsötétítést, s mindenki használt zseblámpát, a zseblámpa nem volt feltűnő. HONDÜRASI ÚTLEVÉLLEL Időközben veszélyfelhők tornyosultak Len feje felett. Hermannt, Szonya egyik munkatársát a svájci hatóságok letartóztatták. A ztán Olló, aki pedig valósággal Szonyáék családjához tartozott, (annakidején még gyerekkorában Ruthot gondozta, s most az ő két kis gyerekére vigyázott), házi perpatvar nyomán feljelentéssel fenyegetőzött. Az a hondu- rasi útlevél, amellyel a központ — jobb híján ellátta — munkatársnőjét, sem adott túlságosan nagy biztonságot.. A szomszédban egy katonai alakulat táborozott, s ez sem tette kényelmessé a helyzetet. Végül Szonya elhatározta, hogy Genfbe költözik. Ezt mindenekelőtt az tette szükségessé, hogy Albert egyre több munkát adott a rádióadónak, s a Genf és Caux közötti szüntelen utazgatásnak véget akartak vetni. Genfbe Szonya és Len már mint férj és feleség költözött. Névházasságról volt szó: a központ, amely nem tudott Szonyának a hondu- rasi útlevélnél — Ruth Werner egy szót sem tudott „hazája” nyelvén — jobb papírokat biztosítani, ezzel elérte, hogy munkatársnője kifogástalan, valódi iratokkal rendelkező angol állampolgárrá váljék. Jóllehet papírházasságról volt szó, s nem volt pénzük fényes esküvőre, az ünnepélyes keretek nem maradtak el. A Vörös Hadsereg napján, február 23-án mentek az anyakönyvvezetőhöz. Az ünnepi ebéd palacsintából állt. Eredetileg Szonyának a Direktor szándéka szerint „Jim”-mel, vagyis ugyancsak a csoporthoz tartozó Allen Fooreval kellett volna összeházasodnia. Ö is agglegény volt, de az utolsó pillanatban húzódozni kezdett, valamiféle spanyolországi intim kötelezettségéről beszélt. így maradt Len, aki azonban hét évvel fiatalabb volt a menyasszonynál, s ezért számolnia kellett a szomszédok csípős megjegyzéseivel. A szóbeszéddel azonban nem törődtek, s Ruth és Len ma is együtt él, a központ által elrendelt névházasságból igazi szerelem lett. Foore viszont később áruló lett, 1947-ben megjelentetett „A kémek kézikönyve” című munkájával kiváló szolgálatot tett a hidegháború kibontakozása idején a nyugati hírszerző szolgálatoknak. RADIÓSISKOLA GENFBEN Géniből működött tovább tehát az adó, ami Albert és a központ közötti összeköttetést biztosította. Még a „Vakondtúráson” Szonya Lent és Jimet is kiképezte rádiósoknak. Most hárman hozzáláttak, hogy Edmund Hamelt és feleségét, Olgát, egy kis genfi rádiókereskedés tulajdonosait kiképezzék rádiósokká. Olgát kiképzőnője mélyfekete szemű szépségnek látta, s úgy emlékezik vissza rá, hogy sokkal szorgalmasabban tanulta a rádiózást, mint a férje. Amikor Í940 végén, a központ utasítására, Szonya áttelepült Angliába, Hamelék már önállóan képesek voltak a munka elvégzésére, amit bátran folytattak egészen letartóztatásukig. Vagyis 1943 októberéig, amikoris a svájci elhárítás nyomukra jutott. Dehát ez már nem Ruth Werner visszaemlékezéseihez tartozik, ezt Radó Sándor mondta el, s Hamelék- ről jócskán szó esik majd a Dóra jelenti filmváltozatában is, amelyet mostanában forgatnak. Szonyának oroszlánrésze volt abban, hogy a Radó- csoportnak helyreállt a háború kitörésekor megszakadt összeköttetése a központtal, s még mielőtt a hitleristák megtámadták a Szovjetuniót, két adó-vevő és három kiképzett rádiótávirász állt a rendelkezésére. Szonya maga Oxfordban hallotta a rablótámadás hírét. Adója akkor már ott működött. De ez már új fejezete életének, és az arról írt izgalmas könyvének is. PINTÉR ISTVÁN Lakályos kis étkező a műhelysarokban Dudás Mihály: ígérni azt tudnak
