Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
1978. január 1. Képújság 5 Gyermekek bársonyszékekben Ezen a helyen hétköznapjaink ma már szinte természetes jelenségéről akarunk említést tenni. Nem többről és nem kevesebbről, mint a . gyerekék, a fiatalok színházba járásáról. Természetes már, hogy ők is ott ülnek a színházi bársonyszékekben és egyre többen. Többen, mint valaha is tehették ezt a mai felnőttek. Anélkül, hogy rózsaszín ön- bámulattal lágyulnánk el ettől, mondjuk róla: ez költészet és történelem egyszerre. A tárgyilagos, szenvedélytől mentes statisztikai adatok szerint a hetvenes évektől kezdve rohamosan növekedett a színházba járó gyermekek, fiatalok száma. Amíg az utolsó öt esztendőben összességében 13 százalékkal több nézőt fogadtak színházaink, addig 50 százalékkal több gyermeket és ifjút. 1976-ban Magyarország színházai 3360 ifjúsági előadást tartottak, s ezeken 1,7 millió néző tapsolt: az év összes látogatójának több mint egyharmada. A legszembetűnőbb a gvermekek nagy rajongása. Szociográfiai, művelődéskutató tanulmány tudna csak pontos választ adni arra a kérdésre: mily okok vonulnak a jelenség folyamatában? Miért van ez így? Az Állami Ifjúsági Bizottság, az ifjúságpolitika állami letéteményese, nemrég a gyermekek és fiatalok színházba járásának ügyével foglalkozva dicsérte a színházak ifjúságra is tekintő műsorpolitikáját és külön elismeréssel szólt — néhány pesti színház mellett — a kecskeméti, a békéscsabai és a pécsi színházak törekvéseiről. Aligha véletlen, hogy míg az ország összes színházi bérletének 34 százaléka volt 1976-ban ifjúsági bérlet, a megyei színházaknál az ifjúsági bérletes arány 46 százalékos. És e törekvő színházak annál nagyobb elismerést érdemelnek, mert tudjuk, hogy a finanszírozási rendszer egyáltalán nem ösztönöz gyermek- és ifjúsági darabok bemutatására. Az egyik ok tehát a színházi lehetőségek növekedése. A másik nyilvánvalóan, hogy az Állami Ifjúsági Bizottság, a Kulturális Minisztérium kedvezményes bérleteket, színházjegy-utalványokat ad a gyermekeknek és fiataloknak. S megannyi egymásba szőtt oka van még annak, hogy az ifjú nemzedék színházhódoló lehetett és lett Magyarországon. Űgyany- nyira, hog” az igények-e téren is túlszárnyalják az eddig nyújtott lehetőségeket. Ültessünk hát még több gyermeket a színházi bársonyszékekbe ! Legyen olyan a finanszírozási rendszer, hogy legyen érdemes minden színházban speciális gyermek- és ifjúsági előadást tartani, de arról se feledkezzünk el, hogy a felnőtteknek szánt klasszikus és modern darabok előadásain is helyük van a fiataloknak éppoly kedvezményekkel, mint a csak nekik szóló bemutatókon! Nem ártana úgy formálni a szerzői jogdíjrendszeren sem, hogy minél több gyermek- és ifjúsági darab születne. Miért ne kaphatnának külön meghívást ilyen feladatra legnevesebb íróink? Minderről szó esett az Állami Ifjúsági Bizottság már idézett ülésén. Néha túl sokszor emlegetjük gazdasági eredményeinket, amelyek természetesen első helyre valók, mert minden jóhoz és széphez anyagi alapozás szükséges. De végül is, miért ne tűnődjünk el oly dolgokon, minthogy gyermekeink és leányaink egész serege lett színházba járó ember? Szebb életű, jobb ember. SOLTÉSZ ISTVÁN Mire szoktatunk? Olyan helyen lakom, ahol ha akarom, ha nem, közel fél éven keresztül figyelhetem nem is annyira szórakozási kultúránk, mint inkább megrögzött rossz szokásaink átöröklő- désének megnyilvánulásait. Lakásom ablaka egy vendéglőnek olyan kerthelyiségére néz, amely főként fiatalok találkozóhelye. Sokszor azoké a fiataloké is, akiknek késő esti itt-tartózkodását, kiszolgálását félreérthetetlen célú és szigorú rendelet tiltja. Illetve, tiltaná, ha komolyan vehetnénk a rendeletet. A vendéglátás szolgáltatás és nem hatóság. Az akeele- ráció pedig megtévesztő dolog. Ma, némely tizenéves nyugodtan besorakozhat testi fejlettsége révén a huszonévesek közé. Ráadásul a mai. tizenévesek is telítettek azzal az ősi kamaszvággyal, hogy felnőttnek látsszanak. Egyebek között ezért nem tudok követ dobni azokra a vendéglátóipariakra, akik az italmegrendelések mellé nem kérik a személyazonossági igazolványokat és elmulasztják távozásra szólítani az alkalmi gaudiumoktól hangos társaságok 15—16—17 éves tagjait az esti órákban. Jut azonban eszembe, hogy évekkel ezelőtt rendszeresen járták az úgynevezett ifjúsági őrjáratok tagjai a fiatalok által különösen kedvelt szórakozóhelyeket. Az őrjárat tagjai között voltak KISZ-munkát végző kortársak, pedagógusok és voltak hatósági emberek is. Döntően ezek személye garantálta az akciók sikerét, zárta ki ugyanakkor az ökölvívóállásban kitörő „kinek, mi köze hozzá”? reakciókat. Ez megnyugtató volt, mert nagyon is sok a közünk ahhoz, hogy milyen szabadidő-eltöltési, szórakozási szokásokat vesznek fel a fiatalok. Hiszen, ami gyermek- és ifjúkorban rögzül, abból lesznek a későbbi megcsontosodások. Ez utóbbi lehetőségétől pedig nyugodtan fájhat kollektiven a fejünk, mert az emberhez méltó élet valódi örömeinek igényléséből és élvezetéből zárják ki a nyomukba lépőket a megcsontosodott rossz szokások. Például az okos mérsékletességet alkoholizmusba fojtó vedelés... Nem, egyáltalán nem mindegy, hogy mire szoktatunk, amiként az sem mindegy, milyen a modell, amivel szolgálni tudunk. E ponton más is eszembe kell, hogy jusson. Az nevezetesen, hogy több, megyei vezető szervünk évek óta sürgeti a szeszmentes ifjúsági szórakozóhelyek számának gyarapítását. Nem kisebb céllal, mint azzal, hogy a jövő nemzedékének tagjai a szülők nemzedékének tagjainál eleve értelmesebben tanulják meg felhasználni a szocialista társadalom nyújtotta anyagi lehetőségeket. A sürgetés ma is aktuális. Merem mondani, most aktuális csak igazán, amikor a korábbinál együtthatóbb, társadalmibb szélességű harc nyit új frontokat ijesztő — és sajnos fiataljainkra sem hatástalan — ivási szokásaink ellen. Messze jutottam a vendéglátás szórakozóhelyeinek látogatására jobb és megfelelőbb irányítás híján szoruló fiataloktól? Az olvasó, ha vállalja a továbbgondolást, még messzebbre juthat. És kell is, hogy jusson! LÁSZLÓ IBOLYA A siralmasan rossz állapotban lévő szálláson fagyosko- dik a brigád. Nem gyújtották be az olajkályhát, hiszen éppen csak bejöttek és máris mennek brigádmunkára Ka- pospula és Attala községekbe. Kéményseprők munkakezdésének vagyunk szem- és fültanúi. Szita Lajos, a ki- rendeltség vezetője, a brigád parancsnoka, a művezető. Kiteríti az asztalra a könyveket, s nézi-nézi, ki hol járt tegnap, ffieg azelőtt, pontosan vezetik-e a könyvet. A könyv után következik a szokásos munkavédelmi oktatás: „Kutya elől nem futunk, ha valaki nem akar kotratni, beszéljük rá, várjunk, ha a Mari néni a boltba ment, a tetőre vigyázzunk, sok helyen szabálytalan a kémény építése, a régi házak padlás- följáróinál óvatosak vagyunk, szeszt nem iszunk, a kémény körüli rendetlenséget mondjuk meg a gazdának, együtt indulunk, Attalán, a községi tanácsánál találkozunk délben. Akinek motorja van, azzal megy, Gyenei József beül a Zsiguliba.” Az évtizedes dombóvári kéményseprőbázist — a valamikori mester házatáját — a lebontás fenyegeti, hiszen do- básnyira van az épülő művelődési ház, az udvaron pedöntött kerítést, és így jutunk a járművekhez, a ház elé. Indul a brigád: Szita Zoltán, a művezető fia és Gyenei József új Ladával, a művezető pörrögő Simsonnal, Messinger József Babettával, Fábrics Tibor Simsonnal, Buzsáki Lajos Rigával, Orbán Tibor Simsonnal, Halász Károly Rigával. Szép konvoj a kéményseprőké: elöl a művezető, utána a többiek, libasorban, fekete-libasorban. Végül az igazgató meg a műszaki vezető autóval, és mi zárjuk le a sort. Ez tulajdonképpen nem a legszerencsésebb dolog, mert mire Kapospula községbe érünk, a brigád szétszóródik: fele itt marad a községben, a többiek Attala községet száll- ják meg. Egy könyv jut minden kéményseprőnek. Egy- egy könyvben száz ház, a száz házat negyedévenként fel kell keresni. Most az év utolsó seprését végzik. Karácsony előtt vagyunk, újévet köszönteni tehát nem szükséges, annál inkább jó munkát végezni. Kiállunk a kocsiút közepére, onnan figyeljük a brigád munkáját. Nyolc-tíz percenként látjuk amint egy-egy kéményből magasabban száll a füst-korom, néha látunk kefét is kiugorni a kéményből. Amint kijön a mester a dig elkészült már a betonvályú, amely magába zárja a fűtő-, meg a melegvízcsövet. „Táncolunk” a jeges földkupacon, átugrunk néhány téglahalmot, kikerüljük a leháztól, utána jön a gazda. A másik háznál már nyitott kapu várja őket. Folyamatos, gyors a munka. És szakszerű is. A műszaki vezető, Mészáros László eg>ik-másik háznál emberét felkíséri a padlásra, ellátogat az olajkályha- javítókhoz is. Hiszen néhány év óta a tüzeléstechnika is hozzájuk tartozik, itt Attala községben például minden közintézmény és a termelő- szövetkezet olajtüzelésű berendezéseit rendszeresen gondozzák, azaz havonta ellenőrzik működőképességüket. A magányos kéményseprő kiment a divatból. Kisautóbusz szállítja őket egy-egy ilyen nagy brigádmunkára, most azonban rossz a kisbusz, és így elővette mindenki a kismotort. Napközben nem ülnek le melegedni. Délben a tanácsnál bekapják A termelőszövetkezet olajkályháját tisztítja Buzsáki Lajos a kis ebédet, és aztán kezdik elölről, azaz folytatják, hiszen a Tolna megyei Kéményseprő, Tüzeléstechnikai és Szolgáltató Vállalatnak — ötven kéményseprőnek — egy évben összesen 178 000 kéményt kell rendszeresen tisztítani és 1 200 000 forint értékű olaj kályhaszervizt végezni. PÁLKOVACS JENŐ GOTTVALD KAROLY Köszönjük a munkát Szita Lajos művezető a könyveket ellenőrzi Munkában Kapospulán az új utcában Szita Zoltán és Gyenei József elcsomagolja a szerszámot A padláson Orbán Tibor
