Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
IO rífePÚJSÁG Ralph Wiener : Üzleti kapcsolatok Brüsselmann vezérigazgató felesége felemelte a telefon- kagylót és egy számot tárcsázott. — Ingrid Bauer — hallatszott egy fiatal női hang. — Bocsásson meg, kisasz- szony — mondta Brüssel- mann-né asszony. — ön ugyebár a „Központi Mező- gazdasági Gépalkatrész Ellátó Vállalat”-nál dolgozik? — Téved. Ez a Központi Modellház. — Bocsánatot kérek. Brüsselmann-né asszony sóhajtott és egy másik számot tárcsázott. — Monika Weber beszél — hallatszott egy ifjú hölgy hangja a kagylóban. — Mondja - kérem, maga ugye a „Mészkőbányák” egyesülés alkalmazottja? — Uramisten, honnan szedi ezt? Az operaház magánénekesnője vagyok! — Pardon, nyilván eltévesztettem a számot — mondta Brüsselmann-né és egy újabb számot tárcsázott. — Halló — csendült egy ifjú hang a hallgatóban. — Erika Sachsenring beszél. — Mondja, kedves kisasz- szony, maga a „Portlandce- ment” cég megbízottja? — N-nem — dünnyögte Saschsenring kisasszony — én manöken vagyok... Ki beszél ? — Bocsánat, tévedés. — Kiknek telefonálgatsz folyton? — kérdezte Brüssel - mann-nétól csodálkozva a barátnője, és felkelt a pam- lagról. — A férjem üzletbarátainak — válaszolt Brüsselmann-né savanyú ábrázattal, és becsukta férje noteszát, amelyet az reggel otthon felejtett. Fordította: Gellért György Női akt Iványi Grünwald Béla rajza 1978. január 15. GaJgóczí Erzsébet ; llliM cukrászda tragédiája ..v-f-i J. gyilkossága és ön- m gyilkossága óta a „Neptunusz” forgalma S&ia ugrásszerűen főilendült. Elsősorban természetesen szerelmespárok keresték föl, s húsz forintot, néha még több borravalót ígértek a pincérnek, ha szabaddá teszi számukra azt a bizonyos asztalkát. — De legfeljebb fél órára — súgta a pincér, miután ügyetlenül eltűntette a papírpénzt, mintha náthás zsebkendőt gyűrne a zsebébe. Odasietett a bal kettes asztalhoz, diszkrét párbeszéd, s az ott üldögélő szerelmespár engedelmesen szedelőzködni kezdett. A boldog utódok félóra múlva természetesen ugyanerre a sorsra ítéltettek. Az asztal fölött figyelmeztető táblácska lógott, mint a vasúti étkezőkocsikban: „Fogyasztási idő 30 perc!” — de csak a pincér számára láthatóan. Órabérben árulta az* asztalt, mint a saját tulajdonát, mint valami elfogyha- tatlan mennyiségű perecet. Éveken át nem tett zsebre annyi borravalót, mint szegény megboldogult S. J. jóvoltából. A „Neptunusz” egyébként szűk, elhanyagolt cukrászda volt, olyan száraz és hangulattalan, hogy még lezülleni se tudott. A végleges becsu- kástól az mentette meg, hogy két egyetem között éktelenkedett, s a diákok vizsgák előtt idejártak tanulni, akár egy lakatlan szigetre. De évek óta nem fordítottak egy fillért sem a tatarozására, csinosítására. Bármelyik percben várható volt, hogy szét-í mállik az egész helyiség, mint valami öreg múmia. Amikor az esetnek, néhány szemfüles riporter útján híre szaladt, a kis cukrászdát el- özönlötték az egyszerű emberek, akik annyira szeretik a különlegességet, a bátorságot és a vért, mindent, amit csak álmukban mernek elkövetni. S ekkor összeültek az illetékesek, s elhatározták, hogy „élére állnak” a megindult folyamatnak, s a forgalmat tervszerűen fogják továbbfejleszteni. Kihasználják a konjunktúrát. A cukrászdát átalakítják, hozzákapcsolják a szomszédos húsboltot — a háziasszonyok fél kilométerrel odébb fs beszerezhetik a combot és a parizert — és kék csempével fogják beburkolni a falakat. Természetesen zongorát is kap a vendéglátóipari egység, sovány, hosszú hajú, szomorú zongoristával, és fölkérnek egy zeneszerzőt — lehetőleg Kossuth-díjast —, hogy komponáljon egy hangulatos, fülbe mászó táncdalt, a szegény, boldogtalan szerelmesekről, akik ebben a cukrászdában fejezték be fiatal életüket. Hogy tulajdonképpen mi történt, nem tudta senki. Akkor délután három órakor, bejött egy magas, hihetetlenül sovány, jólöltözött fiatalember a „Neptunuszba”, amely szokás szerint teljesen üres volt, leült a bal kettes asztalhoz — szemben a kijárattal — és konyakot rendelt. A pincér álmosan és rosszkedvűen szolgálta ki. Április volt, felhős, tompa idő, az embernek mindenszentek! sírok jutottak az eszébe. A fiú visszaküldte a pincért, és kért egy szódavizet is. Eléggé ingerült volt a hangja: „Maguknál nem szokás kísérőt adni az italhoz?” A pincér egy árnyalattal rosszkedvűében és lúdtalpasabban kivitte a szódavizet is, aztán visz- szakönyökölt a pultra, keresztrejtvényt fejteni. Sehogy sem akart kijönni a tej fokmérőjének a neve. A sánta pénztárosnő számolt, minden szabad idejét arra fordította, hogy összeadja a bevételt és megszámolja a pénzt, mert betegesen félt attól, hogy elszámolja magát. — Meglátjátok, egyszer száz forint hiányom lesz! — suttogta vészjóslóan. A kövér, nagyon csúnya kávéfőző lány, akit csak óriási protekcióval vettek föl a vendéglátóiparba, s örültek, hogy van egy „Neptunusz”, ahol eldughatják, csillogó bárpultról és toronymagas bárszékekről ábrándozott, ahonnan khaki-nadrágos élsportolók és filmszínészek ostromolják epekedve. A valószínűtlen sovány vendég, akiről’közben mindenki megfeledkezett, még egy konyakot kért. Míg a pincér az asztalához csoszogott, ő felhívott egy telefonszámot, nem szólt bele semmit, csak hallgatta néhány pillanatig, aztán visz- szament a helyére. Mint* a nyomozás később kiderítette, a pontos időt hívta föl. Jó tíz perc múlva egy csinoska, jelentéktelen nő lépett a cukrászdába, s a fiú asztalához ült le. A fiú az ő számára is rendelt konyakot. Aztán beszélgettek. Hogy miről, nem hallatszott a pultig, de a mozdulatokból nem észlelt a személyzet semmi gyanúsat, nem volt köztük vita, indulatkitörés, fenyegetés. Olyanok voltak, mint a többi szerelmespár. akiknek nincs hova menniük, s elrothad a hátuk a presszókban. Egyszerre pokoli dörrenés hallatszott, pillanatokig föl sem fogták, honnan jön a hang, és mitől eredhet —, aztán eldördült a második lövés is. Azt még látták, hogy a fiú pisztolyt fogó keze a homlokáról lassan az asztalra hanyatlik, aztán a pisztoly lecsúszott az asztalról, még füstölgött a csöve. elefon, rendőrség, men- tők, a nő halott volt már, de a fiúnak még vert a szíve, amikor elszáguldott a mentőkocsi. A rendőrtiszt fölvette a jegyzőkönyvet, s már ő is menni készült, amikor a pincér, akit már percek óta ugyanaz az aggodalom szorongatott, félszegen elébe állt: — Bocsánat... kapitány úr... három konyakot fogyasztott a megboldogult... Más körülmények között nem hiszem, hogy fizetés nélkül távozott volna. Úriembernek látszott. A rendőr megnyugtatta, hogy a kárt természetesen megtérítik. Aztán távozásra szólított föl mindenkit, és a cukrászdát bezárták. De csak másnap reggelig. Másnap nyitáskor már olyan tömeg tolongott a járdán, mintha a cukrászda búcsújáróhely lenne, ők pedig hívő zarándokok. A pincért ostromolták a részletek felől, már akik egyáltalán asztalhoz jutottak; az állóvendégek kénytelenek voltak beérni a sánta pénztárosnő és a kövér kávéfőző lány felvilágosításával. A pénztárosnő a nap folyamán háromszor is mellészámolt — szerencsére, mindháromszor a maga javára —, a kávéfőző lány ragyogott és a pincér mesélt. A nyúlfarknyi történet természetesen bővült, alakult, úgy változtatta formáit, körvonalait, ahogy az igények nőttek iránta. A pincér idővel beleszőtte a napilapokban olvasott adatokat; tudni vélte, hogy a rejtélyes S. J. a Somogyi János nevet takarja, amit azért nem hoznak nyilvánosságra, mert a pisztolyra nagyon is törvényes úton. tett szert; hogy soha nem volt viszonyuk, sőt, négy éve nem is látták egymást, négy év után itt találkoztak először a Neptunuszban. Két hét múlva Somogyi urat’ — a gyilkost — törzsvendéggé léptette elő, egy hónap múlva már csak úgy emlegette: Szegény, Jancsi barátom, úgy szerette ezt a Hannát, ahogy manapság már nem is divkt szeretni. Egyszer behozta hozzám, hogy megmutassa; Neked jó szemed van, öregem, pincér vagy, te ránézel egy vendégre és megmondod, / mi van a veséjében, mit szólsz hozzá, mi a véleményed? Én csak a fejemet csóváltam: Nem lesz ennek jó vége. Jancsikám... Nem tudnám megmondani, miért, de éreztem, hogy rossz vége lesz ennek... S közben 20—30—50 forintért árulta a bal kettes asztalkát. És akkor a pincért behívták a Központba. Az igazgató leültette, feketével, konyakkal kínálta, barátságosan elbeszélgetett vele, mint ember az emberrel és közölte, hogy ők már régen fölfigyeltek a tehetségére, csak ezideig nem sikerfiit alkalmas munkakört találni a számára. Most azonban — tekintettel az óriási forgalomra, amit a kis helyiség már nem bír fölszívni — a Neptunuszt átépítik, kibővítik, egy osztállyal följebb sorolják, föltöltik a személyzetet, és a személyzet élére őt jelölték ki főpincérnek. S a vezér meleg kézszorítással búcsúzott tőle, az ajtóig kísérte, aztán odaszólt a titkárnőjének: Juci ka, legyen szíves jegyezze: az átépített Neptunuszba főpincérnek... hogy is hívják ezt az alakot? Nézzen utána, és majd ne felejtsen el emlékeztetni. A pincér, ákit egyébként Nagy Jánosnak hívtak, és mindenki azon nyomban elfelejtette a nevét is, az arcát is, szédelegve támolygott hazafelé. ötven éves volt, kicsi és sovány, agglegény és árva, és évek óta nem ihatott egy pohárka szeszt sem a gyomorfekélye mjatt. Eddig úgy tudta magáról — mert harminc éves pályája bizonyította, — hogy semminek se lenne jó, de a legrosszabb pincérnek. Csapnivaló memóriája olyan fokú szórakozottsággal párosult, hogyha rossz volt a lift és gyalog ment föl a lépcsőn a harmadik emeleti lakására, következetesen a padlásfeljárónál kötött ki, és még visszafelé is ritkán találta el előszörre a harmadik emeletet. Olyan ügyetlen szervező volt, hogyha egy asztalnál háromfélét kértek tőle, oda tudta vinni négy-öt részletben. Feledékeny volt, lassú, kétbalkezes, arckifejezése akaratán kívül olyan savanyú, hogy a vendégeket fölingerelte, s nem volt kedvük borravalót adni. Már réges-rég bele is nyugodott, hogy ő a Neptunuszra van ítélve, innen megy nyugdíjba, s mert a nyugdíja a tejre és a gyógyszerekre sem lesz elég, naponta más vendéglátóipari egységben fog ebédmaradékot kunyerálni, amit a szerencsésebb kollégák nem tagadnak meg tőle. Most az örömtől részegen támolygott hazafelé, s gondolatban hálásan szorongatta az ismeretlen gyilkos kezét. — Csak így tovább, fiú! Agyon kell lőni! — motyogta, biztatta, mint a meccsen a jobbszélsőt, és szinte sajnálta, hogy arra a három konyakra annak idején nem hívta meg a megboldogultat. Igazán megérdemelte volna. A Neptunusz átépítése két évig tartott, s ezalatt mindenki elfeledkezett a boldogtalan szerelmespárról, akik a bal kettes asztalnál fejezték be tragikus életüket. Minden új nap megszülte a maga tragédiáját, s az emberek a bűnöket és a vért csak frissen szeretik, mint a gyümölcsöt, legfeljebb egy-két naposán, romlatlanul. Egy első osztályos kislányt reggel fél nyolckor iskolába menet megöltek, meggyalázták a várhegy oldalában. Egy külvárosi OTP-t világos nappal fegyveresek kiraboltak, a két női alkalmazottat a WC-ben találták meg, tarkólövés végzett velük. A Lenin körúton fegyveresek rabolták ki a postát, és lopott autón elmenekültek. Az emberek a tv előtt ültek, a napilapok hírrovatait bújták, és ha nem történt semmi, akkor elmentek színházba, moziba, megnézték a Romeo és Júliát, az Othellót, A sakál napját, a Gyilkosság az Orient expresszen-t, a Bankrablást, a Scotland Yard ven- dégé-t. A pincért is elfelejtették. Amikor az új Neptunusz megnyílt, kék csempével — nyugatnémet import —, zongorával, szőke zongoristával és saját slágerrel, s Ju- cika bevitte az igazgatónak az annak idején följegyzett szöveget: főpincér — Nagy János — a főnök ingerülten dobta a cetlit a papírkosárba. — Ki ez a Nagy János? Mit zavarnak ilyen hülyeségekkel? Az igazgatóság két hónappal ezelőtt kijelölte az új főpincért, Böröcki elvtárs unokaöccsét. ésőbb az igazgatót is leváltották. Minek kellett a Kutyaszorító utcába tizenhatmilliós költséggel ilyen fényes kávéházat építeni, ha abba a kutya se jár? Csakugyan, minek kellett? Senki, de senki nem emlékezett rá. Balipap Ferenc versei: ITT EZ A FÖLD Idetévedt a kezem. Ujjaim — ha szárnyak — Itt röppenjenek szárnyalással hazát — Szeressék őket a fák. Temesse lobogással zuhanás. Apám itt tanított szántani, vetni, Szívem kinyitni örömökre, gondra ... Míg imádkozó kezébe fogta Már őt is a táj; Csillagok között harangoz vele. * Hátamba verhettek virágot, Csönd-csókokat a számra; Lelkem és dacom Itt nem maradhat magára; Ez a föld: Apám tekintete. TÉKOZLÓ SZERELMÜNK KORA a lepkék a szél billegő virágai mérföldekre elgyalogoltam tőled hogy szerethesselek Magyarország telihasítva úttal szíved kése is csupa vér VELENCE c Gyulai Líviusz grafikája
