Tolna Megyei Népújság, 1978. január (28. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
1978. január 1. ^PÚJSÁG 11 Rakoncátlan grafikák ■ tttfÉMilljiiiillMliM Négyezer éve, ötezer éve, hatezer éve? Ki tudja, mikor, de tény, hogy egy kutya formájú állat egyszer nagyon ráijesztett egy sumer kisgyerekre, aki aztán jó nagy fülekkel, otromba lábakkal agyagból kigyúrta. Előbb félt tőle, majd megmintázta, de úgy, hogy „csúnya” legyen.« Kifigurázta. Ez a szobrocska épen megmaradt és máig példázza azit, mi is á karikatúra: a jellemző részek eltú* lozása, e túlzással való jellemzés. (A grafikai műfaj neve is a „caricare”, azaz eltúlozni szóból származik.) Kik, hogyan, s miért érezték szükségét annak, hogy valakit, vagy valamit így, jellemző jegyeik eltúlozásával kigúnyoljanak? Erre még Eduard Fuchs müncheni művészettörténész sem tudott válaszolni, aki századunk elején a mindmáig legteljesebb karikatúra szakkönyvet megírta. Ám kampós orrával, borzolt hajával eleven karikatúrának tűnő szerző jóvoltából mégis sok mindent tudunk a torzképek rajzolóiról, rajzolási formáiról. Tudjuk például, hogy nemcsak a már említett sumer lelet jelzi a' karikatúra korai művelését, de jó pár görög vázafestmény is, amely ugyanígy, egy-egy személy jellemző jegyeinek — leginkább arcvonásainak — eltorzításával fejezett ki megvetést, avagy tiltakozást. A rómaiak idejéből pedig már olyan karikatúra is fönnmaradt, amely eszmét — az adott esetben a korai kereszténységet — gúnyolta ki. Palatinusi gúnyfeszületnek hívják ezt a falba karcolt ábrázolást, s joggal, hiszen Róma császári palotájához csatlakozó, az udvari szolgafiúk tartózkodási helyéül szolgáló épületen egy bizonyos Alesa- menost örökített meg az ismeretlen rajzoló, amint az összetett kézzel egy T alakú kérészén függű szamárfejes emberalakot imád. Szamár: butaság — akkoriban már így, azonosítással is tudtak rajzos kritikát mondani. Noha a római kort követő századokban is sok-sok olyan alkotás — elsősorban oszlopfő, vízköpő — készült, amelyben a túlzással, torzítással való jellemzés szándékát figyelhetjük meg, a karikatúra következő nagy korszaka a középkorhoz, szorosabban véve a reneszánszhoz kötődik. Nem kisebb művész, mint Leonardo da Vinci közismert fejtanulmányai jelzik a műfaj virágzását; azok a portrék, amelyek főképp megkeseredett öregek eltorzult vonásaival riasztanák. Ugyanígy „karikaturista” volt a „paraszt” Brueghel is, aki — egyik életrajzírójának. Bob Claessensnek a szavaival — az őt körülvevő „fordított világot”, a vallási és a feudális megmerevedést gúnyolta ki egyebek között a Hét főbűn című képsorában. A karikatúra-történet a XVI—XVII. századtól két nagy iskolát tart nyilván: a franciát és az angolt. Az előbbi még a feudalizmusban gyökerezik, és első kiváló képviselője, Jacques Callot főképp a harmincéves háború borzalmait vázolta föl groteszk szemlélettel. Púposok, Koldusok, Cigányok — efféle című sorozatokat rajzolt a hányatott életű művész, akinek gúnyos ábrázolásmódját megszámlálhatatlanul sok utánzó követte. Köztük azok is akik 1832- ben megalapították a Chari- vári (Macskazene) című párizsi élclapot, valamint az 1830-tól megjelenő Caricature (Karikatúra) című újságot. E lapok legtehetségesebb munkatársa Paul Gavarni volt, aki — mint nagy elődje — ugyancsak szívesen rajzolt sorozatokat a „Rettenetes gyerékek”-ről, a „Színész- nők”-ről, a „Művészek-ről... A karikatúra-történet mindmáig legnagyobb alakja. Honoré Daumier is a párizsi lapok rajzolója volt. Alig huszonegy éves, amikor mindenevő Gargantuaként lerajzolta az akkor uralkodó Lajos Fülöpöt, és ezért fegy- házra is ítélték. Hiába: szabadulása után sem rettent vissza a kor politikusainak, politikai életének kigúnyolásától. Ami az angol iskolát illeti, annak tagjai is közvetlen környezetükből merítették a témát: mind Thomas Rowlandson (1756—1827), mind pedig az 1840-től megjelenő Punch (Paprika Jancsi) rajzolói a Dickens-regényekből oly jólismert nyomor és meg- alázottság előidézőit figurázták ki. E két nagy karikatúraiskola mellett még egy harmadik — újabbkori — irányzatként a Simplicissimus és a Fliegende Blätter (Repülő lapok) című újságok szerkesztőségei köré csoportosult német torzképrajzolókat kell megemlíteni. Közülük a legismertebb az a George Grosz, aki a porosz állam vaskala- posságát, a német kispolgárság álszent erkölcseit gúnyolta ki nagy jellemző erővel és erős indulattal. A magyar karikatúra művészete a múlt század elején, a reformkor megpezsdülő légkörében alakult ki. Legismertebb művelője Jankó János volt, aki számos élc- lapban — az Üstökösben a Borsszem Jankóban, a Bolond Istókban — adta közre rajzait, köztük annak a Sa- nyaró Vendelnek a kalandjait, akinek a neve jelképpé: az örökké panaszos, az örökké elégedetlen emberek megjelölésévé változott. Ugyancsak híres karikaturistánk volt Major Henriik, akinek bátran politizáló rajzai főképp a Tanácsköztársaság idején jelentek meg. A torzkép rajzolás ma? Sem a külföldi, sem a hazai művelését nem lehet áttekinteni. Egy biztos: a legnagyobb élő karikaturistaként a romániai születésű, ma Amerikában élő Paul Steinberget tiszteljük, aki az intellektuális — a tűnődő, a mechani- zált társadalom gépezetében őrlődő ember kétségeit, fölismeréseit rögzítő — rajzos humorral készteti inkább töprengésre, mint nevetésre az újságolvasókat. Akárcsak a magyar Kaján Tibor, aki ugyanilyen gondolkodtató alkat: szálkás, szöveg nélküli rajzaiban a túlcivilizált, a túlszervezett világ képtelenségeire ismerünk rá. AKÁCZ LÁSZLÓ „Habent sua fata libelli” Könyvárverés Régi latin közmondás szerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. Némelyikük életrajza egész regény, nyomon sem lehet követni, hány gazdája volt már. Régi, ritka, értékes könyvek történetéhez már-már hozzátartozik, hogy legalább egyszer árverésen cserélnek gazdát. Licitálnak rájuk, aztán a kikiáltó kimondja a bűvös szavakat: „Senki többet? Harmadszor”. Koppon a kalapács, s a könyv — no meg nemegyszer a tulajdonos — életében új fejezet kezdődik. Magyarországon az első könyvárverést 1836-ban tartotta ilvanics Zsigmond egykor bécsi, majd budai, 1815- től pesti antikvárius. Közelebbit nem lehet tudni erről, pedig bizonyára voltak — ha nem a vevők, legalább is az érdeklődők soraiban — az akkori magyar irodalomnak jelesei is. Olyanok, akiknek művei manapság ugyancsak kelendőek az árveréseken. Sokáig nem akadt folytatója Ivanics kezdeményezésének. Egészen a két világháború közti időkig. Lantos Adolf budapesti, Múzeum körúti antikvár-könyvkereskedő keltette életre. Az Astoria mellett volt a boltja, fölötte, az emeleten külön termet rendezett be igen nagy műgonddal, kimondottan az évenként egyszer-kétszer megtartott könyvárveréseknek. Nagyjából ugyanabban az időben lépett fel a „konkur- rencia”: a Postatakarékpénztár, amely bútorok, festmények, ezernyi féle tárgy között könyveket is bocsátott árverésre. Az ott kiállított tételek nagy része a szépet szerető, de a megélhetés terheit mind nehezebben biró emberektől származott. Ritkán önkéntesen — inkább a végrehajtó juttatta oda. Rendezett a Postatakarékpénztár árveréseket — könyvárveréseket is — egészen 1948-ig még a felszabadulás után a háborúból megmentett értékekkel is. * — Húszévi szünet után kísérletképpen rendeztük meg az első könyvárverést 1969- ben — mondja dr. Kollin Ferenc, az Állami Könyvterjesztő Vállalat antikvárosztályának vezetője. — Sokféle mű szerepelt ott: írók és költők dedikált kötetei, folyóiratok a XVilii, és a XIX. századból, bibliofil kötésű könyvek, numizmatikai szakkönyvek és még sok minden. Nagy érdeklődés nyilvánult meg az árverés iránt, ezért határoztuk el, hogy a továbbiakban rendszeresen megismételjük, s mindig valamilyen téma köré csoportosítjuk a kalapács alá kerülő műveket. Az 1970 szeptemberi könyvárverésen főként metszetek, művészeti katalógusok, könyvkötészeti ritkaságok szerepeltek. Igen nagy volt a siker (s anyag is akadt bőven), ezért két hónap múltán újabb árverést rendeztek. Akkor — tekintettel a fel- szabadulás negyedszázados évfordulójára — politikai, társadalomtudományi művek, forradalmi írások képezték a kikiáltásra került anyag magvát. Többször adtak támpontot a könyvárverések anyagának összeállításához később is a jelentős évfordulók. Budapest egyesítésének centenáriuma alkalmából, 1972 novemberében igen sok helytörténeti, Budára, Pestre, Óbudára és az egyesített fővárosra vonatkozó anyag került árverésre. A következő évben — a magyar könyvnyomtatás kezdetének fél évezredes fordulóján — régi nyomdák termékei kerültek új gazdákhoz (az anyag nagy része csakúgy, mint az idei árverésen, egy gyűjteményből származott.) Mi sem természetesebb, minthogy az idén a könyvárverés központi alakja Ady Endre volt. Csaknem minden kötetének első kiadását meg- vehették a legtöbbet ígérők, köztük dedikált példányt is. * A nagy pillanat — amikor koppan az asztalon a kalapács, s a licitálás győztese átveszi új-régi könyvét — csak befejező aktusa egy hosszabb folyamatnak. Egy árverés előkészületei akkor kezdődnek, amikor az előző árverés véget ért. Ilyenkor az ÁKV antikvárszakemberei elhatározzák, hogy a következő évben mi vagy ki álljon a középpontban. Felhívást tesznek közzé az antikváriumokban — hiszen oda általában bebenéznek a vásárolni és az eladni akaró gyűjtők is — és az újságokban: az árverésre, meghatározott határidőig bizományba vesznek át a tervezett témának (és a minőségi követelményeknek) megfelelő könyveket. A beérkező műveket aztán átnézik, feldolgozzák és kiegészítik az antikváriumokon keresztül begyűlt anyaggal. Ezután következik a szakértőkből álló zsűri, amely minden egyes kötetet megvizsgál, s eldönti: mehet-e árverésre, s ha igen, milyen kikiáltási áron. Az így összeállított árverési anyagról katalógust készítenek, ebben ábécé-rendben szerepel minden, árverésre kerülő tétel. Általában 700 körül jár egy- egy árverés tételeinek száma, a tapasztalatok szerint a szombaton és vasárnap, három-három óra hosszat tartó árveréseken ennyit lehet licitálásra bocsátani az érdeklődő közönség túlságos kifá- rasztása nélkül. Ám az árverésen megjelenők többsége addigra már ismeri mindazt, ami ott kalapács alá kerül. Két-három héttel az árverés előtt kiállítják az anyagot az antikvár- osztályóTi, a Múzeum körút 21-ben. Itt a köteteket meg is foghatják, forgathatják az érdeklődők — igaz, nem is egy példa volt már arra, hogy értékes kötetek kötése, külseje erősen megviselt állapotba került a sok „szemlélődés” közben. Nagy teremben, a MOM Szakasits Árpád Művelődési Házában tartják az árverést. 800 személy fér a terembe, rendszerint vannak is annyian. Vevő már kevesebb, hiszen némelyik irodalmi vagy könyvkötészeti ritkaság — ha kikiáltási ára nem is túl magas — a licitálások során szinte csillagászati magasságokba tornássza fel az árát. Legutóbb például 1977 novemberében — Tótfalusi Kis Miklós Amszterdamban kiadott „aranyos bibliája” a katalógusban még 5000 forintos kikiáltási árral szerepelt, a legtöbbet ígérő vevő pedig 26 000 forintot fizetett érte. Mégpedig készpénzben. A könyvárverés szabálya az, hogy a „senki többet, harmadszor” elhangzása után a legtöbbet ígérő azonnal kifizeti a vételárat és megkapja a vágyva vágyott művet. Az árból 33 százalék az ÁKV pénztárába folyik be, a többit a régi tulajdonos kapja. A vásárló pedig — hiszen a legtöbb, árverésre kerülő könyv a maga nemében ritkaság — arról is írást kap, hogy könyve védett vagy kiviteli tilalom alatt áll. Mégsem holt érték a könyv. Gyűjtése szép, értelmes hobbi. S hogy nemzedékek öregedésével sincs kihalásra ítélve, azt bizonyítja a könyvárveréseken megjelenő sok fiatal, többségében diák. Most még csak néznek, érdeklődnek, a licitálásnál „szurkolnak", egykét évtized múltán talán éppen hozzájuk kerülnek a régi könyvek, amelyeknek — igazolván a rómaiak bölcsességét — megvan a maguk sorsa. VARKONYI ENDRE lUaduagok Az igehirdető és hallgatói (angol torzkép) A beteg meg az orvosok (francia rajz) Régi, szép idők (Honoré Daumier rajza) Heitler László linómetszete
