Tolna Megyei Népújság, 1977. december (26. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

1977. december 4. ^PÚJSÁG 7 Anzix helyett Itt élt Victor Hugo 1852-ben — közli a házban lévő brüsszeli csipkét árusító hölgy címkéjével ellátott kép. Szekszárdról a Ferihegyi repülőtérre pontosan any- nyi idő alatt lehet eljutni gépkocsival, mint Ferihegy­ről Zaventemig — Brüsszel 1958-ban még világcsodá­nak számitó, ám ma sem jelentéktelen repülőterére — a MALÉV TU—134-es gépével. ■Ez nem kis teljesítmény, különösen úgy nem. hogy Becsben várni kell, mert va­lamennyiünket kitessékelnek a gépből, és fürge kezű, ing­ujjra vetkőzött, díjbirkózó külsejű tisztviselők — akik hivatalos voltuknál? a nad­rágszíjukon fityegő jókora pisztollyal adnak nyomatékot —. tetőtől talpig, a táskától a ruhavarrásig megmotoznak. iHja, kérem: Bécsbe sok Lufthanza gép jár... Vannak, akik az első pilla­natban megnyerik az embert. Például ez a rövid szakállú úr, Raul van Onsem is. A formalitásokból csak a leg- elkerülhetetlenebbekre szo­rítkozik. Minden idegszálával, minden mozdulatával házi­gazda. Idegenvezető, aki min­den látnivalóra felhívja a fi­gyelmet, kolléga, aki sztori­kat ad, bravúros gépkocsive­zető, a gasztronómia tudora, aki gondosan áttanulmányoz­za az étlapot és csak külön­legességeket ajánl, szervező, aki a fáradékonyság figye­lembevételével állítja össze és tartja be szinte percnyi pontossággal az egy hétre ké­szített programot, aki pa­pucsba bújva tréfálkozik az esti sörözéskor. Raul. aki részt vett a fa­siszta uralom leverésében, aki az ellenállási mozgalom­ban Tito fedőnéven dolgo­zott. aki most idegenforgal­mi és gasztronómiai cikke­ket, könyveket ír, akit — legalábbis úgy tűnt — ismer a fél Belgium és aki ismer mindent Belgiumban. Bel­giumban? Magyarországon is! A budapesti utcákról, a Ba­laton partjáról, a szilvásvára- di lipicai ménesről, a tokaji borról, vagy éppen a szek­szárdi Gemenc-szállóról töb­bet tud. mint egy átlagos ma­gyar, Csak azt tudnám, hon- nét veszi a iháromembernyi energiát és memóriát. A fia sem adja alább. A most húszéves egyetemi hall­gató az első találkozásnál ud­variasan megkérdezte: mi­lyen nyelven beszéljünk: franciául, angolul, vagy né­metül? És elnézést kért: a spanyolban még gyenge... A tanár úr. Alig van túl a húszon. 'Mindent látó sze­meivel félpercenként pász­tázza végig az éttermet. Min­den asztal, minden szék fog­lalt. A csupa fiatal, zakós. nyakkendős fiú vendég mel­lett elvétve egy-egy lány. 'Hasonló korúak a felszolgá­lók is, hagyományos fehér kabátban, vagy fekete öltöny­ben. csokornyakkendőben. Az asztalok mintaszerűen terít­ve. a kiszolgálás figyelmes, udvarias. 'Ahogy a nagy­könyvben meg van írva. Il­letve. legyünk pontosak: ahogy a tankönyvben meg van írva. A namuri vendég­látó- és szállodaipari iskola tankönyvében. Száznyolcvan tanulója van. A lő éves gyerekeket alapos szűrés után veszik fel. A je­lentkezők egyharmada felel meg a felvételin. Az évi tan­díj egy átlagos munkás egy­havi fizetését teszi ki. Négy év után érettségi bizonyít­ványt, pincér-, szakács- és szállodaportás-képesítést kapnak. Hetente húsz elmé­leti órán csupa szakmába vá­gó anyagot tanulnak: turisz­tikai földrajzot, bortörténe­tet. etikát, diétát, vendég- iá tói pari művészettörténetet, sőt virágtant (merthogy az asztalra az is kell). A tanítás másik része 30— 32 óra gyakorlati foglalkozás. A tanuló, az egyik napon szakács, a másikon pincér, a harmadikon vendég. A látottak alapján: ha ez ■jelest érdemel, akkor azok­ban a hazai éttermekben, ahol az elmúlt években meg­fordultam. hármasnál jobb jegyet nemigen kapnának a felszolgálók. A munka gyors, pontos el­végzése a szó legszorosabb értelmében létkérdés. A fe­lületes. hanyag ember pilla­natokon belül utcára kerül. Ha nem őslakos, még az sem kell hozzá. Elég egy bűvös mondat: „a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel...” ■Ezt fejtegette Brüsszelben asztaltársam, egy világszerte ismert autógyár helybéli saj­tófőnöke is. A gazdasági fel­lendülés idején számos arab vendégmunkás ment Bel­giumba. hogy (szó szerint idézem): „elvégezzék helyet­tünk, nekünk a piszkos mun­kákat. Ezért mi jó életet biz­tosítottunk nekik. Aztán ké­sőbb hozták a feleségüket és a gyerekeiket is. Most, a ne­héz gazdasági helyzetre való tekintettel nem tudunk ne­kik kenyeret adni, ám még­sem mennek vissza, hanem olt ácsorognak a munkaköz­vetítőknél. A mi pénzünkből követelik a munkanélküli se­gélyt ..." Tetszik érteni a jó­pénzű úr felháborodását: mi­csoda pimasz dolog kenyérre Az ősemberek viaszfigurái a történelem előtti kort pró­bálják szemléltetni — ere­deti környezetben. valót kérni annak, aki éve­ken. évtizedeken át megter­melte a profitot... (A mono­lógot az asztaltársam jobb csuklóján lévő ujjnyi vastag aranylánc csörgése festette alá, merthogy az új divat sze­rint a jobb férfiak most ilyent viselnek.) November 15-re virradóan Antwerpen, ez a tengerszint alatt hat méternyire fekvő város nehéz éjszakát élt át. A nyugati széltől szökőár ke­letkezett, és a várostól nyolc­van kilométerre lévő tenger hét méter harminc centivel emelte meg az Európa egyik legnagyobb kikötőjébe vezető Schelde folyó vízének szint­jét. A védőgát hét méterig képes fenntartani. Nem le­hetett mást tenni: megnyi­tották a töltést és mintegy félméteres vízzel árasztották el a homokzsákokkal eltorla­szolt ajtajú házak közötti ut­cákat, tereket. Szerencsére amilyen gyor­san jött. úgy vissza is húzó­dott az ár. Gyors érkezésére jellemző, hogy előző nap ké­sőn délután a kikötőben még lelkesen magyarázta nekünk, a Volkswagen mikrobusz uta­sainak. az idegenvezető: Ott a Churchill dokk látható, és figyeljük meg a világ legna­gyobb zsilipjét. 500 méter hosszú. 17 méter széles; a ki­kötőt 65 kilométeres körút szeli át. a hajók forgalmát azonban egyetlen híd sem zavarja, mert az összekötte­tést a meder alatti utak biz­tosítják. a gyalogosok számá­ra 570 méter hosszú alagút épült, de itt van egy két ki­lométeres. 6 sávos autóút is a folyó alatt, amely egyébként része az E 3-as útnak is. A kikötő a város tulajdonában van. de egy NSZK cég kon­cessziója. és íme jobbra a General Motors legnagyobb belgiumi üzemét láthatjuk, kilenc kilométer hosszan nyú­lik el. balra a Ford gyár évi 30 ezer traktort készítő üze­me. szemben a Standard Oil olajlepárlója, tőle kissé jobb­ra a Bayer vegyipari üzeme, mintegy 180 hektárt vásárolt meg itt ez a cég ... 'A kikötő a szökőár előtti estén lenyűgöző. (És ahogy elnéztem: alaposan megve­tette benne a lábát az ameri­kai meg a nyugatnémet tőke.) Antwerpen a kikötő, Ru­bens és a gyémánt városa. A kikötőről fentebb szóltam. Rubensról a művészettörté­nészek nálam sokkal avatot- tabban elmondtak már szin­te mindent. A házban pedig, ahol életének utolsó éveit él­te, jóformán semmi sem ere­deti, legfeljebb három-négy képe és egy-két bútordarab. A többiről az idegenvezető diszkréten csak annyit mond. hogy Rubens korából valók. Tény: antik hangulata, sajá­tos légköre van — mint a múzeumoknak. Különleges atmoszférája van a gyémántháznak is. Antwerpen a mintegy tíz­ezer embert foglalkoztató gyémántipar központja. Igaz, az itt feldolgozott gyémánt kilencven százalékban angol tulajdont képez. A megmun­kálásra ötévi inaskodás után kap bizonyítványt a csiszo­ló. A kezére bízott érték rendkívül magas ára miatt, csak teljesen megbízható, szakmailag és erkölcsileg ki­fogástalan ember űzheti ezt az ipart, ha a hatalmas ösz- szegű kaució mellett még ar­ra is van pénze, hogy öt­hetenként látatlanban, előre fizetve megvegyen egy-egy csomagot, amiből vagy lehet egy. esetleg két parányi bri­liánst csiszolni, vagy csupán ipari célokra értékesítheti. Ha nincs szerencséje, csak a harmadik-negyedik vásár­lás után térül meg a pénze, ám aki háromszor nem ve­szi meg — ismétlem: előre fizetve, látatlanban, óriási összegért — a csomagocs­kát. azt egyszer és minden­korra kizárják a börzéből. A bizalom szigorú mércéjét mutatja, hogy sem a bér­csiszolásra átadott gyémánt­ról. sem annak briliánssá csiszolás utáni visszaadásáról semmiféle — a normális életben szokásos átvételi el­ismervényt. vagy szerződést nem írnak alá. A csiszoló tökéletes munkájára garan­cia a szakmája és főleg az, hogy a legkisebb visszaélés, netán annak gyanúja esetén is egyszerűen erkölcsi hullá­vá válik, amitől összehason­líthatatlanul jobb a fizikai halál is — mondja az ide­genvezető egy meglehetősen manufakturális szerszámra emlékeztető gyémántcsiszoló asztal mellett. — Tőlünk né­hány méterre szemre is golyóálló üvegszekrényben egymás mellett sorakozik a Kohinoor, a Dél Csillaga, a Kék Gyémánt és a többi hí­res drágakő — másolata. Hogy mi a gyémánt ára? Nos: 1 karát (ami alatt a színtől és tisztaságtól is füg­gően általában a gramm egyötödének a súlyát értik) körülbelül tízezer dollár. Siera-Leoneben 1972-ben 969.8 karátos gyémántot ta­láltak. Ám tessék vigyázni, mert szakembertől tudom: az ilyen követ csak észak felé fordulva, napos időben lehet kellő alapossággal meg­vizsgálni. (Ha nem süt a Nap, inkább kézbe se ve­gyük!) Most pedig kérem, köves­senek egy 109 évvel ezelőtt feltárt, földrengés következ­tében létrejött, hatszázezer évesnek becsült barlangba, ahol is egy lovagrend, neve­zetesen az Őstörténeti Ku­tatás Nagyon Nemes Társa­sága soron kívüli ülését tartja. A néhány száz méte­res úton megtudhatjuk: a ma is folyó feltárás során eddig mintegy tíz tonna cson­tot találtak, zömében állati eredetűt, közte például med­véét, de az ősemberi marad­ványok arra engednek kö­vetkeztetni, hogy a neander­völgyivel azonos időben itt is voltak előemberek. Élet­módjukra utalnak a barlang különböző helyein elénk tű­ni életnagyságú viaszfigu­rák, korabeli öltözékben, és elfoglaltságot kifejező moz­dulatokban. A parazsat és a sarokból vicsorgó vadak sze­mének vad tüzét természe­tesen elektromos árammal utánozzák. Ez a talpig fehér reveren­dába (vagy hálóingbe?) öl­tözött csoport viszont a leg­nagyobb terem sarkában már él. Sőt bizalmatlan dör- mögéssel hallgatja az őrt álló társuk jelentését meg­érkezésünkről. A törzs öreg főnöke (akiben a félhomály- lyal lassan barátkozó sze­münk az egyik belga kollé­gát véli felismerni) végül is engedékennyé válik és békét, sőt mi több, törzsükbe foga­dást ajánl, ha a kezében tartott lábszárcsontra meg- esküsztink. hogy jobb pálin­kát inni, mint csonttal vere­kedni. Vita nélkül mondjuk az eskü szövegét és azon nyomban bizonyítunk is egy kupica jóféle belga bodza­pálinkával. Brüsszel. Miről is kellene írni ezen a még meglévő kevéske helyen? A Fő tér­ről (Grand’ Place), amit a 27. számú ház hajdani la­kója Viktor Hugo „a világ legszebb tere” jelzővel teljes joggal ruházott fel? Az 1958-as világkiállítás óta a város egyik jelképévé vált 102 méter magas, 9 gömbből álló atoniumról, amelynek tetejére 22 másodperc alatt röpített fel a gyorslift? Az Afrika Múzeum hihetetlenül gazdag történelmi, állat-, nö- nény-, ásvány- és nép- művészeti kiállításán lá­tott, egyetlen fából fa­ragott, 22 méter hosszú, több mint száz bennszülött harcos szállítására alkalmas csónakról? A Közös Piac ak­váriumnak nevezett csupa- üveg székházáról? (Tisztes távolból bár. de látni lehet mindent, ami bent történik, a gépírónő automatára em­lékeztető mozdulatait éppen úgy, mint a feje búbját va- kargató sötétruhás tisztvise­lőt, csak éppen egy hang sem szűrődik ki). Arról a nyílegyenes útról, amely a Közös Piac székházát úgy köti össze Nyugat-Berlinnel, és Madriddal, hogy egyetlen megállást jelző tábla sincs rajta? Vagy inkább a vasárnap reggeli madárpiacról kellene szólni. Arról, hogy a főtéren ilyenkor vevőre vár a kolib­ritől kezdve a sárgarigón, a tarka papagájon, a posta­galambon keresztül a puly­káig, a páváig minden fajta szárnyas? Talán a bolhapiac­ról? Arról a forgatagról, amiben mindent, de mindent lehet kapni, ami ide szállít­ható? Mert van itt kérem: könyv és kép, szőnyeg és ló­istráng, nylonnal letakart új, japán tv és pocsolya szélére állított Hitler-mellszobor. Mondom: minden amitől az emberek szabadulni akarnak. Mégis talán a belváros fe­dett üzletnegyedének kiraka­taiban látott ruhaköltemé­nyek, vagy toprongyok csil­lagászati összegű árairól kel­lene szólni? Vagy az ameri­kai mintájú Shopping Cen­ter (bevásárló központ) több tucatnyi üzletében az áruk között turkáló, de csak el­vétve vásárló közönségről? Szóljak a brüsszeliek büsz­keségéről, az új metróról, amelyben egy különben alig tízperces úton kétszer tíz percre bentragadtunk, mert a tréfás kedvű biztonsági berendezések szembejövő szerelvény fantomját jelez­ték? Ezek helyett inkább egy régi magyar-vallon kapcso­latról szólok. Raul van On­sem úr, a legutóbbi magyar- országi, pontosabban tokaji útján a múzeumban felfede­zett két vallon sarlót (böc- car), majd a múzeum igaz­gatójával kiderítették, hogy 700 évvel ezelőtt, amikor a tokaji szőlőt kipusztította a filoxéra, vallon telepesek ér­keztek, akik — ahogy ma mondanánk — import vesz- szőkkel rekonstruálták a hí­res borvidéket. Többségük meg is ragadt a Tisza és a Bodrog partján. Az egyik sarlót Onzem úr hazavitte Belgiumba és éppen az ott­létünk idején mutatta be egy közös sajtóértekezleten. Mi magyar óbort tettünk le mellé. Ez utóbbinak leg­alább olyan sikere volt, mint az ősi vallon szerszámnak. Ki tudja miért, de haza­felé az út sokkal hosszabb volt, mint kifelé. Pedig az órák szerint mindkettő pon­tosan azonos ideig tartott. FEJES ISTVÁN A világ kilenc gyémántbörzéjéből négy ebben az utcában van

Next

/
Oldalképek
Tartalom