Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

1977. október 9. Képújság 3 o Nem voltam én zavarban Elcsodálkozott az öregem­ber. ugyanúgy a címzett, az öregasszony is, amikor érke­zett a díszes meghívó. Mónos IFerencné ott, az iregszemcsei Lenin utca 21-ben először nem tudta mire vélni a Szekszárd- ra szóló hívást. Találgatni kezdtek, és eskükbe jutott, hogy egyszer valami hivata­los ember meglepetést ígért nekik. Nem árulta el, mifélét, így számon sem tartották. Le­het, hogy arról lesz szó? Arról! Mónos Ferencnét, aki öt fiúgyereknek adott életet és nevelt föl olyan emberekké, akik katonaidejüket töltve de­rekasan állták meg a helyü­ket, a fegyveres erők napján tüntették ki a Haza Szolgála­táért Érdemérem arany foko­zatával. Azt hittük,' hogy a takarosán tartott ház szélvédett veran­dáján üldögélve találjuk, amint élvezi az őszi verőfényt a 75 éves asszony. Kint a me­zőn bukkantunk rá, kukorica- szedés közben, és ha nem az út melletti sorban járnak éppen a menyével, telekurjongathat­tuk volna a határ tengerként muzsikáló kukoricarengetegét a nevével. A dédikeként is ölbevalóan kicsi, vidámkék szemű öreg­asszony első szava az évődése volt. Úgy találta, igen ráérhe­tünk. ha azért jöttünk utána, hogy gratuláljunk. — Nagyon meglepődött, mi­kor a kitüntetést kapta? — Hát, először szólni se igen tudtam. — Zavarban volt talán? — Azt azért nem. Úgy kör­befogtak Szekszárdon ezek a magas rangú tisztek, hogy sa­ját anyjukkal sem tehettek volna különbül. A kismenyem, amelyik bekísért, kint megné­zegette azt a gyönyörű házat, amíg én bent voltam az ün­nepségen. Szépen megbecsül­tek, még haza is küldtek au­tóval, mert elment a buszunk, amivel jöhettünk volna. — Mit szóltak az ismerősök, rokonok, szomszédok, meg az öt fiú a kitüntetéshez? — Igen örültek, úgy gratu­láltak. Sok kezet megjárt az ér­demérem, melynek tulajdono­Már sok mindent felejtek ám! sai között igen kevés az asz- szony. Ezt meghányták-vetet- ték az emberek a szűkebb és tágabb környezetben, bár so­kuk nem is gondolt eddig ar­ra, hogy öt fiút adni a haza védelmére olyan szülői érdem, amiért a haza méltán tiszte­leghet a szülőanyának. o Most 50 éves a legidősebb Mónos fiú, míg a legkisebb, aki a szülőkkel él egy födél alatt a családi házban 36. A legidősebb is, a legfiatalabb is határőr volt, és ami valahá- nyukra áll; jó katonák. Cso­da-e hát, ha a fiúk öröme volt a legnagyobb? Ök tudják leg­hívebben, milyen nehéz volt a fölnevelésük. Apjuknak bő­ven kijutott a háborús kato­náskodásból, és maradt otthon a mama a gyerekekkel. Ho­gyan tudott másfél hold föld eltartani ennyi növekvő éle­tet, betömni ennyi éhes szá­jat? 'Igencsak mellé kellett dolgozni, s amint kiállhatott a soron következő gyerek az iskolából, máris munkára fo- gódott. Ma, mindegyikük tsz- tag, s megajándékozták az idős szülőket tíz unokával, azok meg további tíz déduno­kával. — Mondja csak Mónos néni, mi volt a legnehezebb az éle­tében? Elkomolyodik az egyébként csupa mosoly arc. — Nem tudom ilyen hirte­len elmondani. Sok mindent felejtek már. Fél évszázad, meg még öl év! iA Mónos házaspár 1922- ben kötötte össze a sorsát. Nem sokkal utána vitték az embert katonának. Mi volt, mi lehetett a legnehezebb? Az a szegénység, ami a bő gyer- mekáldású házban kemény munkát parancsolt. Hogy az asszonynép gyönge? Ne mer­jen ilyet mondani senki, még ha a mai jólét sokszor feledés­re szánja is sok hős lelkű nő példáját azzal, hogy „a rosz- szat jobb elfelejteni”. Az em­ber nélkül maradt házakban az asszonyoknak anyáknak és apáknak kellett egy személy­ben lenniük. Láthatott csodát a világ: győzték. — Alig esküdtem meg az urammal, már vitték, és utána se szoktak le róla. Aztán tudja mi az érdekes? A középső fi­Jöjjenek máskor is! am szombati napon tartotta a lakodalmát. 'Hát nem be kel­lett neki vonulni hétfőn? Mondta is, hogy „'Na, jól meg­csinálta édesapám maga is a szerencsémet a hagyományá­val, most hagyhatom én is a menyecskét.” Három ~évig volt oda. Ötször három, az tizenöt év. Mennyi levél érkezett ez­alatt az idő alatt a Lenin ut­ca 21-be. és hány pénzes- utalvány és anyai gonddal ki bélelt csomag kelt útra? Mónos bácsi tanúsította, hogy a katonagyereknek soha nincs elég pénze. Mindig le­vélre vár és hazai izékre... o — Nem lenne jobb pihen- getni inkább, mint itt hajla­dozni napestig a kukoricá­ban? — Hagyja már, a gyerekek is mindig ezen böstörögnek, hogy nyughassunk, de nem akarunk mi nekik gondot, amíg magunk is tudunk há­rítani a munkán. Mónos bácsi korábban fu­varozott a kivált gyerekek körében népszerű csacsifoga­tával. Most már marad ő is a szépen tartott ház körül. Egy éve a szamárcsődöre ko­csistól utána kaptatott egy másik csacsifogatnak, és a kalandot akadályozandó, megütötte magát az öreg. A 78 év viselése is elég nehéz már. Beszélgetésünk szüneteiben belehallgatózunk a jó illatú mezei „csöndbe”. Nem! A kukorica zsizsegő, zsongó muzsikája nem is a tenger­zúgást idézi, hanem a régi es­téket és a régi ünnepeket át­szövő citerazenét. Mónos né­ni kitárt tenyerébe nézve nem csodálom, hogy neki nem támadnak ilyen poéti- ,kus gondolatai. Estig le kell szedni ezen az ezerkilencven­öt négyszögölön a termést, és iramodni holnap a másik parcellára. Eladásra? Dehogy eladásra kell ez a sárga arany! Felélik a baromfik és az öt malac, amiből négy jut leadásra minden esztendőben. — Hát csak jöjjenek ám máskor is — szól búcsúzás- iként a szíves hívás, s Mónos néni arcán megint ott van azoknak a derűje, akik tud­ják magukról, hogy megtet­ték, ami tőlük tellett. László Ibolya Fotó: Komáromi Zoltán így láttam a Szovjetuniót Vasutasszemi Koleszár József, a dom­bóvári fűtőház — hivatalos nyelven a MÁV Dombóvári Vontatási Főnökségének — művezetője. A gimnázium után ment Diesel-lakatos tanulónak, majd pár évi la­katoskodás után lett műve­zető. A pártalapszervezet titkárhelyettese. — Közepes tanuló vol­tam a gimnáziumban, eleve nem pályázhattam főisko- lára-egyetemre. De jó szak­ma ez, feltaláltam maga­mat benne. És — a Szov­jetunióban járva — alkal­mam nyílt arra, hogy az általános iskolában, meg a gimnáziumban szerzett orosz nyelvtudásomat hasz­nosítsam. Csoportunkban, akikkel jártam, én voltam a tolmács. — A fiatal művezetőnek első külföldi útja volt, ami­kor a vasutas szocialista brigádok különvonatával — évente jutalmazza egy-egy ilyen kirándulással a MÁV a legjobb szocialista brigád­vezetőket, brigádtagokat —, a Szovjetunióba látogatott. — Feledhetetlen élmé­nyekben volt részünk. Ad­dig is sokat olvastam, hal­lottam a Szovjetunióról, de talán most hadd beszéljek arról, amit vasutas-szemmel láttam. Mert hogy mennyi mindent érdemes ott meg­nézni, milyen vendégszere- tőek a szovjet emberek, mennyire él bennük a ma­gyar nép iránti rokonszenv, barátság, már sokan el­mondták. A Népújságban is. Olvastam már a szovjet vasutak legendáshírű pon­tosságáról is... — Útirányunk Kijev, Rosztiv, Moszkva, Budapest volt. Az első meglepetés a csopi határállomáson ért bennünket. Tizenöt kocsis különvonatunk beállt az egyik vágányra. Egy külön­leges szerkezet egyszerre felemelte az egész szerel­vényt, kivontatták alólunk a magyar forgóvázsort, majd helyébe tolták az övé­két, ráeresztették a vonatot a szovjet forgóvázakra, he­lyükre illesztették a csapo­kat, elvégezték a fékpró­bát. Mindezt tizenöt perc alatt. — És indultak tovább... — No, nem azonnal. Mert jött még a vámvizsgálat, útlevélellenőrzés. Mindez, a vonat átszerelésével együtt negyven percet vett igény­be. Utána átkeltünk a Kár­pátokon, majd Kijevbe ér­tünk. Másnap délelőtt itt vasutas nagygyűlést tartot­tak tiszteletünkre, színes műsort adtak, elhangzottak a köszöntők. Városnézés, múzeumlátogatás. Három napot töltöttünk az ukrán fővárosban. Itt sem volt hiány meglepetésekben. El­vittek bennünket a kijevi kocsijavítóba. A patika­tiszta munkahelyek, a csem­pézett szerelőaknák a nagy­fokú gépesítettség és ami különösen tetszett: a mun­ka magasfokú szervezettsé­ge. Elmondták a kijevi vas­utas elvtársak, hogy náluk nagy megbecsülésben része­sülnek a kiváló dolgozók és a jutalom rendszerint egy- egy, az országra szóló sza­badjegy, családostól utazhat az ország valamelyik szép vidékére, üdülőhelyére, aki kiérdemli. A tisztaságról beszéltem az imént. Ezt nemcsak az üzemben ta­pasztaltuk. A városban is. Bajban voltunk, néme­lyünknek már körömig égett a cigarettája, de a csikket egyszerűen nem mertük eldobni. Olyan tiszta a kijevi utca. El­nyomtuk a cipőtalpunkon, aztán ujjainkkal szétmor- zsolgattuk és úgy szórtuk el. Rosztovban — ahova es­te 11-kor érkeztünk és vi­rággal fogadtak bennünket, másnap magyar nyelven kö­szöntöttek a vasutas nagy­gyűlésen. Városnézés, üzem- látogtás, majd indulás Moszkvába. Különvonat volt a miénk, nehezen tudták beilleszteni az amúgy is zsú­folt pályaudvar érkező­induló vonatai közé. Nem volt szabad vágány, csak egy órás késéssel indulhat­tunk. — Nyicsevó — mond­ta a masiniszta. Hosszú az út Moszkváig, majd behoz­zuk a késést. És valóban, itt megmu­tatták a szovjet kollégák, mi a menetrendszerűség. Még túl jól is sikerült. Ke­zünkben volt a sokszorosí­tott, alkalmi menetrend és figyeltük az állomásokat. Ahol félóra volt előirányoz­va mozdonycserére, öt-hat percet álltunk csak. Moszk­vába már két órával ko­rábban futottunk be, mint kellett volna. Moszkvai vendéglátóinkat értesítették a mi gyorsított tempónk­ról, így a moszkvai pálya­udvaron nekünk kellett várni a fogadóbizottságra, ők a menetrendhez igazod­tak. Rosztovról még csak any- nyit, hogy itt elvittek ben­nünket egy villamos al- állomásra. Ez alakítja át az áramot a vasút részére, a villanyvontatás felsőveze­tékeihez. Az üzem teljesen automatizált, kezelőszemély­zet nélkül dolgozik, még őr sincs. A meghibásodást automatikus berendezés jel­zi, ilyen esetben kimennek a szakemberek Bosztovból és megszüntetik az üzem­zavart. — Moszkva volt az utol­só állomás... — Az egész útról csak annyit:* szép volt, felejthe­tetlen élményekkel gazda­godtunk. j. j. ! Az üzemi pártvezetőség megtárgyalta A káder- es személyzeti munkával foglalkozott leg­utóbbi ülésén a 'Bonyhádi Cipőgyár MSZMP üzemi pártvezetősége. Nem első íz­ben, hiszen a négy évvel ez­előtt hozott központi bizott­sági határozatot annak idején megvitatták, kidolgozták és elfogadták az intézkedési ter­vet. Azóta évente ad számot a vállalat vezetése a pártve­zetőségnek, hogyan hajtották, illetve hajtják végre a hatá­rozatot és a határozattal kap­csolatos állami rendeleteket, miniszteri utasításokat. Mind a beszámoló, mind a vita azt tükrözte, hogy a gyár­ban az utóbbi években folya­matosan javul a káder- és személyzeti munka. Ma már a gazdasági, műszaki vezetők zöme nemcsak érti és érzi. hanem tevékenységében is tapasztalható, hogy egyben személyzeti vezetője is mun­katerületének. Név szerint került szóba az egyik főmű­vezető asszony, aki módszere­sen foglalkozik beosztottjai­val és mindig van „talonban” két-három olyan dolgozója, akit szükség esetén ki lehet emelni vezetőnek. A pártve­zetőség álláspontja: ezt kell általánossá tenni és a vezető minősítésénél figyelembe kell venni azt is, hogy miként foglalkozik embereivel, „fel- fedezi”-e azokat, akikben te­hetséget, szorgalmat, kifej­leszthető vezetőkészséget lát. Minden szinten érvényesül a pártvezetőség, illetve az alapszervezetek hatásköre. — Amikor a minősítésekre ke­rül sor, néha egy órát is vi­tatkozunk egy-egy embernél, míg kialakul és rögzítődik a személyzeti dossziéban róla a reális kép — mondta az egyik vezetőségi tag. — Az esetek többségénél — ha különböző szintű vezetők kinevezéséről van szó — a pártvezetőség, vagy az alapszervezeti veze­tőség elfogadja az igazgató javaslatát. Am előfordult az is, hogy nem fogadtuk el. új javaslatot kértünk. Később beigazolódott, hogy helyes volt a döntés. Általános már az, hogy a minősítésnél a munkaköri leírásból indulnak ki, ám sajnos, vannak még ki­vételek. Mint az, hogy egyes esetekben nem tárják fel a minősített hibáit. Ezeket kell kiküszöbölni. A cipőgyárban végrehajt­ják a XL kongresszus határo­zatát, miszerint növelni kell a lehetőségeket a tehetséges, fejlődőképes fizikai munká­sok képességeinek kibonta­koztatására. Ennek érdekében fokozni kell a munkások ve­zetővé nevelésének és funk­cióba állításának ütemét. Kü­lönös tekintettel kell lenni a tehetséges nődolgozókra. 1976—77-ben negyvenhét fizikai munkásra terjedt ki ez a „számbavétel”, közülük az idén 12 fejezte be a szak- középiskolát, öten kerültek magasabb beosztásba (két csoportvezetőből . művezető, három szakmunkásból tech­nológus, csoportvezető, illetve rendész lett). A vita igen széles körre ter­jedt ki. Ezek közül csak né­hány: „Még mindig előfordul, hogy az emberhez keresik a vezetői munkahelyet és nem a munkahelyhez az embert.” — Az utóbbi a helyes, az előb­bi csak kivételes esetben for­dulhat elő, de legjobb, ha egyáltalán nem — foglalt ál­lást a vezetőség. „— Ha valakit be akarunk iskolázni, mondjuk meg, hogy vezetőt szándékozunk csinál­ni belőle, legyen miért tanul­nia...” „— Épp ellenkezőleg! Ne kötelezzük el magunkat, mert ha letette a vizsgát, befejezte mondjuk a szakközépiskolát, lobogtatja a bizonyítványát és követelődzik akkor is, ha köz­ben kiderült, hogy nem alkal­mas vezetőnek. Különben is, nem szégyen technikusi ok­levéllel a zsebben szakmun­kásként dolgozni — hangzott az ellenvélemény. — Mert volt már néhány félrefogá­sunk emiatt.” •Kialakult az egyeséges ál­láspont. Eszerint igenis, terv- szerűségre van szükség a be­iskolázásoknál. És aki eddigi munkája, magatartása alap­ján vezetővé válhat, nem baj, ha tudja, milyen tervei van­nak vele a gyár vezetőségé­nek. Ám ez nem jelenthet egyszer s mindenkorra elkö­telezettséget. Mert ha kiderül, hogy alkalmatlan, nem lépte­tik elő. Illetve, módszeresen kell foglalkozni azokkal, akik szakközépiskolában tanulnak, hogy alkalmassá váljanak a vezetői posztra. Másképp- kell foglalkozni azokkal, akik a szakmunká­sok esti, vagy levelező közép­iskolájába járnak — jelenleg harmincán. — Aki itt tanulni akar, a vállalatnak meg kell adnia ehhez a lehetőséget, akár van valamilyen elképze­lés az illetővel kapcsolatban, akár nincs. Persze, közülük is lehet a tehetségesebbeket ve­zetőnek „kiemelni”.. Felmerült a vitában a to­vábbképzés általános helyze­te is, ami már túlnő a káder- és személyzeti munkán. Köz- gazdasági ismereteket kell nyújtani minél több gyári dolgozónak, ismerjék meg a minőség, a készletgazdálko­dás, a termelékenység, a nye­reség összefüggéseit a szemé­lyi jövedelemmel. Ilyen is­meretekben nem bővelkednek néhányan a művezetők közt sem. Nem megfelelő a szak­munkás-továbbképzés tema­tikája. Bár ezt központilag adják meg, meg kell találni a módját, hogy a cipőgyári kö­rülményekhez jobban igazod­jon, „testreszabottabb” le­gyen. — „Nem arra van most szükség, hogy a régi tudást frissítsük fel, a fúrásról, meg a fogaskerekekről halljanak az emberek. Ma már modern gépekkel dolgozunk és a ja­vítás szerszáma nemcsak a csavarhúzó és a kombinált- fogó. Az új gépekhez, beren­dezésekhez szükséges ismere­teket építsék be a tananyag­ba” — hangsúlyozta az egyik vezetőségi tag. Az üzemi pártvezetőség el­fogadta a beszámolót, amely reálisan tükrözi a helyzetet és jelöli meg a tennivalókat. Bi­zonyos, hogy az ülés vitája nyomán tovább javul a ká­der- és személyzeti munka színvonala a Bonyhádi Cipő­gyárban.-r -s Káder- és személyzeti munka a Bonyhádi Cipőgyárban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom