Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-23 / 250. szám

1977. október 23. Képújság n VONATON D. Pintér József Tolna me gyei származású festő, aki az elmúlt hetekben sokat rajzolt, festett a megyében és a környéken. Itt készült rajzai közül mutatunk be egyet. Fotó: Komáromi Készül a „Magyar Zenetörténet” Látogatás a Zenetudományi Intézetben A 700. év jegyében I. érembiennálé Sopronban A budai várnegyedben egyemeletes műemlék ház­ban található a Magyar Tu­dományos Akadémia Zene- tudományi Intézete. „Társ­bérletben” lehet, hiszen egy táblán az is olvasható, iiogy itt van a nemzetközi hírű Bartók Archívum, s az eleddig még ismeretlen Ze­netörténeti Múzeum. A kapualjban gótikus ülöfülkék, a lépcsőházban nagyméretű Bartók-fotó, a szobákban a boltíves meny- nyezet alatt, íróasztalok szomszédságában szép régi hangszerek, könyvek, doku­mentumok, lemezborítók. Ilyen külsőségek között dol­gozik Ujfalusy József zene­esztéta igazgatása alatt a Zenetudományi Intézet. De hogyan? — erre Szekeres- né Farkas Márta, az inté­zet tudományos munkatársa válaszol. — Nem vagyunk társbér­letben, hiszen mind a Bar­tók Archívum, mind pedig a Zenetörténeti Múzeum az intézet szerves része. Az Országház utca másik ol­dalán, az MTA több tudo­mányos intézete között dol- dozik a népzenei főosztá­lyunk. * Az utcáról közben német, angol nyelvű szófoszlányok hallatszanak fel. A hazánk­ban megforduló sok-sok kül­földi vendég közül most né- hányan odalent Bartók és a múzeum nevél böngészve azon tanakodnak, hogy mi is lehet itt, bejöhetnek-e? Sajnos nem. A szoba — mely a XX. század legna­gyobb magyar zeneszerző­jenek emlékét idézi, sze­mélyes tárgyait őrzi és sok­sok dokumentumot — mun­kahely, ahol Somfai László vezetése alatt kutatók dol­goznak. Az archívum munkatársai nemcsak Bartók Béla élet­művének kutatásával és feldolgozásával foglalkoz­nak. A Zenetudományi In­tézet egyik legfontosabb feladata az ötkötetesre tervezett Magyar Zenetörté­net összeállítása, megírása. Nagy átfogó műnek szán­ják. (Az első kötet már el­készült, nyomdára vár.) Az V. kötet tartalmazza majd a XX. század zenéjét. S ki gondolná, hogy ennyire kö­zel napjainkhoz, annyi sok feltáratlan, ismeretlen anyag vár feldolgozásra. * A Zenetörténeti Múzeum, mely idestova tízesztendős — 1969-ben létesült — azon kevés múzeumok közé tar­tozik, amelynek anyagát eddig még nem tudták be­mutatni. A kétszáz hang­szer között — amely gyűj­teményüket képezi — híres zeneszerzők és előadóművé­szek hangszerein kívül ré­gi es érdekes darabok van­nak. És sok más emlék­tárgy is. Évek óta gyarapo­dik raktári készletük. (Ezt a szó szoros értelmében kell érteni, hiszen itt az Országház utcában csak mutatóban van egy-egy hangszer, a többi értéket az óbudai és a soroksári rak­tár őrzi.) Ha majd elkészül a székházuk, akkor lesz ar­ra hely és mód, hogy a múzeum — amelyet Falvy Zoltán, az intézet igazgató- helyettese irányít — betölt­se feladatát, s a magyar zenei éiet összegyűjtött és feldolgozott tárgyi emlékeit bemutassa. Rangjának, jelentőségének megfelelően külön osztály foglalkozik a XIX. század magyar zenéjével. Az osz­tály nagy feladata a ma­gyar zenetörténet e korsza­kának összeállítása. Liszt Ferenc áll e korszak zene­kutatásának középpontjá­ban. Erről már a nagykö­zönség is értesülhetett, hi­szen a közelmúltban jelent meg Legány Dezső Lisztről szóló könyve. A zene és a társadalom kapcsolata elméleti, de ko­rántsem elvont téma. Ma Magyarországon nemcsak kiváló zenészek, zeneszer­zők és előadóművészek, ze­nekarok és kórusok élnek, hanem zeneszerető közönség is. A népzenének, a ko­moly zenének és a modern zenének is megvan a maga táboia, de sokszor „keve­rednek is e frontok.” Hi­szen a népzene szeretete nem zárja ki a komoly ze­ne iránti lelkesedést és vi­szont. Nos tehát, érdekes a zene és az emberek kap­csolatát kutatni, a zenének a -különböző embercsopor­tokra gyakorolt hatását tár­gyalni (például munkásda­lok kialakulása, stb.). Maró- thy János vezetése alatt a kutatók most a pártosság és népiesség témán dolgoz­nak. Kálmán Györgyi EURÓPA-DlJAS műem­lék városunk ünnepel. Egész évben kulturális események sora emeli a jubileum fé­nyét. A képzőművészeti tár­latok legrangosabbját a min­taszerűen megújított Lábas­házban nyitották meg. A kis­plasztikái szemléktől elkülö­nülő éremművészet első biennáléjára küldték el mun­káikat a meghívottak. Uj biennálé született, új műfaj számára adott mostantól az alkalom a kétévenkénti erő­felmérésre, s új város állt be a vendéglátók sorába. A szépen rendezett tárlat jelentőségét fokozza, hogy nyitása egybeesett a FIDEM, a Nemzetközi Éremművésze­ti Szövetség budapesti kong­resszusával. A küldöttek lá­togatása, ismerkedésük Sop­ronnal nem hanyagolható mozzanat. Fontosnak ítéljük a rendezők által alapított, valóban rangos díjakat is. A szűkös csoportérdekeken fe­lülemelkedve legfeljebb azon érdemes töprengenünk: med­dig lehet még további bien- nálékra bontani egyébként egységesnek ítélt képzőmű­vészetünket? A soproni tárlat minden­esetre arról győzi meg a né­zőt, hogy éremművésze­tünk rászolgált a bizalomra. Erőteljes, sokakhoz szóló, a hagyományokra építő, de új megoldásokat is bátran fel­mutató ága művészetünknek. Hatvan alkotó 250 munkája Szerencsés gondolat volt jó néhány közepes, vagy annál is gyengébb kiállítás után be­mutatni az 1974-ben elhunyt Biai Főglein István képeit. A Képcsarnoknál szokatlan vál­lalkozás, de reméljük, nem az utolsó, hisz a néző így együtt láthat egy egész élet­művet. Biai Főglein Vaszary János és Csók István tanítványa volt, s amit a két jeles mes­tertől megtanulhatott, azt meg is tanulta. 1926-tól állí­tott ki rendszeresen. 1938-ban a velencei biennálén is sze­repelt. Tanulmányútjai közül hosszabb párizsi időzése je­lentős, de járt olasz, holland és francia földön is. A mes­terek tehát jók voltak, s Biai Főglein a maga módján ka­matoztatta is, amit tanult. A Magyar Nemzeti Galéria 1975-ben rendezte meg em­lékkiállítását, amellyel fel­hívta a figyelmet a művész kvalitásaira, a Szinyei Mer- se teremben rendezett kiállí­körképet rajzol, áttekintést nyújt a pillanatnyi állapo­tokról. Csak dicsérni lehet a ren­dező elképzelését, aki a tár­lat élére Ferenczy Béni ér­meinek válogatott sorozatát állította. Emlékezés, vissza­tekintés, hagyományteremtés ez együttesen. Tíz éve halott mesterünk — Beck ö. Fülöp mellett — e műfaj hazai megalapozója, iskolateremtő egyénisége. Jelentőségének elismerésére utal, hogy a fő díjat mostantól nevével jel­zik. AZT MEG MÁR szinte ter­mészetesnek érezzük, hogy e kitüntetést — a megyei ta­nács Ferenczy Béni-díját — éppen Borsos Miklós nyerte el. Személyében érmészetünk élő klasszikusát tisztelhet­jük. Az egykori győri vésnök életművében kiemelkedő he­lyet foglal el az érem. A mí­ves megoldások híve. Szöveg és forma hagyományos egyensúlyára törekszik. Ben­nünket itt kiállított munkái közül a Michelangeló-érem ragadott meg különösen. A további díjazottak — Kis Nagy András, Czinder Antal, Csí'ky Tibor, Asszonyi Tamás és Lugossy Mária — két irányzatot képviselnek. Előbbiek megőrzik a korong alakot, de erőteljes forma­mozgatással a térélmény fo­kozására törekszenek. A munkáikban rejlő feszültség éppen az intim méret és a tás — tudtunkkal — a máso­dik alkalom halála óta, hogy művészete keresztmetszetét kapjuk. Biai Főglein a Nagybánya utáni nemzedékhez tartozik, legjobb kvalitásait a nagybá­nyai iskola eredményeiben kell keresnünk. Szerette a plein air festést, képein ter­mészetesen és magától értető­dően ragyog a napfény, a szí­neket könnyen rakja fel, meg­győzően. Szépek csendéletei is, virágai szinte harsogják az élet szeretetét. Könnyen fes­tett, ecsetje alatt természe­tesen sorakoznak fel a világ jelenségei, ám ami előnye, egyben korlátáit is jelenti: Biai Főglein világa nagyon is készen kapott, probléma- mentes, mintha örök nap­fényben élnénk. Mondják, szeretetre méltó ember, kel­lemes társalgó volt, s képei is ilyennek mutatják, mint aki tudatosan kerüli ki az élet drámai mozzanatait. monumentalitás ellentmon­dásosságából adódik. Csíky, Lugossy és főként Bohus Zoltán új megoldásokkal kí­sérletezik (csavarozott érem!) A felületjátéknak, szerkezet­nek, a rátalálásnak egyaránt szerep jut éremértelmezé­sükben. Kiss Sándor és Szöl- lősy Enikő tovább megy, mert folyamatok bemutatá­sára használja fel az érmet. A végső határt Bakos Ildikó közelítette meg. Henger alakú, feliratos alkalmi „érmeket” láthatunk a nevemellett. Eb­be a csoportba sorolhatjuk még Lessenyei Márta, Laczák Géza és Kiss György műveit is. Végül említsük meg a tra­díciók szellemében alkotók közül Csontos László, Csúcs Ferenc, a sporoni architektú­rát feldolgozó Kutas László, Madarassy Valter és Remé­nyi József nevét. Erényük a világos fogalmazás, a nagy műgond. Igat: hevületet még­sem az ő tárlóik előtt érez­tünk. A RENDEZŐ — Baranyi Judit — áttekinthető rend­szerbe foglalta a jelentékeny számú anyagot. Élt a kieme­lés lehetőségeivel. Ebben se­gítette Fekete György beren­dezése, installációi. A szép kivitelű katalógus bőséges adatokkal, sok képpel járult hozzá az első éremseregszem­le sikeréhez. SALAMON NÁNDOR A Szekszárdon bemutatott huszonnyolc kép tulajdon­képpen egész életművét át­fogja, erényeit és gyengéit egyaránt érzékeltetve. Né­hány nagyon szép tájkép (Dunakanyar, Árnyas út. Fo­lyópart), sugárzó csendéle­tek mellett utcarészletei és főleg cirkuszi képei elég hal­ványak, az utóbbiaknál egyébként sem lehet kiiktat­ni Seurat- vagy Toulouse- Lautrec-emlékeinket, s mel­lettük bizony ezek nagyon elnagyoltak. Biai Főglein jó képességű festő volt, jóllehet nem tar­tozott az élvonalba, a ff agy­bánya utáni nemzedékben valahol" a kései Glatz és Herman Lipót körül lehet a helye, bár ezt ma még teljes bizonyossággal nehéz meg­állapítani. Az árak viszont — mit ta­gadjuk — erősen próbára te­szik a vásárlók pénztárcá­ját CSÁNYILÁSZLÓ Monográfia Martsa Alajos fotóművészről A Corvina Kiadó Fotó- művészeti Kiskönyvtár so­rozatának legutóbbi kötete az eddig csupán szűkebb körben ismert Martsa Ala­jos munkásságát mutatja be. Az 1910-ben született Martsa gazdag és változatos életet élt. Féja Géza és a korán meghalt lírikus: Bá­nyai Kornél voltak a taná­rai a polgári iskolában, szakmai ismereteit pedig a magyar fényképezőművé­szet egyik klasszikusának: Rónai Dénesnek oldalán sze­rezte meg, de tanult a két világháború közötti ma­gyar fotóművészet másik nagy egyéniségétől: Pécsi Józseftől is. Martsa Alajos a 30-as években Tunéziában dolgo­zott, mint fotográfus; itt a francia fennhatóság alatt élő arab lakosság különböző típusairól készített egy sor olyan felvételt, amelyeknek talaján őt a társadalmi fe­szültségeket ábrázoló „szo- ciofotó” irányzat képviselői között kell számon tarta­nunk. Észak-Afrikából ha­zatérőben végigutazta Itá­liát ; fényképezőgépe itt sem pihent... 1937-ben — több éves külföldi tartózkodás után — Esztergomban nyitott kis műhelyt, közben pedig részt vett az illegális kommunis­ta mozgalomban. (Szoros kontaktusban állott — töb­bek között — Orbán Lász­lóval is.) Műtermét sorra felkeresték a korszak leg- különb írói, költői, képző­művészei, akiknek Martsa nemcsak külső vonásaikat ragadta meg, de emberi­alkotói egyéniségüknek is mélyére hatolt. „A lélek minden rezdülése megjele­nik Martsa fotóportréin” — írja szépen és találóan dr. Zolnay László régész és művészettörténész, a beve­zető tanulmány szerzője. A Rózsa Sándor-regénye- ket író, idős Móricz Zsig- mondról vagy az esztergo­mi Előhegyen haldokló, „csak csont és bőr és fáj­dalom” Babitsról készült Martsa-fotók — művészi ér­tékükön túl — fontos iro­dalomtörténeti dokumentu­mok is, de a Móriczot és Babitsot megörökítő felvé­telek mögött nem maradnak el a tilinkózó, faun-tekin­tetű Tersánszkyról, a mű­termében megpihenő Czóbel Béláról, a szekszárdi Ba- bits-mellszobor alkotójáról: Csorba Gézáról, a szúrós pillantású Kassák Lajosról, az élénken társalgó Borsos Miklósról, a borospoharat emelő Kollányi Ágoston filmrendezőről,, vagy az ol­vasmányába merülő Fe­renczy Béniről készült fo­tográfiák sem. Martsa Alajos fiatal évei­ben lépett színre Moholy- Nagy László, Man Ray és a fotóművészeti avantgarde több más jeles alakja. Marisára is hatottak ezek a törekvések, kísérletek; er­ről tanúskodnak a művész érdekes absztrakt „foto- gramm”-jai. A Martsa Alajos munkál­kodásáról kiadott könyvecs­ke fotóművészeti irodal­munk nyeresége. A kis­monográfia a mai magyar fényképezőművészet egyik legjobbjának életművéről nyújt megbízható áttekin­tést. Dévényi Iván c Dunakanyar Szinyei Merse terem Biai Főglein István kiállítása '

Next

/
Oldalképek
Tartalom