Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-23 / 250. szám
7 Képújság 1977. október 23. DUNA MENTI EMBEREK A Duna — a Volga után — Európa második legnagyobb folyója. Hossza 2880 kilométer, vízgyűjtő területének kiterjedése 817 ezer négyzet- kilométer, amibe hazánk teljes egészében bele tartozik. Latinul Danubiusnak hívták, görögül Isztrosznak (Is- ter), németül máig Donaunák. A franciák nőnemben la Danuba-ként emlegetik, a románok Dunareának mondják, szerbül Dunavnak, a többi-szláv nyelven Dunaj a neve. Az olvasó joggal sejtheti, hogy mindezek az adatok lexikonból, származnak és amellett, hogy a remélhető érdeklődés felke,ltéseéért írtuk ide valamennyit, nem is biztos, hogy hitelesek. A Duna például az utolsó hírek szerint 417 kilométer hosz- szan folyik keresztül kis hazánkon. de ezt történelmileg kurta időnek előtte még nem lehetett volna ráfogni. Medre jóval szeszélyesebb, tehát hosszabb volt, amiből az írásunkhoz csatolt 1793- beli térkép is mutat valamit. A mai Kis-, Holt-, öreg- és Döglött Duna-ágak valamikor nagyon is élő vizet jelentettek. 150 éve például Fadd még a Duna főága mellett feküdt. A megdühödött folyó 1705 novemberében egyszer és mindenkorra elnyelte Ka- nacs községet, 1809 és 1811 között pedig Kara, Varát, Kákony és Pandur falvakat. Ma Dunaföldvár, Bölcske, Madocsa, Dunakömlöd, Paks, Dunaszentgyörgy, Gerjen és Báta számít „igazi” Duna menti településnek. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a nemrég még „túlsúféli” bo- gyiszlaiaknak az utolsó nagy árvíz idején épp elég bajuk volt a Dunával. Ezeknek a községeknek a lélekszáma száz év óta alig változott. 1870-ben 37 128, 1970-ben 38 077 volt. Csakhogy a száz év előtti első népszámláláskor még Duna-menti volt Fadd, Tolna, Bogyiszló, Sárpilis, Decs, Alsónyék, Báta- szék és Szekszárd is, akkor 37 137, ma 55 582 lakossal. Amikor eltökéltük, hogy össze próbálunk gyűjteni néhány adatot és gondolatot a Duna menti emberekről, kaptunk egy jószándékú kérdést: „Különböznek ezek egyáltalán a máshol lakóktól?” Alaposan. Legalább annyira, mint a Bükk fennsíkjain élők, az alföldi sziken felnövekedettektől. A folyó jelentősége az itt élők számára még akkor is óriási, ha természetesen nem töprengenek nap-nap után efölött. Térképünkön sötöt foltként valósággal bélekönyököl a tájba az az 1973-ban még igencsak aktív vizű rész, ahol ma nagyjából a gemenci erdő, híres ártéri kincsünk helyezkedik el. Maholnap már közhelyszámba megy, hogy a Sárköz múlt században megkezdődött gazdagodását áz értékes öntéstalajnak köszönhette. A korábbi ingo- ványoknak, lápoknak csakugyan megvolt a nemzetmentő jelensége. Dunaföld- várról 1686-ban feljegyezték, hogy lakói „... a dunai szigetek ligeteibe rejtezkedtek.” A törökkori népesség összeírásokat tanácsos némi fenntartással , fogadni, épp úgy, mint a török kiverését követő időkből származókat is. Sokakat egész egyszerűen nem volt hol összeírni, mert nem lehetett megtalálni őket és még az 1686-ot követő években se látták sok okát annak, hogy tüstént előbújjanak. A Duna és mocsarai ebben az időben menedékhelyet jelentettek. Az viszont már kevésbé ismert, hogy a magyar középkor idején ezen a tájon fejlett vízgazdálkodás volt, a Duna pedig a jómód egyik forrása. Az átkelőhelyek — így például Dunaföldvár, vagy a megye végén Báta — hamar jó gazdasági erőre kaptak, előbbi már 1703-ban megszerezte a mezővárosi titulust. A Duna néha nemcsak vitt földet, hanem adott is. Az úgynevezett alsó-szakaszos folyók jellemvonása a zátony- és szigetépítés. Bölcske történelmében feljegyezték, hogy elsőnek bizonyos Bika Marci telepített fákat egy víztől kapott szigetre ^és hosszú nyelű baltával zavarta el újonnan szerzett tulajdona végéből az urak ügyvédjét. A híres szépségű madocsai Bán Éva úgy szökött meg egy janicsár láncáról, hogy a lápba bújt és az akkor még bizonyára buján tenyésző vízitök leveleivel takarta el magát. Az ártéri gazdálkodás legalaposabb ismerőjének, András- falvy Bertalannak könyvében oldalakat foglalnak el a madocsaiak víz menti földekért folytatott pereskedésének jegyzőkönyvei. Kömlőd is mint átkelőhely volt nevezetes, a mór korábban is erődített emelkedőn Vak Bottyán nem véletlenül rakatott sáncot. Amikor a császáriak bevették, itt pusztult el a falu eredeti magyar lakossága. Páksnak már 1591- ben jelentékeny török vendégfogadója, karavánszerája volt. Gerjenben a temetőt csak csónakon lehetett megközelíteni, fel is jegyezték, hogy egy alkalommal a kántor kezéből kikapta az olvasót: — egy csuka. Tolnáról más feljegyzés szól, nevezetesen: „...a Duna menti mezővárosok közül ennek polgárai kezén gyűlt össze a legtöbb pénz.” Bogyiszlón „Az árterületek halbő6ége ...az éhínségek idején segítette át az idéhúzódott népet.” Bátáról a község legjobb ismerője így ír a II. József korával foglalkozó részben: ....a napjainkban meglévő s zántóföldek helyén még mocsár és rét terült el.” Igaz, hogy Bátán a Dunával kapcsolatos másféle*emlék is fennmaradt. Az, hogy az ellenreformáció idején a kálvinistákat azzal akarták „jobb belátásra” bírni, hogy mezítláb állították őket a Duna jegére. Ami lényegesen kellemetlenebb lehetett, mint az az állítólagos bogyiszlói határozat, mely szerint „a templomban fogott hal a papot illette”, mármint a sűrű árvizek után. A nagy folyó a közösségi élet különös formáit hozta létre a történelem folyamán. Nemcsak azért, mert védekezni, netán bújdokolni közösen kellett, hanem mert dolgozni is. Az áradások szeszélye a legeltetés, kaszálás és más mezőgazdasági munkák rendjét is megszabta, egyedül senki nem állhatott meg a maga lábán, ha tetszett, ha sem, össze kellett kovácsolódni. Az összetartás nyomai máig kimutathatók. Különösen vonatkozott ez a halászokra, akik ma már elképzelhetetlen mennyiségű halat fogtak. Külön „tóbírót” választottak az alája rendelt „tómesterrel”. Az utóbbi is nagy hatalom volt, valamivel több. mint 200 éve a bogyiszlói Holt-Dunában csak Boda György tómester halászhatott. Ezek képviselték a községet, tehát a közösséget az uradalommal, az urasággal szemben. A tómesterek voltak a halászseregek, a „kompániák” irányítói. A közösség szigorú volt. Madocsán például 1805-ben Boldog György és Biczó István tóbírákat elzavarták, mert azok nem átallották éjszaka és méghozzá olyan helyen halászni, ahol más kompánia már kirakta a maga varsáit. Ez a fajta halászszervezet nem volt céhrendszer, de emlékeztetett arra és a faluközösségnél mindenhogyan szűkebb, zártabb egység volt. Az igazi halászlé Arra manapság is csak a legvakmerőbbek (és nem helybeliek) mernek vállalkozni, hogy eldöntsék, melyik falu halászlévé az „igazi”. A kömlődi-e, netán a paksi, és így tovább. Tény, hogy a hal a Duna menti emberek táplálkozásában régebben a mainál összehasonlíthatatlanul nagyabb szerepet játszott. Idézzük ezzel kapcsolatban Andrásfalvy Bertalant: „...ötték a sűtt halat a főttel”. Ezt a szólást a Duna mentén mindenütt hallottuk, mint a régi életről való emlékezések vissza-visszatérő formuláját. Az Egyed-féle összeírás „utolsó rovatában a kedvenc ételek kérdésére adott feleletben így olvashatjuk: „kedvenc ételük a hal sülve, főve” (Madocsa) A Sárközben emlegetik, hogy egyszer a hal derekát ették és a fejét dobták el, ha megunták, a derekát dobták el és csak a fejét ették. Régebben nagyobb mennyiségben fogyasztották és szinte mindennapi volt. Árvizes esztendőkben kenyeret pótolt, ma főként ünnepi együttlét, pinceszerezések, névnapok, vendéglátások fő étele. Csak a lakodalom és a szüret étrendjében tartja magát a birkapaprikás szívósan, talán azért, mert régen a halételek mindennapiságával szerében éppen ez volt a különlegesebb. Vidékünk refor- mátusságánál is illett pénteken halat enni. Öcsény 1811- ben feljegyzett rendelkezése egyenesen megtiltotta azt, hogy csütörtökön a halat kivigyék a faluból, azt a falu pénteki ebédjére kell fordítani... A mundéros hal készítése... A kibelezett, besózott, paprikázott csukát iszap- rétegbe göngyölték, nyársra fűzték és szabad tűznél sütötték meg. A kiégett agyagréteg gyenge kopogtatásra leválik a hal bőrével, pikkelyével együtt... A kintjárók gyakori étele a nyárson sült hal. A kibelezett, letisztított halakat nyársra tűzve, a parázs mellett leszúrták a földbe, sóval, paprikával ízesítették (Báta, Bogyiszló).” A nagy folyó fontos közlekedési út volt, ma is az, de ennek megyei vonatkozása napjainkra a kelleténél sokkal kisebb. Az egyes átkelőhelyek fontosságáról, gazdagodásáról már szóltunk. Ide tartozott az Alföld— Ausztria, illetőleg Olaszország irányba tartó nagy marhahajtások útjában fekvő Dunaszentgyörgy is. Másrészt a folyó bizonyos mértékig visszatartotta a terméMegyénket Danaföldvárnál éri el a nagy folyó A Duna 1793-ban nyékét. A szekszárdi városatyák még a XX. század elején is valóságos elemi csapásként emlegették a bajai híd megépültét, mellyel mód nyílt a megyeszékhelyről nemcsak az áru továbbítására, hanem a szőlőkben oly fontos munkaerő könnyebb elvándorlására is. A Paksig kanyargó vékonyka szárnyvonal jelentősége csak napjainkban, az atomváros születésével egy időben nőtt meg, folytatásáról (régi álom!) azonban egyelőre a legtávolabbi tervekben sincs szó. A jelen és jövő Bölcskén úgy vélekednek, hogy az 1965-ös zöldár óta már nem félnek, nincs is okuk félni a Dunától. A hazai árvízvédelem sok évtizeden át tartó páratlan munkája árán a nagy folyó jelentősége a part menti települések és emberek életében nem szűnt meg, hanem megváltozott. Az atomerőmű építkezésének különböző fázisairól szinte naponta írunk lapunkban. Ezt és az egész óriási munka jelentőségét, mellyel az egekor agrárius Tolna megye — mint nemrég dr. Szabópál Antal mondta a tv-nek adott nyilatkozatában — „belépett az atomkorba”, most felesleges lenne újra megismételni. Azt viszont érdemes említeni, hogy a következő ötéves tervekben bizonyára sorra kerülő víz- igényes és a természetet nem szennyező ipar telepítésére jóformán csak itt van igazán hely az egész országban. Beleértve természetesen a Duna nemcsak megyénkbeli, hanem túlsó partját is. Idegenforgalom Hasonlóan kevés Szó esik még a Duna idegenforgalmi jelentőségéről, mely a Duna menti emberek szempontjából a jövőben egyáltalán nem lesz közömbös. A Sió zsiliprendszerének kiépültével (évtizedek munkája) a Balaton vízen is megközelíthető lesz. Szekszárd kikötőjének tervei — nemrég írtunk róla — már elkészültek. Dunaföldvárott, a mintaszerűen restaurált vártorony mellett egyre nagyobb mértékben készülnek a hídon átáramló idegenforgalom megállítására. A tanácson már a leendő kemping helyét is tudják. A horgászélet fejlett, de fejlett — többek közt — Bölcskén is. Fadd- Domborit nem kell bemutatni. Arról megoszolhatnak a vélemények, hogy felépítése közben történtek-e hibák, de azt a tények bizonyítják, hogy a pihenni, kikapcsolódni vágyók számára egyre nagyobb vonzóerővel rendelkezik. Az idegenforgalmi hivatal nem fizetett rá itteni építkezéseire. Jendrolovits Ferenc, Dunaföldvár tanácselnöke mondotta — akiinek már az ükapja is helybeli volt —, hogy számára a Duna, a víz, ha véletlenül távol van a falujától, egyet jelent a honvággyal. Kötődik a nagy folyóhoz, mint nemzedékek óta annyi tízezren. ORDAS IVÁN Fotó Könyves Jánosné (Tolna megyei Levéltár) és Komáromi Zoltán. Közösség és közlekedés Táj és természet
