Tolna Megyei Népújság, 1977. október (26. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
io "Képújság 1977. október 2. Kislány Balázs Endre szobra Babits Ady-anto nyomdaipari diákok kiadásában Ady születési centenáriumá- —— maik számos kiadványa közül a legméghatóbb az a kis könyv, amellyel nyomdász diákok lepték meg Ady és Babits tisztelőit. Ez a 5x3 cm-es mi nikiadlvány 280 oldalon hetven Ady-iverset tartalmaz, mindazokat, amelyek Babits kedvencei voltak, utánuk pedig Babitsnak nem sokkal halála előtt írt utolsó Ady-tanulmányát közlik. A parányi könyv pontos címe: Ady Endre versei. Válogatta Babits Mihály. Szerkesztette: Téglás János. Az utóbbi a Sáigtvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola IV/A osztályának tanulóival készítette ezt a nyomdái remekművet. Nehezen lehetne az idei Ady- éwben szebb érettségi emléket magukkal vinni egy osztály tanulóinak, mint az általuk készített kis Ady-köte- tet. Ahogy a kötet végén megjegyzik. Emlékezésül az együtt töltött tanulóévekre 1973—1977. Hogy micsoda remek iskola lehet ez, elég arra utalni, hogy a művet sajtó alá rendező huszonöt diáknak három igazgatója és húsz tanára volt. Ezek a nevelők elmondhatják, hogy pedagógiájuk nemcsak növendékeikben hagy emlékezetes nyomot, hanem tényező marad a magyar irodalomtörténetben is. Az Országos Széchényi Könyvtár Babits-hagyatéká- ban találtam meg a nagy költőnek 1939-ben, tehát már nagy műtété után és két évvel a halála előtt összeállított Ady-antológiáját. Ezt a Rádió felkérésére, nem kis vívódások között válogatta ki. A versek elé írt összegezésben figyelmeztet arra, hogy Ady ezer verséből ez csak a java, de legfontosaibb verseiből is még számos darabbal ki lehetne egészíteni a gyűjteményt. A Babits Adyról c. kiadványomban először közzé tett antológia végrendelet- szerűen eldönti miért és mennyire becsülte Babits nagy kölitőtársát. Voltaképpen nagy kár, hogy ez a minikötet csak kis példányszámban, vizsgatételként készült. Nehezen érthető, hogy eddig valamelyik nagy kiadónak nem jutott eszébe, hogy szabályos könyv formájában, olcsó áron piacra dobja. Az Ady-centenárium kiadványainak egy baljuk van: alakjuk nem kézbe valók, hanem könyvespolcra, sőt a mai otthonokban nem létező dísz- asztalokra. Az is nehezen érthető, hogy miért nem hozható kereskedelmi forgalomba a derék és dicséretre méltó nyomdaipari tanulóknak ez a maradandó és valóban köny- nyen forgatható kiadványa. TÉGLÁS JANOS: BABITS TANAR ÚR A Széchenyi István Nyomdaipari Szákközépiskola IV/B osztályának tanulói szedték a Zrínyi Nyomdában tanáruk, Téglás János 64 oldalas kézbe és zsebbe való formátumú könyvét Babits „tanár úr” 1912—1916 közötti éveiről. Köztudomású, hogy Baja, Szeged, Fogaras és Újpest után a régi tisztviselőtelepi Széchenyi Gimnáziumba került Babits tanárnak. Fogarason kívül valószínűleg ez volt legkedvesebb iskolája. Nkm utolsósorban azért, mert jó barátok között élt és tanított. A ma kilencvenöt éves Dienes Valéria mondta el, hogy a közelükben lakó Bálbits hozzájuk járt ebédelni. Utána órákat vitatkoztak Dienes Valériával és férjével, a világhírű matematikussal, Dienes Pállal. De ez volt az az idő, amikor Jászi Oszkárral és Szabó Ervinnel is kialakult ismeretsége. Neves diákok is kerültek ki keze alól, így Mlarkos György, a kitűnő közgazdász, Rados Jenő, a jeles építészettörténész, Tiszay Andor, a kiváló műfordító és szerkesztő, és mások is. De ugyanakkor, amikor jó barátok vették körül, aljas és ádáz ellenségek is törtek rá. A gyanútlan Babits ekkor írta több nagy versét, amelyek közül nem egyet az uszító reakciós sajtó arra akart fölhasználni, hogy állásától, sőt életlehetőségétől megfossza. A könyv szerzője az ismert adatokon túl bőséges dokumentációt hoz könyvében. Ilyen például a Tisztviselőtelep térképe, maga az iskola, Babits lakása és az ellene folytatott fegyelmi jegyzőkönyve. Ezek a diákok éles megfigye------ léseit tartalmazzák és f öltétlenül hozzájárulnak az akkori Babits arcképének teljesebbé tételéhez. A kötetet kiádó diákok Babits hajdani iskolájának utódában ápolják büszkén Babits emlékét. GÁL ISTVÁN Tamási Áron : Szerencsés Gyurka Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Any- nyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született ügy hívták, Gyurka. Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte s kézenközön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz: de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte. Addig, s addig, hogy legény lett belőle. Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el. Valami vén székellyel találkozott egyszer. — Hó! — mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd. Az öreg megállt, s ráhunyorított : — Te ki vagy, hogy nekem úgy „hógatsz”? — Én álomfejtő. — Álomfejtő? No, ügyelj, mert attól büdösödik a hal — mondta a székely. Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s továbbmentek. Ekkor egy úr jött, s Gyurka felbíztatta: — Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg! — Erejd, s dolgozzál! — felelte az úr. Erre otthagyta őt is s elment, s lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig, s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban, s elindult ismét. Elért egy faluba, s ahogy vánszorgott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami rovásos széken, módosán üldögél egy ember. — Nem kell magának egy szolga? — kérdezte Gyurka. — Gyere, s' állj bé! — mondta az ember. Megegyeztek, aztán jóllaktak, s ittak rá. Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. ő kiment, s egész nap döglődött a falu végin, s este hazament. — Mennyit szántottál? — kérdezte az ember. — Fel én az egészet — felelte Gyurka. így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda, s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje. Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket, s ismét le akart feküdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgasinába jól beléhara- pott a kutya. — Bolond vagy-é? — nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított. Erre felállott a legény, s így szólt: — A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs. — Azzal kirázta a tarisznyát, s a szalonnát odavetette a kutyának. — Isten maradjon veletek ! — köszönt az ebédelő kutyának és a két ökörnek, s ismét elbaktatott a világba. Bolygott elé, s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátra tette tehát, mint a kitalálók, s szépleptiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött, s várta, „hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen. így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket, s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe, mint a csutak. Nyomban érezte, hogy a farka megnőtt, s meg a lebernyegek is az oldalán. Úszni kezdett tehát, s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak. — Ha én nem vagyok hal, akkor senki! — mondta örvendezve, s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc, s már sere- gestől körülvették a kicsi, s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték, s azután marni kezdték. — Hé, testvérek! — mondta Gyurka, de a sza- vávál sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet, s menekült a part felé, ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát, s talpra támaszkodott. — Isten veletek! — köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult. Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt, s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart, s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóját, s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a fű, s úgy bé- fonta őt is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet, s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet, s mozgatni kezdte az orrát, s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan baknyúl lett belőle, mintha aranyfűvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával, s erre nyomban egy másik nyúl került valahon-. nét melléje. Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember. — Gyere, fussunk! — szólott Gyurkának a másik. — Fusson más — mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott. Ö pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott, s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán. Megindult ismét, s ment, mendegélt. Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet, s egy tavaszt egy helyben, s a nyár derekán éppen indulni akart útjára. Előretette az egyik lábát és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított, s a fejét peckesen hordta. Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igéze- tes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani. A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá, s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle. Felrepült, s keringeni kezdett a leány feje felett. — No, Gyurka, most csi- rikolj! — biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott berzen- getni kezdte a tollát, s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta. Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe. — Helyben vagyok! — örvendezett Gyurka és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét és álmodozni kezdett. Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott. Sorok egy sorozatról Népszerű a történelem? Úgy tűnik, hogy igen. A „Népszerű történelem” gyűjtőcímet viselő Kos- suth-sorozat féltucatnyi kötete fekszik az asztalomon, és aligha én vagyok az egyetlen, aki ezek (és még több más, hasonló) birtokosának mondhatja magát. Pedig az egyes kötetek — tulajdonképpen nagyobbacska füzetek — címe minden, csak nem vonzó. Sorolom: „Hitler- puccs a sorházban”, „Hosszú kések éjszakája”, mindezekből sajnos óhatatlanul következett „A Szálasi-puccs”, szerencsére „Az olasz fasizmus végnapjai”, természetesen „Hitler halála” is és az, hogy Magyarországon végre valahára megtörtént azt, amit „ítél a nép” címmel lehetett egybefoglalni. Utóbbi alatt az értendő, hogy Szálasi Ferenc nyugalmazott őrnagyot és aktív nemzetvesz- tőt felakasztották. Banditáival együtt. A kötetekről — megjelenésük idején — írtunk lapunkban. Másokról is, melyek szintén a „Népszerű történelem” sorozatba tartoznak. Mert így egyszerűbb érzékeltetni, azt szoktuk mondani, hogy 3—5 doboz cigaretta árán kaphatók, ami igazán nem pénz. Mégis, talán érdemes eltűnődni azon, hogy miért adnak ki több tízezren pénzt azért, mert nem füstölni akarnak, hanem okosodni? Példányszámok, az előbbi címek sorrendjében: 40 ezer, 70 ezer, 65 ezer, 12 ezer, 37 ezer és 55 ezer. Kötetek tízezrei, melyek nem porosodnak évszám a könyvesboltok kirakataiban, hanem amelyek közt van olyan, ami ma már kaphatatlan. Miért? Nem leányregények. Borzalmakról szólnak. Hitler és az a rendszer, melyet (egyáltalán nem saját erőből és „Harcom” — „Mein Kampf” — révén) alkotott, az emberiség ilyesmikben nem szűkölködő történelme során soha nem látott arányokban tette a mindennapok részévé a borzalmakat. Mit, mikor, hogyan, miért és mindezeknek milyen összefüggésük van a múlttal és jelennel, erről szólnak ezek a könyvecskék, összefüggéseket tárnak fel, a múltat a jelennel egybekötő híd pilléreinek statikájáról közölnek közérthető tényeket és bármilyen furcsa, de mégis cáfolják a világirodalom legnagyobb íróinak egyikét, Dosztojevszkijt, aki így vallott a „Feljegyzések a holtak házából” című művében: „Azt hiszem, az embert legjobban ezzel jellemezhetjük: olyan lény, aki mindent megszokik”. Nem így van, a fasizmust például nem szokta meg. Megismernie azonban Szükséges, mert máshol, más formában még él. Ehhez is segítenek e sorozat kötetei, melyekről a fenti néhány sort írtuk. O. I. Ady. Tihanyi Lajos rajza.
